I.
Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát
szétverte az Éj csillagtáborát
a Nap, s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.
II.
Még föl se szállt a hajnali Homály
s a Korcsmát, úgy rémlett, bezengte már
egy Hang: „Miért kuksol szomjan kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?”
III.
Kakasszó harsant át a Reggelen
s bekopogtak: „Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza sohasem.”
IV.
Itt az Új Év, a vén Vágy ujra forr,
lelkünk Magányban tűnődik, ahol
MÓZES HÓKEZE nyit az ágon és
Jézus sóhaja száll a Föld alól.
V.
A rózsás Irám bizony elveszett.
S Dsemshyd hétgyűrűs Kelyhe hova lett?
Mindegy, ma is rubint-láng a Bor, és
Virág tömi a parti Kerteket.
VI.
S Dávid is hallgat már; de isteni
magas pehlévijén: „Csak bort neki,
csak piros bort!” - csattog a Csalogány
s bíborodnak a Rózsa arcai.
VII.
Gyere, tölts! csapjon Tavasz tüze a
Megbánásod téli ruháira;
rövid Utazás előtt áll a gyors
Idő, s - látod? - röpűl a Madara!
VIII.
Élj Naishápurban, Babylon felett,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az Élet Bora lassan elapad,
az Élet Lombja hull, hull s eltemet.
IX.
Hoz a Ma, mondod, Rózsát eleget;
de a Tegnap Rózsája hova lett?
S e rózsabimbó, boldog, ifju Nyár
elviszi Kajkobádot, Dsemshydet.
X.
Nos, hát vigye! Bánjuk, hogy tűnik el
Nagy Kajkobád, s Kajkhoszrú mit müvel?
Döngesse mellét Zál és Rusztum, és
lakomázzék Hátim - nem érdekel.
XI.
Itt egy folt Fű, jobbra-balra Homok,
itt nincs Szultán és nincsenek Rabok,
itt heverek, heverj mellém Te is
és - Allah áldja trónján Mahmudot!
XII.
Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat
megzendited itt a Vadonban, - óh
Paradicsom rögtön a Sivatag!
XIII.
Ennek Babér s Borostyán kellene;
annak malaszt s a Húrik Édene;
söpörd be Kasszád, kétes a Hitel:
ha messzi Dob szól, ne törődj vele!
XIV.
Nézd, hogy nevet a nyíló Rózsa rád!
„Sietek élni” - mondja - „szép Világ,
mert selyem erszényem fölhasad és
a kert Sarába önti Aranyát!”
XV.
Kiknek istenük volt a Sárga Mag,
s aki Aranyát szórni tudta csak,
nem váltak oly Sárrá, hogy érdemes
volna kiásni földi Porukat!
XVI.
Meddő a földi Remény; s ha kikel,
a virága is csak múló Siker;
mint Szahara poros arcán a Hó,
tündöklik és - nyom nélkül tűnik el.
XVII.
Gondold csak el: e Karavánszerájt,
melynek ajtai Napok s Éjszakák,
hány dicső Szultán lakta már meg, és
ha Perce ütött, hogy ment mind tovább!
XVIII.
Mondják, a Tigris lakik ott s a Gyík,
hol hős Dsemshyd csengette Kelyheit;
és Báhrám, a Nagy Vadász? - Vadszamár
tombol fölötte, s ő csak aluszik.
XIX.
Néha azt hiszem, egy Caesár szive
vérétől ég így a Rózsák szine;
s minden Jácintot, mely Kertünk disze,
egy egykor-drága Kéz ejtett ide.
XX.
S ez az újzöld Fű, mely itt a Patak
Ajkának oly gyöngéd Csókokat ad,
s amelyre dőlünk - puhán dőlj reá:
ki tudja, mily szép Ajkakból fakad!
XXI.
Ah, tölts, drágám! az Elmúlt Kínt s vele
a rém Jövőt Mánkról ez mossa le!
Holnap? - Ej, holnap nem lesz cimborám
csak tán a Tegnap Hét Évezrede.
XXII.
Mert hány drága Barátom s Kedvesem
volt Társunk itt a múló Szüreten!
Ittak egy-két Kupát s egymásután
átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.
XXIII.
S mi, kik vigadunk Poraik felett
s örülünk a Nyár uj díszeinek,
mi is megyünk a Föld Ágya alá,
hogy Ágyat vessünk magunkból - kinek?
XXIV.
Ah, éljük az Életet - oly kevés! -
mielőtt a miénk is Porba vész
s ott porlad, ahol többé sose vár
se Bor, se Lány, se Lant, - se Ébredés!
XXV.
Arra, akit a MA úgy izgatott,
s aki csak les valami HOLNAPOT,
egyformán sujt a Müezzin szava:
„Buták, egyik se segít rajtatok!”
XXVI.
Hisz mind az a Szent és Bölcs, aki csak
értelmezte a Két Világokat,
sutbadobott próféta; szavaik
Gúny játéka, s a Por tömi Szájukat.
XXVII.
Hallgattam én is, ifjan, és sokat,
vitázó Szenteket s Doktorokat:
körűlmagyarázták a Semmit is,
de sose lettem tőlük okosabb.
XXVIII.
És vetettem velük Bölcs Magvakat,
nőjj, szép Vetés: izzadtam napra-nap;
és minden Aratásom ennyi lett:
„Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab.”
XXIX.
Jöttem e Mindenségbe, röpke Lélek.
Honnan? Ki tudja! Tengve-lengve élek.
Miért? Ne kérdezd. És mint Szél a pusztán,
csak imbolygok, nem tudva: hova térek.
XXX.
Mit?! Idelök kéretlen - honnan? - és
kéretlen - hova? - továbbdob a Kéz?
Sok kupa Gőze kell agyadra, mig
e pimasz emlék belőle kivész!
XXXI.
A Föld közepéből Hét Kapun át
elértem Szaturnusz ős Trónusát;
közben sok Csomót megoldtam; de egy
titok maradt: az Emberi Világ.
XXXII.
Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, látni nem engedett;
mondták, hogy ÉN meg TE, de azután
a TE meg ÉN elnémult, vége lett.
XXXIII.
Föld nem felelt; sem az Ura után
gyászbíborban zokogó Óceán;
sem a forgó Ég nyilt és tünt ezer
jele az Éj s a Reggel Ujjasán.
XXXIV.
Aztán a TE BENNEM, Az, aki ott
a Fátyol mögött hat, Az csábitott
Lámpást kérni az Éjhez; s ekkor egy
Hang szólt, kívül: BENNED ÉN VAK VAGYOK!
XXXV.
Sorsom Titkát fürkészve ekkor e
szegény Kancsónak dőltem: tudja-e?
S Ajka ajkamba mormolta: „Mig élsz,
igyál! ha meghalsz, nem iszol sose!”
XXXVI.
Azt hiszem, az Edény, mely tagozott
kortyokkal felelt, egykor élt s ivott;
s mely Csókom most csak tűrte, Ajka, óh,
hány csókot kaphatott és - adhatott!
XXXVII.
Mert láttam egy Gölöncsért, sebesen
gyúrta nedves Sarát, s emlékezem,
fátyolos hangon felsírt az Agyag:
„Szeliden, Testvér, kérlek, szeliden!”
XXXVIII.
S nem maradt-e ránk a váltakozó
Nemzedékeken át valami ó
Rege, hogy az Embert ily telitett
Agyagból formálta az Alkotó?
XXXIX.
És minden csöpp Bor, amely a sivár
Porba loccsantva a Földbe leszáll,
egy bús szemet enyhít, mely ott tüzel
- nagyon mélyen s nagyon régóta már.
XL.
Ahogy tehát az Égből-szűrt Italát
a Tulipánban szomjazza a Vágy,
szomjazz oly buzgón te is, míg az Ég
Földhöz nem csap, mint egy üres Kupát.
XLI.
Hagyd a vitát, Emberit s Istenit,
vigye szél a Holnap félelmeit;
mint Ciprus, karcsú a Pohárnokod:
merítsd a fürtjeibe ujjaid!
XLII.
Ha Csókod s Borod, mint a Mindenek,
úgy kezdődik s végződik, ne feledd:
az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is
az vagy - s HOLNAP se leszel kevesebb!
XLIII.
Igy majd, ha jő s parti Tanyádra lel
az Angyal, ki sötétebb Bort kever,
s Kupáját nyujtva Lelked ajkadig
hivja dőzsölni - nem taszítod el.
XLIV.
Hisz, ha a lélek nem e Por-ruha
és fölkaphat az Ég Szárnyaira,
nem gyalázat, mondd, nem gyalázat-e
e sár-hullában nyomorognia?
XLV.
Ez csak Sátor: egy Szultán, a Halál
Utját járva, egy napra ide száll;
a Szultán indúl, s a sötét Ferrásh
uj Sátrat épít: uj Vendégre vár.
XLVI.
S ne félj, hogy a Lét velünk elakad;
bő Serlege az örök Szákinak
olyat, mint mi, öntött már millió
Buborékot - és önt még ujakat.
XLVII.
Ha a Fátyol lehull Rám és Reád,
soká, óh soká tart még a Világ:
hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak,
mint a Tenger egy gyermek Kavicsát.
XLVIII.
Egy Perc Megállás, egyetlen izes
korty az Életből, s íme: a tüzes
Sivatag Lidérc-Karavánja már
hazaér a Semmibe - Óh, siess!
XLIX.
Szikrányi Léted rápazarlod a
TITOKRA? - óh kutass, láss neki, ma!
Csak egy Hajszál van Jó és Rossz között,
s ki lehet, kérlek, az Élet Ura?
L.
Csak egy Hajszál van Igaz és Hamis
között: s egyetlen Alfa odavisz
- csak megtaláld a kulcsát - az örök
Kincstárhoz és tán a MESTERHEZ is,
LI.
ki titkon ott van, s Higanyként szalad
a Világ Ereiben, és becsap,
Holdtól Halig mindent játszva, ami
változik s elvész, - míg Ő megmarad:
LII.
átvillan az Örök Színpadon és
megint a Homály Függönyébe vész,
mely körülömli a Drámát, mit Ő
maga rendez, játszik és maga néz.
LIII.
Mert ha a Föld, MA, mikor Te Te vagy,
elzárja szemed, s nem nyitja makacs
kapuit az Ég - mit gondolsz, mit ad
a HOLNAP, mikor Te már nem Te vagy?
LIV.
Ne tékozold az Órát; szomorú
minden Vita, és meddő Háború;
jobb a dús Fürt mellett vigadni, mint
búsúlni, hogy nincs, vagy hogy savanyú.
LV.
Barátaim, jókedvem van nagyon,
egész Házam megint Lakodalom:
elhagytam az Észt, a meddő Banyát,
s a Szöllő Lánya az uj Asszonyom.
LVI.
Mert kutattam, mi a FÖL, mi a LE,
néztem, a VAN nincs-e, a NINCS van-e,
vitt mérce, szám, ész, de soha Tudás
nem vonzott úgy, mint Kupám feneke.
LVII.
„Sokat számoltál, s így lett végre jobb
Naptáros, Éveid?” - kérdik, - Ah, dehogy!
csak töröltem a meg-nem-született
Holnapot és a halott Tegnapot.
LVIII.
Az esti Korcsma-Kapunál, ahol
ültem, nemrég egy sugárzó, komoly
Angyal jött; vállán Korsó; fogta és
felém nyujtotta. S mi volt benne? - Bor.
LIX.
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú Hetvenkét Bölccsel szembeszáll;
a nagy Bűvész, ki életünk kopott
ólmából Színaranyat kalapál;
LX.
a nagy Mahmud, aki a rémteli
Kínok Csomóit mind kettészeli
s forgószél-kardjával a gyötrelem
gyászhordáit Lelkünkből kiveri.
LXI.
Kígyónak szidod, bár Ég gyermeke
a kacskaringós Szöllővenyige?
Ha Áldás, vegyük hasznát; nem igaz?
S ha Átok - hát Ki ültette ide?
LXII.
Tagadjam az Életet, a Gyönyört,
úgy számolva, hogy ha elnyel a Föld,
Istenibb Bor reménye tölti majd
Kupámat, mely a Porban összetört?
LXIII.
Óh, szörny Pokol és Édeni Túlvilág!
De hát az biztos: itt lent nincs tovább.
Egy biztos, és minden más hazudik:
ha nyilt, örökre elnyilt a virág!
LXIV.
Furcsa - ugye? - hogy a sok Miriád,
aki átlépte az Éj Kapuját,
nem küld Hirnököt, s mind saját magunk
tudjuk csak meg, milyen ott a Világ.
LXV.
A Hivők és Bölcsek - elődeink -
lángoló látomása mese mind:
álmuk megtörve mesélgettek a
társaiknak, s elaludtak megint.
LXVI.
„Szállj, Lelkem,” mondtam, „Eget ostromolj,
s hozz hírt a Mindenség titkairól!”
Lelkem nemsoká megjött s így felelt:
„Én magam vagyok az Ég s a Pokol.”
LXVII.
Az Ég csak az Elért Vágy álma, és
egy Égő Lélek Árnya az egész
Pokol, az Éjben, amelybe - alig
kelt ki belőle - minden visszavész.
LXVIII.
Mert Fönt, Lent, Kint s Bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árnyszinház forog
a Nap-lángú Lámpa körül, mely az
Éjben a Mester kezében lobog.
LXIX.
Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat
ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt
s a Dobozba egyenkint visszarak.
LXX.
Kérdezni a Lapdában nincs erő,
csak száll, ahogy röpíti az Ütő;
de a Játékos, aki földbe sujt,
Ő mindent tud - és csak Ő tud - CSAK Ő!!
LXXI.
A Mozgó Ujj ír; végez, s megy tovább;
s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát
törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny,
hogy kiolthassa egyetlen Szavát.
LXXII.
S az az Ég nevű felfordult Kupa,
mely alatt nyüzsög az Élők Hada, -
Ahhoz ne könyörögj: mint minekünk,
tehetetlen minden mozdulata.
LXXIII.
Az Első Mag ezerszer ujra kel
folyton ujúl az első Porhüvely;
s az első Hajnal írta le, amit
az Itélet Alkonya olvas el.
LXXIV.
TEGNAP szülte a MA őrületét,
a HOLNAP csöndjét, Kínját vagy Hitét;
igyál! nem tudod honnan jössz s minek;
igyál! nem tudod miért s hova mégy.
LXXV.
Mondom neked: - Mikor fölragyogott
s a Csikó hátán Égre ugratott
börtönéből Parvin és Mushtara:
sors-szabta por- s lélek-vázamban ott
LXXVI.
volt már a Szöllő, nőtt és karjai
ölelnek most, - gyalázhat a Szufi:
az én rossz ércem Kulcs a Kapuhoz,
amely az ő mérgét csak neveti.
LXXVII.
S tudom: az Egy Igaz Fényt, azt, ami
Jóság mécse, de a Düh is, lángteli,
jobb a Korcsmában megsejteni, mint
Templomban végkép elveszíteni.
LXXVIII.
Mit?! a dermedt Semmiből öntudatra
azért hívsz, hogy érzékeimre rakd a
Tilos Gyönyör igáját, és Örök
Tűzre vess, ha összetörik alatta?!
LXXIX.
Mit?! sok, szegény, gyámoltalan Fia
Szín-Aranyban törlessze vissza a
rossz réz-kölcsönt, mint nem-kért Adomány
pörölt Adósa? - Óh, gaz uzsora!
LXXX.
Óh, Te, ki Vándor Utamat remek
kelepcékkel és csapdákkal szeged,
nem látod a Rendelt Rossz tőreit,
és rám tolod Bűnbeesésemet?
LXXXI.
Mocskos Sárból gyúrt Embert a Kezed
s még az Édenbe is Kígyót vetett:
minden Bűnért, mely Arcunk szennyezi,
bocsáss meg Nekünk - ahogy mi Neked!
KUZA-NÁMA
LXXXII.
Egyszer, hogy a távozó Nap után
odébbállt a bőjtverte Ramazán,
megint a Gölöncsérnél voltam, és
tűnődtem a sok Agyag-figurán.
LXXXIII.
Százféle Fajta s Alak, kicsi, nagy,
állt a padlón s a falnál, Fazekak
s Korsók; legtöbb fecsegett; s némelyik
figyelt talán, de csak szótlan maradt.
LXXXIV.
S szólt az egyik: - „A köz Sárból, hiszem,
nem azért vettek s mintáztak ilyen
Formává, hogy szétzúzva most megint
Sárba tapossanak könyörtelen!”
LXXXV.
S a másik: - „Láttad, hogy morcos Fiúk
széttörnék édes, mézes Poharuk?
Utólagos dühében, azt hiszem,
tán Az se zúz szét, Aki Maga gyúrt.”
LXXXVI.
Pillanatnyi csönd. S egy púpos, beteg
Fazék szólt aztán: - „Miért engemet
csúfoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a Fazekas keze remegett?”
LXXXVII.
Mire az egyik, egy Szufi-cserép,
akiből dőlt az izgatott beszéd:
- „Mennyi Agyag! - ki tudja, közülük
ki a Fazekas és ki a Fazék?!”
LXXXVIII.
S társa folytatta: - „Mondják, Valaki
fenyeget, hogy majd Pokolra veti
elrontott Fazekait - No de hát
jó Cimbora az, nem fog bántani!”
LXXXIX.
- „Mit bánom én!” - mormogta ujra egy -
„A sok szótól szomjas vagyok s beteg:
de ha megtölt a régi jó Nedű,
azt hiszem, még magamhoz térhetek.”
XC.
Igy beszéltek a Fazekak; a Hold már
feljött, s bekandikált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: - „Föl, fiúk,
zörgő Rúdjára szed mindjárt a Hordár!”
XCI.
Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém:
Venyigét s Szöllőlombot hints fölém,
moss le Borral, s temess el valami
nem egészen árva Kert közepén,
XCII.
hogy Poromból is, a föld és a kő
alól, dús illat csapjon majd elő,
s aki arra jár, essen rabul a
hálójában minden Igazhivő.
XCIII.
Kiknek úgy hittem, Bálványaimért
e Világban bizony sok Szégyen ért:
Borba fojtották Dicsőségem és
Jóhíremet eladták egy Dalért.
XCIV.
Bizony, bizony vádolt sok Bűntudat,
de - józan voltam vádjaik alatt?
S jött, jött a Tavasz, és rózsás keze
széttépte cérna Megbánásomat.
XCV.
S bárhogy rászedte a Bor agyamat
s bárhogy lehúzta is Palástomat,
nem tudom, hol kap Szöllősgazda csak
fél-oly Kincset is, mint amilyet ad?
XCVI.
Viszik tűnő rózsái a Tavaszt!
Zárul a Könyv, zár sok édes panaszt!
S hogy a bokrok közt zengő Csalogány
honnan s hova szállt - ah, ki tudja azt!
XCVII.
Csak villanna, s jelt, bármily picike,
csak adna jelt a Sivatag Vize,
hogy éledjen az ájuló Utas,
ahogy éled a Rét tiport Füve!
XCVIII.
Csak fogná vissza, amíg lehet, a
Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,
s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz
másképp jegyezzen, - vagy sehogy, soha!
XCIX.
Konspirálhatnánk csak Ővele mink
ketten, óh Drágám: bizony szív szerint
szétzúznók a Dolgos bús Rendszerét
- s bölcsebben de összeraknók megint!
C.
Az a kelő hold, mely most ide les,
hányszor nő s fogy még, még hányszor keres
bennünket majd e Kertben - s valaki
többé soha, többé seholse lesz!
CI.
S ha mégy majd, mint a derűs Holdvilág,
a vendég-csillagozta Füvön át,
óh Száki, állj meg a helyemen, és -
- és fordíts földnek egy üres Kupát!
TAMÁM SHUD
*
JEGYZETEK
RUBÁIYÁT: A rubái négysoros keleti lírai vagy epigrammikus vers, aaxa és néha aaaa rímképlettel; a szó többesszáma: rubáiyát. Omár legtöbb rubái-a önálló költemény, de időnként két-három-négy vers is egybekapcsolódik.
IV. rubái. Új Év: Az új év a mohamedán világban a márciusi napéjegyenlőséggel kezdődik; Perzsiában rohamszerű a tavasz érkezése. - Mózes hókeze: Többféleképpen magyarázott kép, mindenesetre fehér virágot jelent, valószínűleg galagonyát. - Jézus sóhaja: - Jézus lehelletének gyógyító erőt tulajdonítanak a mohamedánok.
V. Irám: Eltemetett város az arab sivatagban, Shaddad király alapította. - Dsemshyd: Legendás hős, király; hétgyűrűs kupája a mohamedánok misztikus hét egét, hét planétáját, hét tengerét, stb. jelképezte; jósoltak belőle.
VI. Dávid: A zsidó mitológiából ismert és a Koránban is szereplő királyi dalnok. - Pehlévi: A perzsa indogermán nyelvcsalád iráni ágának legfontosabb élő nyelve; őse az óperzsa; ebből fejlődött ki a Kr. u. III.-VII. században a pehlévi vagy közép-perzsa nyelv, ez volt tehát a szasszanidák birodalmi nyelve, a perzsa „szanszkritja”; a IV. században alakult ki aztán, erős arab vegyülékekkel, az újperzsa, amelyen Omár írt.
VIII. Naishápur: Omár szülővárosa, Nisápurnak is hívják. - Babylon: Chaldea fővárosa, a régi Kelet egyik legfontosabb és legragyogóbb metropólisza, az Eufrates mellett.
IX. Kajkodáb, Dsemshid: Mithikus hősök, királyok.
X. Kajkodáb, Khajkhoszrú: Misztikus hősök, királyok. - Rusztum: Rusztum, Perzsia „Herkulese”, és apja, Zál, Firduszi Sah-náméjának legnagyobb hősei. - Hátim (vagy Hátim Tai): A keleti vendégbarátság és bőkezűség jólismert alakja.
XI. Mahmud: Nem dönthető el biztosan, hogy Omár melyik szultánra gondol. Gyermekkorában a hatalmas és művészbarát Mahmud császár uralkodott (998-1030), öregségében pedig Mahmud ben Mohamed (1115-1119), akit nagybátyja, Szandsár levert.
XIII. Huri: A mohamedán paradicsomban a hősöket kiszolgáló, örökké megújuló szűzességű viráglányok neve. - Messzi Dob: Távoli üzenet, ígéret, túlvilági híradás.
XVII. Karavánszeráj: Keleti szálloda.
XVIII. Dsemshyd: Legendás hős, király. - Bahrám. Bahrám Gúr, a híres nyilas és fejedelem, költő, a rím feltalálója Perzsiában; hét várkastélya volt, mindegyik más színű kőből.
XIX. Caesar: Császár; a görög-római kultúra és világ fogalmai éppúgy áthúzódtak Iránba, mint a zsidó, arab és egyiptomi műveltség elemei.
XXI. A tegnap hét évezrede: Mindegyik bolygó ezer év múltat jelent.
XXVI. Két világokat: A Földet és a Túlvilágot.
XXXI. Szaturnusz: A görög-római mitológia hatása, a Hetedik Ég ura.
XXXII. ÉN meg TE: Az Egésztől, a Mindenségtől elkülönült egyének, önálló személyiségek.
XXXIV. TE BENNEM és BENNED ÉN: Isten.
XXXVII. Testvér: A földi sár apja és testvére az élő embernek.
XXXIX. Porba loccsantva: Régi keleti népi babona, mely még ma is él Magyarországon, hogy ivás előtt egy kevés bort vagy vizet az edényből ki kell loccsantani az istenek vagy ősök tiszteletére, vagy esetleg egy irigy és rontó szem vagy szellem megbékéltetésére. Omár túlmegy ezen a hiedelmen: a drága ital nála nem vész el, hanem egy rég meghalt borimádó porát frissítve szivárog a földbe.
XLIII. Sötétebb bor: Azrael sötétebb bora nyilván a halál itala.
XLV. Ferrásh: Szálláscsináló, sátorépítő.
XLVI. Örök Száki: Örök pohárnok, Allah.
XLIX.-LII. A négy rubái egybetartozik. - Alfa: A Kezdet, a megtalált Titok, a dolgok nyitja. - Holdtól-Halig: Máh-tól Máhi-ig: elejétől végéig.
LV. A Szöllő lánya: A Bor.
LVI. Mérce, szám, ész és Kupám feneke: A tudós Omár tréfás gúnyja a tanulmányaira.
LVII. Naptárad, Éved: A költő tagja volt az 1074-es naptár-reform-bizottságnak.
LVIII.-LX. A három rubái egybetartozik. - Hetvenkét Bölcs: A Korán szerint hetvenkét nép és vallás él a földön. - Mahmud: Szultán, Császár.
LXVI.-LXVII. A buddhizmus és Schopenhauer tételeivel rokon gondolatok.
LXVIII. Bűvösárnyszínház: Indiában és Perzsiában ma is népi látványosság a laterna magica, mely festett képeket forgat egy égő gyertya körül.
LXX. A Rigvéda ismert teremtés-himnuszának gondolata; a hindu vers még tovább megy és végül az „Ő” tudásában is kételkedik.
LXXIII. Buddhista eszme, lélekvándorlás.
LXXV.-LXXVI. A három rubái összetartozik. - A Csikó: Egy csillagkép keleti elnevezése. - Parvi és Mushtara: A Fiastyúk és Jupiter. - Szúfi: A mohamedán misztikának, az Indiából Perzsiába átkerült és módosult buddhizmusnak a híve. A szufizmus pantheista színezetet mutat és többféle árnyalatban jelentkezett: egyes hívei a Korán alapján álltak, de Allah üzeneteit, az orthodoxokkal ellentétben, képletesen értelmezték, mások viszont a „teljes” szufik, a kinyilatkoztatott vallásokat elvetve csak az ember „belső világosságát”, sugallatait tekintették a hit tekintetében irányadóknak. Omár a konzervatívok és a túlságosan ábrándos, metafizikus és igen sokszor üresen fecsegő szufizmus ellen egyformán harcolt, de egy kicsit ő maga is kétségtelenül szúfi. A szufik viszont nyilván nagyon kritikusnak és időnkint realisztikusan tiszteletlennek találták a költő felfogását.
LXXVIII.-LXXXI. Allahról van szó.
KUZA-NÁMA: A LXXXII.-től XC-ig terjedő kilenc összefüggő rubái neve; szatírikus mese a fazekasról és az eredménytelen filozofálgatásról. Mi esetleg komolynak érezzük olyan részleteit, melyekben eredetileg parodizálni kívánt a költő; s megfordítva. A Fazéknak és a Fazekaknak az Emberhez és Teremtőjéhez való viszonya a héber prófétáktól mindmáig egyetemes és állandó témája a világirodalomnak. „Avagy nintsen-e a’ fazekasnak hatalma a’ sáron, hogy azon sárból tsináljon némely edényt ékességre, némellyet pedig éktelenségre?” (Pál, Levél a rómaiakhoz, IX. 21.). Arisztophanes „Darazsai”-ban is szó esik beszélő fazekakról. - Ramazán: A böjt hava. - Szúfi-cserép: Szúfi-módra fantáziáló, pantheista, misztikus, egzaltált figura. - A Hold: A hivők kiáltásokkal üdvözölték a ramazánhavi újhold feltűnését. - Hordár: A mese reális, illetve jelképes értelme szerint az Ember, illetve a Végzet.
XCI.-XCII. A két rubái összetartozik.
XCVI. A könyv: A verses kézirattekercs.
C. Valaki: T.i. én. Omár.
CI. Száki: Pohárnok, férfi vagy nő.
TAMAM (SHUD): Vége (van), perzsául.
(Forrás: Omár Kháyyám: Rubáiyát – A perzsa csillagász költő versei – Ford.: Szabó Lőrinc)
