Beke Sándor: Vendégek

Forrás: http://fany.over-blog.de/1050-index.html

November. Kikerics pislánkoló. Árva és szomjúhozó, kérkedő és kényelmetlen. Ősz-feneketlen. November, magabiztos kopogtatással, indulatos csöngetéssel: „Szeretnénk beszélgetni!” A sötétség szigonyai leereszkedtek a könyvespolcra… A csendéi is. Néztük egymást. A képzelet fölébresztette a koponyámon feszülő ideghálózatot. Az megremegett, mint a salétromos fal szögletébe font pókháló, mikor az ecetmuslica rászáll, akár kifutópályára egy Boeing repülőgép. „És azon kívül?” … És azon kívül nyolcvan százalék víz vagyok… A Víz esetleg csak filozofál. Esetleg törtet a Semmi felé. Esetleg vázlatokat készít magának a halálról. Az indulatokról. Mások észjárásáról. A fennmaradás lehetőségeiről. Esetleg arról, hogy hiába nem kell átALAKULNI, vagy egyszerűen csupán körforgásról. A Víz korforgásáról. A folyásról. A lassú folyásról, mely olyan mint egy közmondásban: magabiztosan partot mosó. Vagy a Nagy Híd alatti örvényekben töprengő. A Nagy Híg alatt, mely összeköti az életet és a halált. A Nagy Híd alatt, ahol a facölöpöket ráncigálja, vagy inkább szövetséget kötve az ész háborújában. Ideiglenes békét, fegyverszünetet, mint játszótéren a kis műanyag játékkardocskákkal az uzsonnázni hazament gyerekek. „És azon kívül?” Szülőföld tutujgató. Trillió vadvirágot éltető, s a történelem rétegeiben vén fenyők hajszálgyökereit fölkereső, mint egy rokont, mint egy jó barátot, akit elvesztett időközben, mint egy gyorsvonaton felejtett sóhajtást egy jelentéktelen falusi állomás fölött. Csupán ennyi…

November. Kikerics pislánkoló. Kémény alagutakkal a kozmosz felé. Nem menekülni, csak elmerengeni. Talán ott nincsen senki. Vagy van egy isten-szívű ember, egy ember-szívű isten? De másképp! Félénktelenül és más térben, más időben. Ahol a víz is bátrabban beleolvad a zúzmarás csillagok fényébe, ahol hullámzani kezd egy ismeretlen földöntúli zenére, mint itt a földön a Küküllőben úszkáló vadrécék, ha megszólalnak a fehér templomtornyok múlt században öntött rézharangjai, vagy egy svájci tükör-tóban Dixieland térzenére keringőt járó fehér hattyúk. Csupán ennyi…

November. Halotti pompával és történelemmel… S a vendégek?... Elmentek. Mi maradtunk. Változatlanul, mint a novemberi ég angyalszemű csillagaival, anyatejfehér holdjával és megannyi kérdés, melyekre nem akarok válaszolni soha! Csupán a csont-szigonyok maradtak szívem körül, mint hatalmas tábortűz mellett Hargitán a nyári éjszakákon az emlékek homályos visszapillantó tükreiben a derékig levetkőzött, s magukban dudorászó székely legények.

S a világ? Belefeketedik fájdalmában. Kökényfekete világában. Nem mint a korom. Mint egy vak szemében a világ. Az örök Semmi. Mint a rózsák egy tündérkert ágyasaiban, melyeket még feketének se lát. Virágnak se. Semminek se. Szemében torzszülött gyermek a huszadik század.

S a november? Olyan, mint fehér sétabotja. Mint egy iránytű. Mint egy jelzőlámpa. Vigyázz, kék november! Sistergő november. Béke november. Szánalom november. Történelem november… Jó éjszakát!...

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 6. sz. (1990. szeptember)

Juhász Gyula (1883-1937): Kölcsey (1844)

Juhász Gyula halála előtti utolsó fényképe a szegedi idegklinika kopár őszi parkjában 1936-37. Forrás: www.nyugat.oszk.hu

Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel:

Kölcsey sírjától keble örökre sebes.

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Kányádi Sándor (1929): Öreg iskola ünnepére (1979.)

Forrás: http://erdely.ma/kultura.php?id=51608

bennünk is vásnak a lépcsők

bennünk is öregednek –

újulnak a falak

halálunkig halljuk a csengőt

nyelvünk magányos

márvány-tenger partján

milliom rodostóban

zágont

dúlások

üszkös falak

karantén

könyvtelenné árvított

bibliotékák

isten- s embercsapása

mi minden volt

s mi jöhet még

ünnep előtt

ünnep után

addig vagyunk-leszünk

amíg a lépcsők bennünk is

vásnak-vénülnek

s újulnak a falak amíg

halljuk a csengőt

s benne a tengert

és minden rodostóban

zágont

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Szergej Jeszenyin (1895-1925): Fázós rónák

Mednyánszky László: Itatás

Fázós rónák, puszta kertek,

vadvizekből pára fakad.

Mint kerék, a kék hegyeknek

hátán alágördült a nap.

Ködbe bú az út didergőn,

hisz megsúgta néki álma:

az őszfejű tél ma megjön,

nem várat tovább magára.

Én meg, ködös fővel, tegnap

poharamban vettem észre,

hogy csikónak a rőt holdat

fogták be szánunk elébe.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 51. old.

Juhász Gyula (1883-1937): Kölcsey (1844.)

Nap vala értelmed, jó szíved, csillagok és hold:

Egy nagy természet fényköre hunyt le veled.

  

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Mohács (részlet)

               Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak. Apró harcokat vívtanak? csináljátok a békesség műveit temérdekekké. Változékonyságban sínlettek? változzatok ti is, mint a lepe, nemesbnél-nemesb alakokra. Emlékeik nem maradtak? mi tilt, hogy emeljetek nékiek? mi tilt, hogy Tinódiak helyett magatok álljatok elő lángénekkel? Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve; megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és  és célrahatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok, mint parányi vízcsepp az Óceánban tolongani.

Képzeljetek embert, ki ifjúságában eszét és erejét gyakorolta, tanult, munkált, s időről időre magasabb tökély felé sietett. Most jön egy szerencsétlen történet, mely őt emlékezetétől a múltra nézve egészen megfosztja; s ő mindent, mit eddig tanult, munkált, haladott vala, elfelejt. Mivé kell neki lenni? Egyszerre bukott le az eddig fáradtsággal nyert emelkedésből; nem bír többé alapot, mire építsen, ismeretet, mihez gyűjtsön; s ahelyett, hogy a már félig megtett utat folytathatná, minden lehetséges út töretlen áll előtte. Előbbi élete sírba szállt, s e pillanattól fogva vagy emberi becsének vége van, vagy, ha még lehetséges, újólag kell más, fáradságos életet kezdenie, s minden még oly parányi hangot, képet, gondolatot elölről kezdve, lassú haladással magáévá tennie. És vajon ezen újonnan szerzendő ismeretek, s azokkal egybeolvadó érzelmek és képzemények a régiek lesznek-e? Nem. Azok a gyermekévi homályos benyomásokon és sejdítéseken kezdődtek; s azoktól fogva vagy kevésbé tisztán szakadatlan szövedékben csatlódtak egymáshoz: ez újak pedig semmi kapcsolatban azokkal nem állanak. Más helyzetű s kiejtésű létszerek fogják fel most az első behatást; más körülmények közül foly minden ismeret; nincs már itt a gyermek gyengédsége, élénksége, szállongó heve, sötéttisztája s több efféle; s mindezek után a legszerencsésb esetben is várhattok-e oly meleg, oly viruló életet, mint amaz első vala?

Egész nemzete élete, mint egyes emberé. Ezt és azt az életen keresztülömlő emlékezet teszi egésszé, folyvásttartóvá, napról-napra gazdagabbá. Törüld ki a lélekből annak ragyogó színeit; és íme az élet halva van. Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg, s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem leszen. Az időtől fogva eltűnt a nemzet, mely magát gyermekkorból szép ifjúságba felvívta; mely tévelygések s előítéletek közt bár, de mindenesetre önérzéssel és saját érdekkel s bélyeggel készüle ki; mely hajdankora képeit századról századra szállítá, míg a késő messzeségben lassanként ideállá váltak, s mely az ideál segédével magát való nagyságra felemelni képes vala. S ti ezen ily szeretetre méltó nemzet helyére mit fogtok tenni?              

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Ion Pillat (1891-1945): Téli fény

A hó lehullt. A napban szén-törzsű rengeteg

a friss, a zsenge hóra kék árnyékot borít,

emlékek ablakánál a szívem álmodik:

látom a szánt, a régmúlt időt, fehér hegyet.

Csikorog – mint nagyon rég – léptem alatt a hó,

itt künn, az ágak alján zúzmara fátyla lebben,

az üres, kósza fény most elszórakoztat engem:

Istennek tetszelegvén oly játszin villanó!

Ezüst hajkoronáját később hátára dobja,

sugarak jatagánját forgatva elszökell,

s ahol a rózsa talpa a havat éri el:

szirom virít a vesszőn, villámként fellobogva.

Kár, kár… napot takarva egy holló húz felém,

s a fény játéka hőköl, lassan megáll a kézen,

kár, kár… hollócsapat – s árnyékba rejtve nézem

hogy három tiszta vércsepp rezeg a berkenyén.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 52. old.

Kölcsey Ferenc (1790-1838): A szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,

Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,

Fennröpültedből kegyesen mosolygván,

Égi szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő

Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,

Ints, zajos habként dagadozva várom

Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja

Fenndicsőséged ragyogó világát,

S megszokott rabság’ kezein tudatlan

Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,

Mert gyakor szélvész kavarog fölötted,

Mert halálhörgés diadalmi pályád

Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint

Villogó szélvész dörög is körűlem.

S zöld borostyánod noha fürteid közt

Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,

Csókodat várom szerelemben égve,

Csókodat szomjún epedő ajakkal,

Jer, ne tagadd meg!

Cseke, 1825. december

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Ion Pillat(1891-1945): Ház a hegyen

Ablak-szemüvegén át mint nagyanyó, tekintett

énrám, az unokára, lámpa-szemeivel,

akkor tudtam, hogy élő, ma már nem hiszem el:

könnyed kíváncsisággal nyomom le a kilincset.

Kendője a tető volt, s oly nagyszerűen állt!

A glicínia tincsként hullott a homlokára,

a kantalup, a citrom s a hárs fehér virága

között a serbet-illat parfümfelhője szállt.

Minden egyes szobában más és más tiszta bánat

s tűnt gondolat köszöntött, a szívem reszketett,

ma már egyet sem értek, bár „bölcs” vagyok, öreg –

csak hajdan a gyerekszív érezte mindahányat.

A régi ingaóra a tűnt időt üti

hosszan, mint szemrehányást, a zengő hallgatásban,

de óra-igazítón új korszak jár a házban,

s szívét tik-takkoló léptemmel széttöri.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 53. old.

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Kölcsey (Töredék)

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,

Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;

Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem

Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.

Nyúgoszik a zöld lombjai közt a nemzeti béknek.

Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,

S színe varázs sugáraiban szállítja fel ismét

Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,

Kölcsey nemzetség. Ete hű maradéka, kit egykor

Don hullámi körül, a Hét magyar eggyike, hős Ond,

Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.

Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,

S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,

Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant

S könypatak áradozott a bánatölelte teremben,

S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,

Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor…

Cseke, 1831. január

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Ion Pillat (1891-1945): A szerzetes és a kecskék

Vonatfütty száll a messzi völgytorokból

- ó mennyi század visz innét oda!

A bérc alatt omladozó kolostor

tornyán tókálnak csöndesül szava.

Ez az egész – a héják fönn az égen

merev röptükkel fonnak koszorút

a csöpp tisztás fölél, mely fönn a bércen

sziklák ölében visszhangozva búg.

A vörös szerzetes kecskéket őriz,

elvadította ennyi sok magány,

egyedül csak a magány őrzi őt is,

s csupán vad tartja számon egynehány.

Ám amikor bealkonyul s fatörzsek

tövétől indul hosszú árnyvonás,

jönnek a kecskék s hozzádörgölőznek,

mint daróc-kérgű tölgyfához szokás.

És gyertyát tartanak neki a mályvák

és falut lát és házat, kerteket,

s – felhőfehér gidát – fehér leányt lát,

kinek a szeme zöld, mint zsenge gyep.

S kemény kezével simogatva szépen

a gida bundájába beletúr –

s ettől annak asszony-ravasz szemében

kísértések lidérces lángja gyúl.

De jő a morcos kecskebak sötéten,

villámot szór sárgás ördögszeme,

s a fehér nyírfák – mint bohó mesékben –

elválnak és elszállnak messzire,

arkangyalok jönnek az alkonyatban,

tűz-kardokat haraggal pörgetők,

s a bőréből kibújt barát zavartan

keresztet hány, achát-szentkép előtt.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 55-56. old.

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Parainesis (részlet)

Idő a nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént eltemet, s a következőben eléri célját. Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja miért kell várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest.

Van idő, mikor hallgatni s látszó veszteglésben ülni bölcsesség. Bölcsesség és okosság közt különbséget tégy. Mert az okos hallgat és vesztegel, hogy önbátorságát megőrizze; a bölcs pedig, hogy polgártársai nyugalmát idő előtt s foganat nélkül ne zavarja fel. Amaz néz önmagára, ennek pillanatai az emberiség előhaladását kísérik.

Mennél több s mélyebb ismerettel bírsz: annál inkább érzed az emberi tudomány bizonytalanságát. Ez érzés önhittségtől meg fog őrizni; de vigyáznod kell, nehogy ellenkezőleg kétségeskedés szellemét ébressze kebledben. Az élet jól megfontolt, de biztos lépéseket kíván; a kétségeskedés határos a félénkséggel.

Mi a boldogság?

Az emberek száz meg százfélét hittek annak lenni; s mindaz nem egyéb eszköznél, miáltal azt elérhetni remélék vala, s elérni mégsem tudhaták. Mind azért mert törekvésük célját az eszközzel összetéveszték; mind azért, mert oly valamit tettek céllá, ami csak más való cél után küzdés következéseként tűnhet fel. Boldogság fájdalommal s keserűséggel együtt meg nem állhat. Mondhatod-e, hogy ember általánosan boldog lehet? Embernek időről időre lehetnek örömei; de azok vagy hirtelen enyészve keservekkel váltatnak fel, vagy hosszasban maradva unalomba mennek által.

Érzékeny szívnek több fájdalom jut, mintsem általános boldogságra számot tarthasson érzéketlen sem jót, sem rosszat nem érezhet. Higgy nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb, s legszűkebb értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász. Teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése küzdés s bánat közt is nyugalmat tenyészt; s ha e nyugalommal, boldogság cím alatt, megelégszel, annak megnyerése szép, jó s erős léleknek keresés nélkül, csupán tettei következésében bizonyos.

Elszórt magvakból aprádonként csírázik és nő fel a kor, mely változásokat hoz magával. annak feltűntekor mintegy tudat – s akarat elleni forrás, mozgás s haladás látszik mindenfelé; s boldog a reformátor, aki e feltűnés első jelenségeit biztos pillanattal észrevette! Ő nem fog egyedül maradni felléptekor, s győzedelemmel teszi magáévá a pályaágot, melyért a kor előtti küzdők híjában s többnyire nyugalom és életveszély közt fáradtanak. Az ő osztályrésze dicsőség: midőn az előtte elsüllyedt küzdők sírján egykorúiknak átka fekszik, melyet a később jött maradék szánakozása többé jóvá nem teszen.

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Cseke Gábor (1941-): A mártírium három állapota (1989)

(örök fogoly)

szökevényként árkon-bokron át

csörtet a lelkem mentené magát

szaggatott ruhában lihegve támolyog

már összeesne de lelkipásztorok

karolják föl életet lehelnek belé

a hit ködében így lenne Istené

fogolyként mint aki harcát feladta

mosolya álarc míg erőt gyűjt alatta

újabb szökéshez de hova de merre

és mindig visszahozzák sárosan összeverve

(álruhában)

bennetek megsokszorozva a legbensőbb gondolatba öltözve

onnan kikandikálva fintorogva de mindig a bőre szabott

álca mögött lapulva élem végig sorsotok

egyiket a másik után vagyok a diák a tengeren

hányódó kalandor az elorzott álmú repülős

a legépfegyverezett tüntető anya

a magaslati mámor kínozta hegymászó

a rendezett agyú matematikus a szájas melós az életet

habzsoló természetjáró vagyok az örök

don juan a kaszát forgató mezőpásztor a gyáva hekus

de honnan ennyi tapasztalat ily érdeklődés

ki oltotta belém e bujkáló létet

amelyben nincsen elképzelhető kaland hőse magam vagyok

mégis mások pusztulnak belé

         (a szabadsághoz)

tudom tudom tudom már

minden szó fölösleges

távolra hordó mordály

ravaszán reszkető kéz eres

a lövés hangja elszáll

füstje keserű sóhaj

lehullunk mint a hajszál

de tisztán él az óhaj

csönd lesz a béke lesz a jel

hogy érted amit megértek

a száj helyett szemünk felel

már halni tudok érted                   

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 3. sz. (1990. június)

Szőcs Géza (1953-): Kérdések a XXVI. század költőihez

Huszonhatodik századbeli hazám költői, akik ezt, amit mondok

csak mint nyelvemlékeket fogjátok olvasni, ha fogjátok

látszunk-e nektek, láttok-e tisztán? vagy ezt a kört is

füstfüggöny-cafatok takarják majd el dörgésrétegek

akna lába fölrúgta homoktölcsér, ejtőernyősök

szakadt, égett rongyai, mint támolygó, nyomorék

selyemsárkányok az égen

bombavetők földbe süppedő csigaházai, mint mérhetetlen

csizmaszárak

és mindemögül ki-kihallszik, ki-kilátszik az ének –

néhányan, több szólamban, énekelünk,

És a tenger tragikus temetése, és a

nyolc méter magas, életbe vágó darvak, akik őrt állanak a        

parton

és a fennsík, ahol a roncs betört reflektoraiban

fehér rablódarazsak és esővíz

és lehet, hogy nyakigláb akasztófák sora a Sétatér mentén

vagy egyszerűen a lámpavasakon himbálóznak majd körte

gyanánt

a város vezetői, meg a fegyvere ellenállók, és lehet,

szögesdrótok a színház udvarán és barikádok a Malom

utcában

mialatt körözvény-falragaszokat göngyölget a szél

és a vaspofontól szétloccsant Belvedere szálloda romjai –

mert szitakötő-fejét arcához nyomja, közelről

városunk szemébe bámul a pusztulás.

De nem pusztul el a város, akárhogy is!

Ezt a földet, ezt a megviselt országot

akárhány idegen talp tapossa is

akárhány idegen mancs tépázza is

dobálják akárhány halottal

ismét a kutakat tele

ha lehetetlen lesz is megint a források

fölé hajolnod, mert a vízből

nem a te arcod néz vissza rád – és az ekével felforgatott

temetők

és a lovasszobrok melléig érő tűzvész – így is, úgy is

elkotródnak az országrontók

és akkor megint az országépítők

akkor megint ez a szívós emberfajta

ezek az emberek, akik itt a Szamos mellett is

olyan hosszú ideje

de milyen hosszú ideje

ezek!

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 1. sz. (1990. április)

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): A csősz felesége (részlet)

Üdv ma tinéktek, erdők, hegyek,

szívből köszöntlek titeket!

Mit ront a föld rossz szelleme

(nézése, megver, hazugsága

ámít, süketít harsogása):

ti új életre keltitek,

új lelket lehelvén bele,

sebeit írral kenve meg,

igaz testvér szeretetével

kitárjátok öleteket,

ti szent, örök szívélyesek,

hozzátok árulás nem ér el,

nem kérditek: ki vagy? Mi kell?

de édes, meleg öleléssel

- ahogy csak egy anya ölel –

az embert megölelitek…

Ha percre befogadtatok:

máris lazulnak a bilincsek,

nyomban kitisztul a tekintet,

s a remény újjáéled ott.

Egyet intsen csupán az erdő,

csak szökkenjen a patak habja –

s dalol a lélek, dala zengő,

varázsvesszőjét már faragja –

s a szív nagyot, heveset dobban;

egy sas-kerengés a magosban,

egyetlen sólyom-szárnycsapás,

a bércen át egy férfifütty,

a csúcson egy tűzvillanás:

s kacag a jókedv mindenütt!

A lélek tüzet fog belé

s lángolva szárnyal felfelé,

a pillanat, mint égi hajszál

elröppen, fejünk fölött elszáll –

s a játszi jókedv égre szállván

lelkünk tölgyerdeje felett

kibomlik mint a szép szivárvány.

… Szívből köszöntlek titeket!

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 11-12.. old.

Walt Whitman (1819-1892): Magasztalhatják mások

Magasztalhatják mások, amit jónak látnak:

Én a vágtató Missouri mellől csak akkor magasztalok

bármit is a művészetnek mondott miacsudában,

Ha teleszívja magát e folyó páráival s a préri

fűszagával,

S ezeket leheli ki tisztán

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 12. old.

Federico García Lorca (1898-1936): Kubai néger-ritmus

Fernando Ortiznak

Holdtöltekor útra kelek

kubai Santiagóba,

megyek, vár Santiago,

fekete vizek batárján

megyek, vár Santiago.

Énekelnek a pálmaházak –

megyek, vár Santiago.

Mikor gólya lenne szívesen a pálma:

megyek, vár Santiago.

Mikor a banán is medúzának állna:

megyek, vár Santiago.

Fonseca napszín-szőke hajával

megyek, vár Santiago.

Rómeó s Júlia rózsabokrával

megyek, vár Santiago.

Tengernyi kártya, tengernyi fémpénz:

megyek, vár Santiago.

Kuba, aszályos ültetvény-ringás!

Megyek, vár Santiago.

Csöpögő fák és tűzöv-szorítás!

Megyek, vár Santiago.

Élőfa-hárfák, dohányvirág, kajmán –

megyek, vár Santiago.

Folyton hirdettem: Santiago vár rám,

odamegyek vizek fekete batárján,

megyek, vár Santiago.

A kerekeket rum s tengeri szél hajtja –

megyek, vár Santiago.

Korallfűzérem ég a sötétben –

megyek, vár Santiago.

Homokzátonyra futott a tenger –

megyek, vár Santiago.

Fehér forróság. Halott gyümölcsök.

Megyek, vár Santiago.

Ó, a kölesnek trágya-frissessége!

Ó Kuba! Sár és sóhajtások öble!

Megyek, vár Santiago.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 13-14. old.

Ion Pillat (1891-1945): A présházban

Künn a tarlón messzecsengőn víg vadászok dala szól,

lépj be hát a régi pince gádorába és figyeld meg

neszeit a boltívekkel átölelt földmélyi csendnek,

halld, amint halkan dúdolva puttonyokban forr a bor!

Befagytak a szenvedélyek kürtjei idők havától,

csak szívekben forr a vágyak keserű ürömje még,

most kivárjuk, míg letisztul mind a seprő és szemét,

s jó emlékek jó kotnári bora buggyan a pohárból.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 55. old.

Hihai Beniuc (1907-): Egy dalról

Vég s születés közt, elhalóan

dalolok még, mindig fakóbban.

S éveim nőnek, mint a Himalája,

dalom fáradtan fúl a kor zajába.

Félre az útból! – mondják nékem.

Gyorsabb tempót! – így ösztökélnek mások.

S én bosszúsan megállva nézem

botomra támaszkodva a világot.

De keletről, ó, napkeletről

új hajnalok intenek mosolyogva.

S ismerős dallam hangja zeng föl:

„Elvtársak – szól a dal -, álljunk a sorba!”

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 206. old.

Alexandru Macedonski (1854-1920): Akarnám azt…

Akarnám azt, hogy édes, szép hazám,

Feléledvén az álom mámorából,

Kiáltsa fennen: ami rossz, silány,

Távozzék sebtiben Romániánkból!

Szeretném azt, ha éledvén a jog,

E földön újra igazság virulna,

Ha majd minden román munkába fog,

Hogy szép országunk fellendüljön újra,

Szeretném azt, ha öröm, büszkeség

Ragyogna itt, akár a napfény,

Ha összefogna az emberiség,

Imé, Uram, én ezt szeretném!

Szeretném azt, ha mind a zsarnokok

Úgy eltűnnének, mint a füst a szélben,

Vagy úgy, ahogy viharban a homok,

A földön túli szennyes éjben.

Akarnám, hogy a nép legyen király,

Király legyen a föld minden szegénye,

Hogy ne kötözze többé gúzsba már

A zsarnok durva kénye.

Akarnám azt, hogy mind pusztuljanak,

Akik pénzért hazájukat eladják,

Törjenek meg vétkük súlya alatt,

Gyötörje őket önvád.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 204. old.

Vladimir Roy (1885-1936): Hagyjuk el

Hagyjuk el a szennyet, sarat,

mielőtt létünk belefúl,

a vihar széttöri a szív

tartályát, s száz darabra hull.

Hagyjuk el, hisz olyan sekély

a pocsolya s szomjat sem olt,

tükrén a napfény mindig is

a Szép iróniája volt.

Hagyjuk a sörmámor ködét,

mely hályog csak mindünk szemén,

a dáridókban vad a szív

s mint gyémántszikla, oly kemény.

Hagyjuk el már a mocsarat,

hol fetreng a szellem s a test,

új lelket kérjünk s új szívet,

melyben egészség vére pezsg.

Hagyjuk el már: te, én, ti mind,

puszt7uljon el, mi fojtogat,

a kor fiának üdvöt itt

öröm-teremtő munka ad.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 206-207. old.

Ján Ponican (1902-): Pólusok

Átugrani nehéz dolog

nálunk a szakadékokat

a város nem hazám s faluk

szent prófétája sem vagyok

enyém a város kincse mind

s a falvak sorsa vállamon

s szívemben forr a régi per

vajon kicsoda dönti el?

csak életem és senki más

de áldozatba nem kerül?

ősi világok árkait

átugrani ha megfeszül

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 207. old.