Meghalunk, mielőtt még bármit megértenénk itt,
emlékünk lepereg majd, mint gyöngy szakadt nyakékről,
a jóbarát s az özvegy kacatként sutba rámol.
Mi nem kívántunk ölni sosem. Mi is szeretjük
az utazást, a tengert, az ellenség elestét,
a nők combját, a násznép napfényes énekét és
kiskorunkban pofonvert emberi méltóságunk.
A zene fáj, a sírás az élettől taszít el,
halvány reményt jövendöl a csillag.
Jöjj, te kedves,
kacaj s pohár csengését ajándékozd nekem most –
a tűző napba nézve koldus dalol.
A lányka
virágszálat vet néki s nevetni kezd kacéran.
Gyönyörű átkozottak, áldott elvetemültek,
vágy tarka s barlang szürke félelmével szívünkben
együtt megyünk a pusztán, tűz mellett.
S szenvedésünk?
Nem szenvedés vezet már, magunk megyünk a kertbe,
amelyet sivataggá magunk tetetünk, kezünkben
gyümölccsel telt kosárka.
(Ford.: Baranyi Ferenc)
Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai
Kiadó Bp., 1983., 219. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése