Hajnal Gábor (1912-1987): Megvadult fényű nyár

M e g é r k e z e m

 

A rezgő villódzás a hűvöskék vízen

nem ejt meg – könnyűsége idegen.

Pára lebeg a  hegytetők alatt,

tudom, felszívja szépségét a nap.

Gyönyörű tó! Íme megérkezem

s várom, hogy ragyogásod áttör szívemen,

hol súlyosan tesped úttalan nád fölött

a nyirkos, rideg novemberi köd.

Megvadult fényű nyár! Öntsd reám sugarad!

Szomjas szemem szépségedre tapad.

 

F é n n y e l  t e l i

 

A fütyölés, a csivogás

álmomban belezengett

s oly könnyű lett, új útra kelt,

szállt opálos egeknek.

 

Ma fénnyel telt reggelem,

kimosdatott az álom,

s a dalt, füttyöst dús lombú fák

árnyában megtalálom.

 

Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. I. kötet

 

 

Hajnal Gábor (1912-1987): Temetőben

 

A kisvárosi temetőben

állok, elvadult sír előttem,

fakó fű tikkad fényesőben.

 

A földbe süppedt kicsi kőre

(a burjánzó gaz rég benőtte)

ciprusbokor hajlik a csöndbe.

 

Ki ültethette? Tán a szélben

repült a magja ide éppen,

hol bátyám nyugszik lenn a mélyben?

 

Vagy valaki gyöngéd kezekkel

ültette ide s messze ment el

azóta? – tűnődöm a csendben.

 

Negyven éve pihen a holt már.

Emlékezés, belém sajogtál

s e régi temetőbe hoztál.

 

Tizennégy éves volt; idézem

körtefák lengő tetejében

s a cirpelő füzesi réten.

 

Ő volt a jó, a szép, a példa,

én a vadóc, a lusta, léha –

szerettem, irigyelve néha.

 

Ó itt a csend donogva áldott,

ciprusbokron lila virágok

s a gazos síron lepke szállong.

(Szombathely)

 

Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. I. kötet