2021. okt. 9.

Kemenes: Az utolsó szívdobbanás

  

Minden mulandó, minden, itt a földön,

Mint a sebes nyíl, mennek a napok…

Hiába  minden… a ma elsodorja

Amit a tegnap még itten hagyott;

Mulás az élet; visz, sodor magával,

A földön még csak pihenőt se ád…

Fordul a föld, és feledés takarja

Lángszellemek és angyalok nyomát.

 

Te vagy csupán, te, Üdvözítő Isten!

Örökké élő, testté lett Ige!

Aki előtt az idők meghajolnak,

És térdet hajt az emberek szive;

Te most is élsz, s mint Isten a szivekben,

S vezeted itten a világokat:

A zúgó harczban és az ünnepcsendben

Imád kelet, dél, észak és nyugat.

 

Tied a szív, a lélek és az elme,

S a halhatatlan lelkiismeret;

Csak téged ismer egyedül urának,

Téged imád csak és téged szeret;

Mély titkaidról szól a zene, ének,

S az elme és szív minden nagy müve:

Neved imádság… az egész világot

A te nevednek hangja tölti be.

 

A te kereszted a jel a világon,

Tövéhez hullnak az évszázadok.

Hírnév, öröm, könny, ünnepzaj, tudás, gőg,

Ami mulandó – összeroskad ott;

Ez meg ott áll a vér- és lángözönben,

Hiába zuzzák, vágják, égetik:

A halhatatlan lelkek életéből

Táplálja folyton élet-gyökerit.

 

Halálod élet: a szív, lélek élte;

Csak ott van élet, hol te vagy jelen;

Ahol te jársz, ott a feltámadásnak

Világa támad a mélységeken;

Ha száz halállal halt is meg a lélek:

Ha te érinted, élet száll bele;

Azért haltál meg, hogy kínos halálod

Legyen a lelkek, szivek élete.

 

Te vagy az élet, az út, az igazság,

Te maga vagy az élő szeretet:

Örökre benned hisz az emberiség,

Tőled remél, és csak téged szeret;

S ha az utolsó ember szíve majdan

Utolszor dobban itt az ég alatt:

Tied leszen a haldokló szivéből,

Tied lesz ez a végső dobbanat.

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 7. sz. 1889. febr. 3.

Reviczky Gyula (1855-1889): Pán halála

 


Alkonybíborban úszik a hajó,

A tenger keble álmodón piheg.

Csélcsap zefir, az arra illanó,

Hableplét pajkosan lebbenti meg.

Langyos párázat rezg a légben;

A holdtányér az alkonyégen

Bágyadt szinéből lángba olvad át…

Köröskörül merengő némaság.

 

Lent a hajóba’

Pattog a nóta.

Durva hajósnak

Víg lakomátul

Keble kitágul:

Szűk nyaku korsók összekoczódnak.

Perdül a koczka, csalfa szerencse

Pörgeti arra, pörgeti erre.

Ölben a lányok,

Ing a ruhájok.

Szív az ajak hiblájai mézet.

„Lezbia, csókolj! éljen az élet!

Éljen a kedvnek mámora, gőze,

Éljen a vágy, mely minden időbe’

Inni mohón kéjserleget unszol.

Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!”

 

S még hangosabb lesz a hajófenék.

Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.

Padlóra öntik a caecubumit,

Tiberiust, a császárt így köszöntve.

Egy ifju pár függöny mögé buvik,

Pajkos manó incselkedik körötte.

Mások szilaj cordaxot lejtenek,

S a gondtalan, a dévaj istenek

Látatlanul vegyülnek el a körbe.

 

És hallga, a hajó kormányosa

Hangot hall, mely nevén szólítja zordúl.

„Thamus!...” Ki az? Ki volna! Nem csoda

Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.

De ni! Nem volt ez az előbbi hang?

„Thamus!” … No várj, nem tréfálsz meg, bitang!

S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörü az éj:

Ezüstszegélyű a hullámkaréj.

A tengerből lágyan kirezgenek

a csillagok, vagy tán najád-szemek?

S távol, hová a szem sötétben ér,

Etóliának partja feketél.-

 

Thamus körültekint figyelmesen.

Lélek se. Minden néma, nesztelen.

Csalódott mégis: s már indulna vissza.

Lent koczka várja, bor s tüzes, Melissza.

De ím, a titkos hang az éjhomályba’

Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.

„A földi hang embertől jő; ez égi.

Ki vagy? Mi kell?” – Thamus szepegve kérdi.

Harsány szózat zúg erre át a légen;

Meghallják lent is, a hajófenéken.

S ez ige hallik: „Thamus, vén hajós,

Légy tudtodon kívül ma jós.

Elérve Palodesz magaslatot,

Add hírül: „A nagy Pán halott!”

 

S elnémul a duhajkodó csapat.

Nem kell a korty, nem ízlik a falat.

Thamusnak nem jön álom a szemére;

Magába száll, merengő, meghatott;

S midőn Palodeszt a hajó elérte:

A part felé

Kiáltja, mint a szózat rendelé:

„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”

 

S egyszerre – ily csodát ugyan ki látott? –

Megindulnak fák, bokrok és kövek.

Halk zokogás kél; elhaló sirámot

Kínos nyöszörgés, jajgatás követ.

Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,

Sírás hangzik fel, csukló, szakgatott.

De kétségb’esve túlzokogja mindet:

„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”

 

„Némán hever hétcsövű fuvolája,

A mellyel nimfákat rémítgetett,

A föld mátul rideg, zord, néma, árva;

Nem élnek rajt’ a játszi istenek.

A szatírok, szilvánok és najádok

- Minden bokorban istenség lakott –

Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot…

Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!

 

A természetből elszállott a lélek.

Eztán a földön isten nem mulat.

Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;

Jön a szivet fásító öntudat.

Egyhanguság, elmélkedés uralma…

Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!

Megszünt az istenek pogány uralma.

„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”

 

Hallják ezt a hajósok, de nem értik.

Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.

Ki fejti meg e százhangú siralmat?...

Ti embersorsot intéző hatalmak,

Óh küldjetek fényjelt e vak homályba,

Hogy mit jelent a természet siráma.

 

És zúg az erdő, hűs szellőcske támad.

Az éj sötétje szürkeségre bágyad.

A lejtőn finom ködburok lapul,

S titkos szózat kél íme válaszul:

 

„Pán és családja meghalt. Él az Isten;

Nem fűben, fában, kőben, de a szívben.

A kicsapongó istenek halottak,

Kora lejárt a dölyfös boldogoknak.

A szenvedők bírják eztán a földet.

Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.

Az erdő hallgatag, szelíd magánya

A búsulóknak lesz vigasztalása.

Ki szomorú nem volt, az mind pogány;

Ő rendelé ezt így a Golgothán.

Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid,

S elvette a világnak bűneit.”

 

És ím kelet felől, a hol pirosra

Leget, párát a hajnal fénye fest;

Az ég alján, a földdel összefolyva

Feltűnik a kereszt.

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 7. sz. 1889. febr. 3.

 

Petrásovszky Leó (1869-1957): Az Isten nagyságáról


(Lomonoszov után oroszból)

 

Letünt bibor képével már a nap,

Sötétlő éj borong a síkmezőn,

A bérczre komor árnyak szállanak,

Elenyészett a szép sugárözön;

Kigyúltak a mosolygó csillagok:

A bús egen ezer s ezer ragyog.

 

Mint homokszem tenger hullámiban,

S kis szikra, mely örök jégben tűn el,

Mint a porszem vihar zúgásiban,

S dühös lángok között a tollpehely:

E végtelenben elmerülök én,

Zsibongó eszmeraj tódul felém.

 

A bölcsek ajka hozzánk így beszél:

Különböző világok ott azok,

Hol végtelen sok napnak fénye él,

Hol nemzetek vannak, s időszakok;

Az Ég egyetemes hatalma ott

Hason’ természeterőt alkotott.

 

De természet, törvényed hova lett?

Északról kél derengő szürkület:

Tán a nap ott magának trónt emelt,

Vagy a jégtenger keble hány tüzet?

Ime, hűvös láng vesz minket körül,

Im, éj van és vidám napfény derül!

 

Óh ti, kiket vezérel éles ész,

Mely az örök jog könyvét hatja át,

Kiknek szeme csak egy kis jelre néz,

S már látja annak rendszerét, tanát;

Ti tudjátok a bolygók útait,

Mondjátok, minket mi nyugtalanít?

 

Mért leng éjjel világító sugár,

S rezgő fényét az égre mért veté?

Miként, ha szép, derült a láthatár

S villám tör a magas zenith felé;

Miért van az, hogy a hűs téli lég

Fagyában lángoló tűz születék?

 

Tán a habokkal küzd a sűrű köd,

Vagy a napnak sugári fénylenek,

Miket a fagyos lég felénk üzött?

Vagy lángra gyúltak a kövér hegyek?

Vagy a zefir szünt ott meg lengeni,

S csapkodnak a tenger hullámai?

 

Ah! ajkatok csak kétellyel jelel

Arról, a mit szemünk közel talál…

Hát a világ mi távol terjed el,

S mi messzebb az ég csillagainál?

Elmétek műve föl nem fogható…

Mondjátok meg, mily nagy az Alkotó!

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 6. sz. 1889. jan. 27.