Kosztolányi Dezső (1885-1936): Hazafiság

 
Ma szikratűz csak egy különc szivébe,
Holnapra már nagy testvérérzelem,
Mely a viharba is lobogva, égve
Uralkodik büszkén százezreken.

Ma szikra, holnap láng, majd egy tüzerdő,
Mely biborával az égig lobog,
Hiába tiprod el, mindég növekvő,
S ha szunnyad is nem oltják el korok.

A fáradott ük, haldokolva még
Nagy honszerelme égő fáklyalángját
Átadja s minden az utódra száll át.

Meggyujtja ő s a tüzár szerteárad,
Átadja gyermekének, ez fiának,
Aztán tovább, tovább… S a fáklya ég!
(1906)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 4. sz. 1939.

Monostori Margit: Versek az anyáról

Az édesanya eszményi alakjának oltárt emelt a kereszténység a Szűz Mária tiszteletében. Az Istenanyának felmagasztosítása festőket és szobrászokat, költőket és mesemondókat ihletett meg. Találhatunk e mélyebb és költőibb szavakat, mint amelyekkel a bibliai angyal köszöntötte minden asszonyok kiválasztottját: Máriát – „Üdvözlégy malaszttal teljes, az Úr van Teveled, áldott vagy Te az asszonyok között.”
    A védelmet kereső gyermek anyjához fordulását érezzük mindannyian a régi szép Mária-énekben, mely így szól:

Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátronánk,
Nagy inségben lévén, így szólit meg Hazánk:

Magyarországról, édes Hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.

    Régi imákban és dalokban jelenik meg először az édesanya szimbolikus alakja, de a hódolat s tisztelet itt még a mennyei Anyának szól. A személytelen költészetet lassan felváltja az egyéni hang s mind előbbre lép a földi anya, a öltői meglátás fényességében.
    Az édesanya, aki az otthon szépségének és tisztaságának őre, aki hős és nemes lélekkel hoz szüntelen áldozatot gyermekéért, családjáért, aki önnön életének megtagadásával egyengeti a nemzet jövőjét formáló gyermekének útjait, aki a jóságos szeretet mindent megértő és mindent megbocsátani tudó mosolyával szépíti övéinek otthonát; az édesanya aki egyszerű, tiszta és jó, megaranyozza a lelki szemek látóhatárát, megrezdíti a költő lelkének finom húrozatát, érző szívének ezüstharangjait s mély gondolatok, tartalmas versek sugallója lesz.
    Klasszikus költőink sorában Petőfi Sándor volt a gyermeki érzés és a  szülői szeretet legközvetlenebb kifejezője. Szívhez szóló, egyszerű, keresetlen sorokban emlékezik meg szüleiről, különösen édesanyjáról, akiről mindig megható gyöngédséggel szól.
    Petőfi édesanyja szerény, jóságos lelkű, egyszerű asszony volt. De az anya finom ösztönével  megérezte fia nagyságát, s megértette nyugtalan, kereső lelkét. Ő simította el nem egyszer a családi viharokat apa és fiú között, amikor vándorszínészekkel való elszökése miatt fiát az öreg megtagadta. Ilyenkor anyai szívének minden erősségével és bátorságával védőn állt fia mellé ez a szelíd, kedves asszony s ezer leleményességgel talált utat és módot, hogy eltűzött fiáról hírt szerezzen, titkon támogassa: anyai gondoskodása kiapadhatatlan volt. Legnagyobb öröme, ha szolgálhatta gyermekét, s szerény büszkeséggel rakosgatta titkon imakönyvébe fiának megjelenő verseit. Erről az édesanyáról mondja büszkén a költő az EGY ESTÉM OTTHON c. verésben: „… a földön nekem van legszeretőbb anyám”.
    Petőfi zaklatott ifjúságában ez a sohasem lankadó anyai szeretet őrizte meg lelkének tisztaságát, szépségét, ez adott erőt neki, hogy felülemelkedjék minden szenvedésen és megaláztatáson. Az édesanya jóságos szelleme vigasztaló és emelő erőként állt mellette az élet viszontagságaiban. Petőfi édesanyján át mélységesen tisztelte az egyszerű, szerény, jólelkű asszonyokat, s barátainak anyjáról több ízben írja: - Nem fogom elfelejteni a kedves családanyát, ki jó és egyszerű, mint az én anyám. – Hasonlóan emlékezik meg arany János feleséségről ÚTI LEVELEIben.
    Petőfi veresei közt lapozgatva, amelyek szinte naplójegyzetei életének, egyre-másra elgyönyörködünk azokban a költeményekben, amelyekben fiúi szeretete oly meghatóan tükröződik. Ki ne ismerné a kedves, meleg sorokat TÁVOLBÓL című versében?

Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?
Szóljatok be, földiek ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

Vagy az ANYÁM TYÚKJÁ-t, A JÓ ÖREG KOCSMÁROS-t,  SZÜLŐIMHEZ címűt, melyek mind tündöklő kristályai a szülői szeretetnek. De talán leginkább szívünkhöz férkőzik a FÜSTBE MENT TERV, amelyben bűbájos egyszerűséggel festi a viszontlátás nagy örömét másfél évi távollét után anya és fiú között. A húsvéti ünnepekre érkezett haza váratlanul Petőfi, hogy kibékítse aggódó és nyugtalankodó szüleit a jó hírrel, hogy lapszerkesztő lett. Ettől a kibékülésről és boldog, nyugodt napokról írta egyik barátja: „Láttam Petőfit dicsősége tetőfokán, Júliája mellett a boldogság kellős közepén, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva, de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt.”

FÜSTBE MENT TERV

Egész uton - hazafelé - 
Azon gondolkodám: 
Miként fogom szólítani 
Rég nem látott anyám? 
  
Mit mondok majd először is 
Kedvest, szépet neki? 
Midőn, mely bölcsőm ringatá, 
A kart terjeszti ki. 
  
S jutott eszembe számtalan 
Szebbnél-szebb gondolat, 
Mig állni látszék az idő, 
Bár a szekér szaladt. 
  
S a kis szobába toppanék... 
Röpűlt felém anyám... 
S én csüggtem ajkán... szótlanúl... 
Mint a gyümölcs a fán. 
(Dunavecse, 1844. április)

    Az anyai szeretet örökkön tartó, síron túli gondoskodását rajzolt megrázó művészettel a toll bátor harcosa. Gyulai Pál ÉJI LÁTOGATÁS című versében. Élményszerű hatását szomorú valóságnak köszönheti mert eben a versben siratta el a költő fiatal feleségét, Szendrey Marikát, Petőfi sógornőjét. E költemény eszméjét már régebben ismerte Gyulai Pál dán és skót népballadákból de költői erővel akkor támadt fel benne, midőn ifjú feleségét eltemeti s a gyermekeihez a sírból is hazajáró anyában őrá s a maga árváira ismer:

Három árva sír magában, 
Elhagyott sötét szobában; 
Zivataros hideg éj van, 
Édes anyjok künn a sírban. 
  
«Édes anyám, édes anyám! 
Altass el már, úgy alhatnám! » 
Mond az egyik s el nem alszik, 
Sohajtása föl-fölhallszik. 
  
««Beteg vagyok, édes anyám! 
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»» 
Mond a másik s jajjal végzi, 
A fájdalmat kétszer érzi. 
  
«Édes anyám, gyujts világot! 
Nem tudom én, jaj, mit látok! 
Harmadik mond, mindenik sír - - 
Temetőben mozdul egy sír. 
  
Megnyílnak a nehéz hantok, 
Kilép sirból édes anyjok, 
S tova lebben a vak éjben, 
Haza felé, az ösvényen. 
  
Arca halvány, hangj' a régi, 
Fia, lyánya megösméri; 
Immár tőle hogyan félne? 
Megcsókolják, mintha élne. 
  
Az egyiket betakarja; 
Másikat felfogja karja, 
Elringatja, elaltatja; 
Harmadikat ápolgatja. 
  
És ott viraszt a kis ágyon, 
Míg elalszik mind a három; 
Majd megindul, széttekinget, 
Keresi a régi rendet. 
  
Rendbe hozza a szobácskát, 
Helyre tészi a ruhácskát; 
Az alvókat hosszan nézi, 
Csókját százszor megtetézi. 
  
Kakas szólal, üt az óra, 
El kell válni viradóra! 
Visszanéz a véghatárral . . . 
Sír megnyílik, sír bezárul. 
  
Oh a sír sok mindent elfed 
Bút, örömet, fényt, szerelmet; 
De ki gyermekét szerette, 
Gondját sír el nem temette. 
(1866)

    A modern költők közül a tragikusan elhalt Kosztolányi Dezső, aki a vers muzsikájának s a csipkefinom kifejezéseknek oly nagy művészete volt, leheletszerű pasztell-képekben örökítette meg édesanyját A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI-ban. Az igazi költő megérezte az édesanyában a csendesen szenvedő asszonyt is, s meglátta lelkén az élet szántotta barázdákat.

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjúsága halt el
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Utoljára hagytam Mécs Lászlónak A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA című, imádságosan szép versét. A sorok közt ott kísért a mai hajszolt megtépett emberi léleknek szeretet és béke utáni vágya. „A királyfi három bánatá”-ban zokog mindnyájunk fájótudata is hogy édesanyánk önfeláldozó, jóságos szeretetének egész életünkben adósai maradunk.    

Amikor születtem, ne jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám gy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé  égszín mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édes anyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavasszal rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 3. sz. 1939.

Kosztolányi Dezső (1885-1936): Édes Anna. (bírálat)

- Budapest. Év nélkül. 268 lap. Genius-kiadás. -

    Semmi kétség: Kosztolányi Dezső, a sokszor szenvelgően modoros lírikus, az erős formaérzékű műfordító, - mint regényíró a legtehetségesebbek, a legérdekesebbek közé tartozik. A VÉRES KÖLTŐ című, akadémiai díjjal koszorúzott NÉRÓ-regénye, némi stílszerűtlensége mellett is, elsőrangú jellemrajzokban gazdag, - a PACSIRTA pedig a polgári környezetrajznak egyik legkitűnőbb példányképe.
    Legújabb regényének, a Genius kiadásában megjelent ÉDES ANNA címűnek hősnője egy faluról a fővárosba szakadt parasztleány, az egyszerű, igénytelen, szorgalmas „jó cseléd”-nek szinte eszményi típusa, akit egy hitvány úrfi gyalázatosan megejt s aki aztán egy szinte önkívületi pillanatában kést márt érte valósággal rajongó háziasszonya szívébe s az álmából fölriadó és rátámadó háziurat is – már magáról igazán mit se tudva – késszúrásokkal megöli.
    Ez a sok tekintetben egészen különös mű sokkal mélyebb jelentőségekre utal, hogysem pár rövid szóval – akár dicsérővel, akár gáncsolóval – el lehetne intézni. Azt tartjuk, hogy hibák vannak benne, de bizonyos, hogy egyáltalában nem közönséges írói tehetségnek részint megragadó, részint megdöbbentő megnyilatkozásai nélkül sem szűkölködik.
    A regénynek első fele igazi mestermű. Az író valószínűen munkálja izgalmakkal telt második felét tartja jobbnak, értékesebbnek, - mi azonban, boldog lelki szegénységünkben makacsul ragaszkodunk ahhoz az első benyomásunkhoz, mit hosszas utánagondolás és lelkünk mélyén való megforgatás erős meggyőződéssé keményített: hogy ennek az érdekes regénynek első fele az értékesebb. Igaz, hogy a cselédleány tragédiája a mű közepén túl kezd kialakulni s persze ott is tetőződik és a könyv első fele része jóformán nem egyéb az összeomlás után újra éledni kezdő lateiner középosztály mindennapos életének rajzánál. Nem is az egész életet rajzolja, átfogó tekintettel, csak egy bizonyos szemszögből nézi azt: a cselédkérdésnek igaz, hogy nem könnyű problémája szempontjából. De a költő meglátásai oly eredetiek és elénk tárt rajza oly mesteri, hogy a legkisebb részletekig erjedő festésben annyi művészet nyilvánul meg, hogy ennél különbet ebben a nemben alig termelt irodalmunk. E rajznak nem is élethűségére vetünk mi nagy súlyt. A életigazság csak úgy ér valamit az irodalomban, ha művészi igazság fényében ragyog. S Kosztolányi minden mesterkedés nélkül árasztja ezúttal is a fényt, a miniszteri tanácsosék otthonának, egymást fölváltó cselédeinek s a ház többi lakójának rajzára. Írásművészetének ez a természetessége, ez az  őszintesége, cikornyátlansága és közvetetlensége az, ami megragadja figyelmünket, valósággal lenyűgözi érdeklődésünket. Nincs itt semmi szenzáció, semmi idegcsiklandozó esemény, semmi ünnepies póz és izgató lelki probléma – s mégis olyan lelki rajz alakul ki az apró vonásokból, a  köznapi semmiségekből, hogy az párját ritkítja s a szerző dicsőségét minden úgynevezett nagyszabású feladat megoldásánál jobban öregíti.
    Mert nemcsak nagy eseményekből s nem csupán világtörténeti szereplők vívódásaiból áll az emberi élet e földön. Milliószorta többen vagyunk apró, jelentéktelen emberek, kiknek a nagy világ szempontjából érdektelen, szürke egyhangúságban folyik életük, - de a maga kis bajait mindenki nagynak érzi, az őt érő apró tűszúrásokat vérző sebeknek, a vele történő dolgokat mindig nevezetes eseményeknek. Ám az ilyen együgyű lelkeknek és egyszerű történetkéknek rajza egyszeriben jelentőssé válik mindenkire nézve, ha igazi íróember valódi művészettel tárja elénk. Magában véve ugyan miért érdekelné a világot, hogy Vizyné méltóságos asszony hogyan akar szabadulni az ő Katica nevű, lusta, kódorgó cselédjétől, s hogyan mozdít meg minden követ, hogy megkapja a vörös „bizalmi”-ból egyszerre szolgálatkésszé visszavedlett házmester falusi rokonát, Annát, kiben aztán meg is találja házi nyugalmát és családi boldogságát, s a ki a házban és a környéken lakók szemében csakhamar legendás alakká válik?! Ha ezt csak éppen élethíven mondja el valaki: igazat adhatunk neki, - de képzeletünket és érzésvilágunkat ez a történet nélküli történet nem tudná úgy megragadni és betölteni, mint ahogy teszi azt Kosztolányi a maga írásművészetével.
    A regény közepén, Anna történetének pislákoló mécse egyszerre csak fáklyafüstös lobogássá válik. Megérkezik a méltóságos úrék unokaöccse, a léha, elfajzott testű-lelkű Jancsi úrfi, s érzéki vágyának zsákmányává válik a szegény ártatlan cselédleány. Természetesen nem kifogásolhatjuk magát ezt a mozzanatot, mert erre az írónak a maga művészi célja érdekében szüksége volt. Meg kell azonban rónunk az eszközöknek felettébb művészietlen voltát, mellyel céljára tör. Mert ezen fordul meg a dolog itt is. Robbanjon ki a silány férfi rút szenvedélye, bukjék el a szegény falusi leány- ezt a témát magát  költői munkában csak a szemforgató álszenteskedés kifogásolhatja. De ezeket a jeleneteket úgy leírni, mint ahogy Kosztolányi teszi, a maguk művészietlen pőreségében, a fizikai jelenségeknek a legapróbb mozzanatokig terjedő durva rajzában, - ez már nem a költészet feladata, ez már nem is költészet, hanem csúnya pornográfia. Ezeket olvasva, valósággal megundorodunk, de undorodásunk mellett még nagyobb a szomorúságunk, egy igazi költői tehetségnek ilyen sajnálatos eltévelyedését látva. Miért teszi ezt ez a jeles író? Magán nem tud uralkodni? Vagy mások rossz szenvedélyeit akarja felkorbácsolni? Divatos akar lenni? Ha tudná, hogy a hozzá ellenállhatatlan rokonszenvvel vonzódó, tehetségét igazán nagyra tartó komoly olvasóban mily végtelen lehangoltságot szül a regény eddigi zöld viránya után ez a sorvasztó számumtól vert kietlen homoksivatag, máskor elkerülné azt, s nem traktálna bennünket förtelmes testiséggel, mikor lelket is tud művészien rajzolni.
    Azután következik a gyilkosság. Nem a gaz csábítót öli meg a szerencsétlen leány, hanem a maga ártatlan gazdáit. Miért? Ez a regény fő kérdése, igazi csomója, a valódi nagy probléma. Ebben a látszólagos földi igazságtalanságban mi talán megérezni véljük ugyan a költői nagyszerű igazságot, de bizonyos, hogy az író nem tudja azt kellő világossággal kifejezni. Az ő szócsöve voltaképpen a beteges öreg doktor, az idealista raisonneur, aki – már a regény első felében – utal arra az országra, ahol midenki szolga egyszerre, és egyenlő mindig, az év minden napján: s ez az ország Krisztus országa. Ez az érdekes alak, aki ebben a pártoskodó világban egy párthoz sem tartozik, csupán az egész emberi közösség tagjának érzi magát – a gyilkosság törvényszéki tárgyalásán szeretné a földi igazságszolgáltatás mérlegét az isteni igazságszolgáltatás irányába billenteni, s mindegyre csak azt hajtja, hogy ezzel az öntudatlan, szerencsétlen falusi teremtéssel nem bántak a gazdái igazán emberien. Szó sincs róla: nem ütötték-verték, nem kínozták, sőt örültek neki, s a maguk önzésében boldogok voltak, hogy náluk volt, - de nem úgy bántak vele, mint emberrel, hanem mint egy géppel…
    Ez volna hát az Édes Anna tragikumának magva? Az ró is érezni látszik, hogy más indítékra is szükség van, s talán ezért told- bár csak futtában – egy röpke vonást a rajzhoz, mikor azt mondja, hogy a gyilkosságot közvetlenül megelőző estén az előszobában ácsorgó Anna észreveszi, amint az ő csábítója, a léha doktornét táncoltatva, buja csókot nyom annak nyakára. Anna „vissza akar futni a konyhába, de nekiment a falnak” –, mondja az író, s mintha az ekkor „kancsal fénnyel” belobbanó lámpa egy kurta pillanatra bevilágítana a féltékeny leány együgyű lelkének titkos mélyébe…
    Így van-e? S ha így, miért mégis az ártatlan méltóságos asszony szívébe döfi néhány óra múlva a konyhakést Anna? Talán bűnösnek érzi azt is, mert az ő öccse gyalázta meg őt, vagy éppenséggel azért, mert az asszony házában történt az ő romlása, abban a házban, amelyből ő – még a nagy eset előtt – el akart menni, de az asszony nem fogadja el felmondását? Vagy talán csupán csak az a gyilkosság magyarázata, amit a ház egyik lakója úgy fejez ki, hogy a bolsevizmus megmérgezte egészséges magyar népünk lelkét, s ez a véres eset a sok aljas kommunista-propagandának rettentő eredménye?…
Íme, mintha a szerző se lenne egészen tisztában a maga céljaival, s bizonyos, hogy az olvasóval nem tudja felfogását egészen tisztán éreztetni. De azért a bántóan rikácsoló, s a mű egész koncepciójából élesen kirívó középső rész után, a könyv utolsó harmadában, megint a jeles írót látjuk Kosztolányiban, aki – úgy érezzük – ha igazán, komolyan, elszántan akarná: talán le tudná rázni a maga írói egyéniségéről azt a sarat, amely azonközben ragadt rá, míg olyan szemétben turkált, amelyre rámutathat az író, de amelynek miazmáit és minden bűzét merőben fölösleges a maguk egész undokságában rászabadítani az olvasókra. Az erős testi-lelki alkaton, igaz, nem könnyen fog a rontás, - de hát nincs-e sajnosan sok gyönge testi-lelki szerkezet, amelyet az írónak nem összetörni, hanem jobbítani, edzeni a feladata.
    Az utolsó rövid fejezet egy kis szubjektiveskedés, amelynek néma, de megnevezett hőse az író maga, akit egyik szomszédja egykori kommunistának néz, a másik most nagy kereszténynek ismer. Úgy véljük, hogy ez utólagos igazolás – mert talán az akar lenni, az író pártatlansága mellett –, fölösleges. Az efféle igazolást, - ha szükség van rá – mindig maga a mű kell, hogy tartalmazza, nem egy tőle úgyszólván független függelék.
    Mindenképpen bizonyos azonban, hogy az ÉDES ANNÁ-ban megint agyszerűen élveztük Kosztolányi írói talentumának fényét és erejét, de sajnálatosan éreztük a regén nagy hibáit és tagadhatatlan fogyatkozásait is. Ha ezek a gyengék csak a regényéi maradnak: kisebb lesz a baj. Ha azonban az író mindenáron magának vindikálja s levetkezni nem akarja őket: pályája koszorúit saját maga fogja megtépázni.

SZÁSZ KÁROLY

Forrás: Irodalomtörténet XVI. évf. 1-2. sz. Budapest, 1927.

Kosztolányi Dezső (1885-1936): Szeptemberi áhitat

 

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelős és reszkető imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág.

Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,

még sok hivő száj büszkén emleget,

vérembe nőnek a termékeny álmok

s nők sem vihognak a hátam megett.

Nem is kivánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni

s a semmiség előtt még újra lenni.

Ki érleled a tőkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erős még,

adj kortyaidból nékem, végtelen

s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,

még most se rút, nem-őszülő fejem.

 

-

 

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös inye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszu út után selymes garage-ba,

méztől dagadva megreped a szőlő

s a boldogságtól elnémul a szóló.

 

-

 

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,

Minthogyha a perc szárnyakon osonna,

el-nem-múló vendégség van köröttünk,

hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

 

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnőttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól

s a télre, sárra és halálra gondol.

 

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

 

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatlan suttogás,

a fák fölött szallag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajit a ködnek

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt menyország?

 

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,

a fájdalom, a koldusgúnya is,

jaj hadd mutassam e kis templomot,

mely déli tűzben csöndesen lobog.

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,

vakok meresztik égre szemüket,

Isten felé fülel egy agg süket.

 

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba

kis műhelyébe dolgozik a varga,

csöpp láng előtt, szegényen és hiába,

mint régi képen, ódon bibliába.

 

Most az eső zuhog le feketén,

most a sötétbe valami ragyog,

mint bűvös négyszögön a mese-fény,

fekete esőn arany-ablakok.

 

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,

benn villanyfénynél őszi takarítás,

a készülődés télre, az igéret

s az ámulattól szinte égig érek.

 

-

 

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisíkált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

 

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

-

 

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

A lovag meg a kegyence – Ó-flamand játék. Magyar versekbe szerezte: Kosztolányi Dezső

SZEREPLŐK:

 

A LOVAG

AZ ANYJA

A KEGYESE

KAMARÁS

VÁRUR

CSŐSZ

HIRNÖK

 

LOVAG:

Mondd, ó lelkemnek Jézusa,

Miért ez az örök tusa?

Arám nevét szivembe hordom,

Bár jó anyám szapulja folyton,

Még a nevét is megtiporja,

Mert nem születhetett biborba.

De hajh, anyám hiába vak,

S hiába a kemény szavak:

Győz végül is a szerelem.

 

Ha látom őt, az utam ujra,

És ujra hozzá terelem.

És nagy titokban félve-bujva,

Lesem meg őt künn a határon.

 

Most is remegek érte, várom,

Hogy a légyottra eljön-e

Oly karcsu tündöklő, üde.

 

Nem jön? Ó jaj az óra késő,

A rózsaágynál várna és ő

Még egyre késik, nyoma sincsen.

 

KEGYES:

Nemes uram

 

LOVAG:

Én drága kincsem.

Csak az irigyek meg ne lássák

Édes szerelmünk kinyilását.

Egy láz a lelkem és a testem

És azt hiszem, parázsba estem,

Ugy égek és enyészek én.

Izolda, lelkem, légy enyém,

Ha nem hallgatsz szavamra, drága,

Elhervad életem virága

És mindenem a porba hull.

 

KEGYES:

Nemes lovag és drága úr,

Szeretlek, de ne kérj ilyet,

Mert tőle lelkem elijed.

Te úr agy és alig van koldus,

Én meg szegényke, árva, koldus.

Bizony nincsen nagyobb baj ennél,

Pironkodnál és el se vennél.

Vagy tán legyek az ágyasod?

Ahhoz a szivem vágya sok.

 

LOVAG:

Nem oltja semmi a tüzünk,

Mi bizton összeesküszünk.

Csak légy kezes és biz szivemben,

Kastélyomba kisérj el engem,

Ott kincs, kösönytyü, násfa vár,

Milyent sohase lát más határ…

 

KEGYES:

Nem, jó lovag, én szüz vagyok,

Lelkembe tiszta tüz ragyog.

S adnál bár nagy szerelmi bért,

Ezer kemény sáraranyért

Se tenném meg. Ha a komor

Inség csikarna, s a nyomor,

Akkor se adnám el magam.

Szentül őrizném szent javam.

 

LOVAG:

Szüz Máriára, szép alak,

Megfogadom, nem bántalak.

De jöjj s könyörülj végre rajtam,

És ne taszitsd el szomjas ajkam!

Önts vigaszt esdő bánatomra,

Menjünk le az erdőbe nyomba.

Sétáljunk lenn a völgy ölén,

Ezt kérem ily szép hölgytől én.

 

Tudod, mit mond a példaszó?

„Hamar munka, az sose jó.”

És igazság van bizton ebben,

Mert, jaj, a párta félrerebben,

Mihelyt a férfiak szaván

Megrészegül a kába lány.

S hogy elveszett a szüzisége,

Rihat, sikithat, vége, vége.

 

LOVAG:

Nem cselekednék soha igy:

Megszeplősiteni irigy

Vággyal tündéri testedet.

Mint lovag esküszöm neked,

Hogy sose járok a tilosban.

Ugye mersz majd követni mostan?

 

KEGYES:

Nem, már soká maradtam itt,

S még megtudnak majd valamit.

Nemes lovag, kedves barát,

Váljunk el egy-kettőre hát,

Hogy minket senki meg ne lessen,

Téged, meg az Isten vezessen,

És bárhova mégysz, légy serény,

Ékitsen jámborság, erény.

 

LOVAG:

Jaj Istenem, ugy fáj a szivem,

Hogy nem szeret forrón, szeliden.

Olyan nyakas, dacos, makacs,

S én kedvem, éltem elveszítem.

Ha sírok és rívok kesergőn,

Akkor se jár elem az erdőn

Aranynál aranyabb erény,

Ha kérem is, hiába, nem jön.

 

ANYA:

Hallottam itt, e percben ép,

Hogy az a kis buta parasztlány.

Kikosarazott téged, arszlán,

Dánia büszke hercegét.

Hogy mért kell néked ily silány,

Ilyen szegény és semmi lány,

Azt én fiam vállig csodálom.

A rangja semmi, lelke céda,

S prédának is csak gyenge préda.

 

LOVAG:

A teste manna, rózsa, álom,

A szive büszke, s kedves arcu

Alakja finom mívü, karcsu,

Őt szeretem most, s mindörökké

 

ANYA:
Ne halljak róla soha többé.

Válassz nekem különb arát.

Én mondom ezt, mint jóbarát.

Nem lesz belőle sohse asszony,

Ha elveszed, hát megkopasztom.

Gondold meg, mily előkelő

Te benned a vér és velő.

 

LOVAG:

Keresztény földön nincs ilyen nő.

Ilyen varázsos és merengő.

Igen, ha én vagyok a császár,

A vágyam akkor is hozzá száll.

 

ANYA:

Fúj gyengeség, fúj csunya szégyen,

Cselédre izgul egy nemes vér.

Nagyuri szüzeket nem esmér,

S pórnőknek udvarolni mégyen.

 

LOVAG:

Anyám, a sziv sohasem tekint

Se rangokat, se hirt, se kint,

Csak arra néz, hogy önfeledten

Egy lázba gyuljanak ki ketten.

Hallottam – ó ne vedd zokon –

Akit szeretünk, mér rokon.

S lehetsz szegény, vagy dús nagyon,

Tiéd lehet jószág, vagyon,

Az néki mindegy teljesen.

 

ANYA:

Vedd fontolóra, kedvesem,

hogy a vég mennyi bajt okoz.

Ezt zengi mindegyik koboz.

Első vagy itt, tiéd az élet,

S ez a csufság megesne véled.

A hitvesed ily rongy fehérnép,

Nohát ilyesmit meg se érnék.

S ha meg akarod kapni őt,

Majd elküldöm neked a nőt,

És kicsinálom, hogy maga

Keressen fel az éjszaka.

Aztán, amig vendégül látod,

Éld véle vigan a világod.

Hát esküdj meg…

 

LOVAG:

Bármit akarsz,

Én teljesitem Szent Simonra.

Csak véget érjen ez a harc,

S enyhület szálljon a kínomra.

 

ANYA:

Hát esküdj meg és erre add

Aztán lovagi szavad:

Mikor a pórnő a tiéd lett

S a vágyad és lázad kiélted,

Ezt mondod néki. „Menj, elég volt,

Fáradt vagyok, akár a félholt.

Unott, csömörlött, jóllakott,

Mint ki hét sonkát bekapott!

Jaj lesz, ha e szókat elejted,

Remélem is, el nem felejted.

Aztán elfordulsz tőle szépen,

Pihensz az álom lágy ölében,

Az éjszakán át, kivirradtig

S egy árva szót se szólasz addig.

 

LOVAG:

Jaj, jó anyám, hogy mondjam ezt én,

A jámbor és igaz keresztény?

Nem volt ily durvaságra példa

S azt sem tudom, hogy mi a célja.

Mért vágjam oda tiszta üdvöm

Az angyaloknál kedvesebbnek

S mért kell némán, mint redves ebnek

Mellette hajnalig feküdnöm?

Mit gondol rólam ez az angyal,

Ha ily rutul halálra sértesz

Mosdatlan és cudar szavakkal?

 

ANYA:

Csak ugy lesz a tiéd a lányka

Ha megesküszöl erre – s értem

Anyád ezt okvetlen KIVÁNJA.

 

LOVAG:

Hát hivd a lányt. Vizen-tüzön

Veled megyek. Megesküszöm.

S akármi történik, szakasztott

Igy lesz, bár szivemet szakasztom.

Tapasztaltam gyakorta fájón,

A sziven más van, mint a szájon,

Hát eldadogja majd a szám,

Szivem nem érzi igazán.

Mert tisztelem őt és imádom

Csak meg ne sértsem a virágom

S a csuf szó szivéig ne jusson,

Szelid, mint a bárányka s gyenge,

No most anyám megyek sietve

Szobámba veszem át a jussom.

 

(Anya a Kegyeshez megy és rögtön megszólítja.)

 

ANYA:

Édes fiam, Izolda, ó jaj,

Egy nagy kérésem lenne hozzád,

És most ez egyszer számitok rád.

 

KEGYES:

Parancs számomra minden óhaj,

Mit kivánsz éntőlem nagyasszony?

 

ANYA:

Hát bánatom most elpanaszlom,

Mely itten ás a szivemen,

Fiam beteg és végtelen,

Szenved, kinlódik teste-lelke,

Azt se tudom, szegényt mi lelte.

Mert tegnap óta nem evett,

Szólok hozzá és rám se vet,

Csak meg ne haljon valahogy…

Menj, nézd meg drága lányka, hogy

Mért gyötri a rut nyavalya,

És mije fáj és mi baja,

Miért küzd csömörrel és iszonnyal?

Ha meglát, jobban lesz bizonnyal.

 

KEGYES:

Köszönöm ezt a nagy kegyet,

Nagyasszonyom máris megyek.

Nyomban sietek a szegényhez,

Azt érzem, amit szivem érez.

 

ANYA:

Szőjjük csak csöndesen a hálót…

Haha, a terv pompás, kitünő…

Már fogva van fiam s a hü nő…

Most ide az ajtóhoz állok

S bezárom éjszakára ezt.

Izolda szépen rajta veszt.

Míg a lovag úr nem bir egyszer,

Édes babám meg nem menekszel.

(Az anya cselekszik e közbe,

A lovag a szüzön a földi

Vágyát könyörtelen kitölti.

Elmondja ama csunya mondást

S alvást tettet az ágyban folyvást,

Amint az anyjával kifőzte.

 

Igy járt el a zord, durva ritter;

Halljátok, mossa a bus leányzót,

Ki szenvedéseit nyögi itt el.)

 

KEGYES:

Én Krisztusom, halld meg e pár szót!

Milyen ravasz vászoncseléd,

A lovag anyja, Ah, feléd

Kiáltok szent Szüz Mária.

Azt mondta, beteg a fia

S minden csupán merő csalás volt,

Amely kelepcét, tőrt palástolt.

Kértére már szaladtam is,

Kezébe estem a fiának

S most örökös a gyász, a bánat,

Szóval is mocskolt a hamis,

Goromba szájjal és hamarság

Elforditotta tőlem arcát,

Minthogyha lennék rühes eb.

Lovag, nem látsz már semmi módon!

Most erdőbe térek én,

Oh, Szentháromság, védd szegény

Megszeplősitett testemet

És add nekem, hogy soha férfi

Ne lássa bús elestemet

És az utam bármerre tér ki,

Mindig magam legyek, magam.

De itt egy patakocska van?...

Óh nyujts nekem vigaszt, te csacska,

Kedves víz s itasd patakocska

Lankadt és bőjtös ajkamat.

Enyhits te áldott, puha hab.

A szomjuság gyötör, az ádáz

Kín.

 

(Várur jön lovon.)

 

VÁRUR:

Kezdődjön el a vadászás!

Uram Isten, ki fönn a mennyben

És Szüz Anyám, segits meg engem.

Oh, védjetek meg ketten ujra,

Szerencsét adjatok az utra,

Hogy fogjak is már valamit,

Hiszen régóta bolygok itt,

Lesek négy napja, óra  hosszat

S egy nyúl sincs. Ez halálra bosszant.

Kürtömbe fujok, tán az Úr

Egy prédát küld le vigaszul.

Teremtőm! Ott a fák alatt

Izeg-mozog egy drága vad.

A szivem ugrál az örömtől

És zenebonáz és zörömböl,

Ilyett nem látott férfi még.

Milyen kecses és égi szép.

Ho, várj kicsit, kedves hugom.

Most foglyul ejtelek, tudom!

Aranyleány, rád akadtam,

Te többet érsz, mint holmi vadkan.

De jó, hogy a madársereggel

Hajnalban ébredtem ma reggel.

Hálát adok, Uram.

 

KEGYES:

Ne bánts!

Tudom, nincs benned semmi gáncs

És becsületes, érdemes vagy,

A szived is igaz, nemes, nagy.

Ezért azt kérem, jó lovag,

Oltalmazd árva lányodat,

S hagyj menni utamon tovább.

 

VÁRUR:

Előbb add nékem az okát,

Miért jársz az erdőn ily magadba?

 

KEGYES:

A bánatommal elhagyatva,

Számüzve, céltalan bolyongok,

Mint a hazátalan bolondok,

S a szivem ugy fáj, oly nehéz.

 

VÁRUR:

Beszéded édes, mint a méz.

Te bájos és te üldözött,

Legszebbik minden nő között,

Jöjj, ottan int nekóünk a várlak,

És hitvesemül odavárlak.

 

KEGYES:

Kérlek, ne üz csúfot velem,

Még a szavad is szégyelem.

 

VÁRUR:

Te szép, a szivem szakadatlan

Lobog-zubog, akár a katlan,

Nincs itt a földön soha szebb nő,

Nincs rajtad folt, nincs semmi szeplő.

Te az uj élet, a remény vagy,

Lovagi szómra, az enyém vagy.

 

KEGYES:

Nemes lovag, ha akarod,

Elfogadom védő karod.

Boldoggá üdvözit a válasz,

Hogy hozzám, a pórhoz leszállasz.

 

VÁRUR:

Menjünk, szép kedvesem tehát,

Kövess az erdőségen át.

 

KEGYES:

Előbb hallgasd meg, mit a lombok

S a fák alatt számodra mondok.

Nézd azt a délceg fát, mi szép,

Tekintsd pelyhes virágdiszét,

Cukros parfümje ideleng

És tőle illatos a csend,

Ő a nyugalom és a béke

És az egész pagonynak éke.

Mondd, ha egy sólyom szállna rá

És épségét megrablaná,

Rácsapna egy gazdag virágra

És egyetlen bimbót kirágna,

De mind a többi megmaradna,

Megvetnéd-e a csodafát,

A szineit, az illatát?

Kiváncsi lennék a szavadra,

Halljuk tehát a válaszod.

 

VÁRUR:

Értem, kedves szivem a szót:

Hát egy bimbó, az mit sem tesz,

Tovább szeretném azt a fát,

A szineit, az illatát,

Amely körülötte lengedez,

Hisz oly hatalmas alkotás,

Csak az Isten életre költse,

Bőven lesz abból még gyümölcse.

Tudom kislány, szived mi vijja,

De hát a fának semmi hijja,

Mert én szeretlek végtelen.

No, édes párom, jöjj velem.

 

(Most a lovagról hallatok,

Ki a szobájában busong,

Már sok bus könyet hullatott,

Szivén a jaj ül és a gond.)

 

LOVAG:

Boldogságom tört ime ketté,

Nincs többé rózsás, vig köröm,

A csók, az álom, az öröm

Nem válik soha, sohase tetté.

édes Izoldám sohasem lesz,

Nem látom többé a szerelmes

Kegyest, a büvöst, tiszta mátkát,

Anyám okozta éltem átkát,

Ki a mondást szájamba adta,

Majd megreped szivem miatta,

Amint kimondtam szemtelen

És ő, a tiszta, szenytelen,

Nyomban elment, halálra sértve,

Az én anyám felel csak érte,

Ő főzte ki azt a bolond szót

És vére a halálba vonszolt,

Mert a vágytól alig hogy élek.

Ó makulátlan, tiszta lélek,

Nincs párja az egész világon,

Kevély császárnőként imádom

Őt szüntelen. És nincsen asszony,

Ki ugy szeressen és mulasson.

Hát elküldök most valakit,

Országaink kutassa fel,

Ahol csak jámbor nép lakik,

Hé, kamarásom. Ide jer!

 

KAMARÁS:

Az arcod szomoru. Ugyan

Mid fáj neked, nagy jó Uram.

 

LOVAG:

A szivem ég, mint a marás,

Segits te kedves kamarás.

A lelkem össze-vissza tépett,

Mert elvesztettem őt, a szépet.

Bu furdal és vágy bujtogat,

És kinoz és csak fojtogat.

Kedv és kacaj mind, mind oda,

Hogy eszemen vagyok, csoda.

Ha nem látom az aranyost,

Haljak meg inkább nyomba’, most.

Járd a földet körös-körül,

S kutasd fel őt majd valahol,

Mert szivem addig nem örül,

Míg a keblemre nem hajol.

Keresd őt minden helyeken,

Délen s a messze keleten,

S mond: az anyám hiába szól,

Menyasszonyom lesz. Tudja jól.

 

KAMARÁS:

Én minden földeket bejárok,

Nem állja utam semmi árok,

De ugy hiszem, a csapodár,

Nem jön tehozzád vissza már.

 

LOVAG:

Nem ismered igaz szerelmét,

A lelke gyémánt, szive gyengéd.

Menj! És míg fel nem kutatod,

Zord északot, dus nyugatot,

Délt, keletet, meg nem leled,

Ne lássalak itt tégedet.

 

CSŐSZ:

Már igazán nincsen szerencsém,

Mert évek óta csőszködöm,

Esőbe, hóba, bősz ködön,

Se a tisztáson, se a mesgyén,

Nem akadt oly fehércseléde,

Mint a multkor került elébem.

Gazdám vadászik, kutya vakkant,

Már üzni kezdi épp a vadkant,

Hogy rábukkant itt e kis érre,

Szent Habakuk, a viznél mit lát?

Egy lányt, vagy egy tündérkét inkább,

Kezét megfogta, kidicsérte,

És hazavitte a kisasszonyt,

Akárcsak holmi hercegasszonyt.

Hát nem kell-e kétségbe esni?

Velem sosem történt ilyesmi.

Aztán most mindig itt lesem,

Lesz-e efajta kegyesem?

És mélázok, mint holmi málé,

S várom, hogy az utamba áll-é.

Ej-haj, ha csipnék ily szüzet,

Az lenne aztán a szüret!

Most elbujok, itt a palánk,

Innen lesem, lesem a lányt.

 

KAMARÁS:

Szüz Mária, szivünk aranyja,

Istennek makulátlan anyja,

Most gyámolitsd az árva szolgát,

Hogy megtalálja szép Izoldát.

Mert az uram csak érte vágyik,

És érte sir a siri ágyig,

Add vissza neki kegyes ég,

Jó asszonyát, hü kegyesét.

De az a lurkó mire less?

Miben sántikál a füles,

Arcán sötét felhő borong,

Kezében óriás dorong,

A szája is morcos, haragvó,

Gyilkos lesz, vagy utszéli rabló.

Szép jónapot, kedves komám,

Ki felkeltél ilyen korán.

 

CSŐSZ:

Szép jónapot, komám neked,

Ki személyem megtiszteled.

 

KAMARÁS:

Nem tudnál kisegiteni?

Egy lány járt itt, szép és deli,

Jámbor, szelid, mint az ima,

A teste fényes és sima.

Emlékezz, láttál ilyen nőt.

 

CSŐSZ:

Régóta kerülöm az erdőt,

De nőt itt sohse láttam én,

Nem járt itt se ifju, se vén.

Ámbátor multkor, pitymalatkor,

Vadászni ment lovon a gazdám.

Hát egy kis érnél állt meg akkor,

És egy leányt látott meg aztán,

Dereka karcsu, arca lángzó,

Innyére volt a szép leányzó.

Igy szólt: „Ez aztán már teszi!”

És elvitte, mert hát volt eszi.

 

KAMARÁS:

Pajtás, ezt mondd el rendre még,

Te, nem tudod tán a nevét?

 

CSŐSZ:

Már hogyne, hisz ösmérem őt,

Izoldának hitták a nőt.

A várur hazavitte végül,

S elvette nyomban feleségül.

Várunkba most ő a derü,

Erényes, édes, egyszerü.

 

KAMARÁS:

E nőt kerestem, mint a tüt,

Kerek e földön, mindenütt.

Kérlek, hogy járulok elébe,

Hogy’ mint jutok a közelébe.

 

CSŐSZ:

Az én urnőmhöz jutni lelkem,

Nehéz, majdnem hogy lehetetlen,

Csak általam megy a dolog,

Mert itten én parancsolok.

Rám hallgat minden nőcseléd,

És minden többi csőcselék.

Aztán, ha pénz veri a markom,

S keményen a kezembe tartom,

Kitárom szivesen az ajtót,

S addig papolsz, amig óhajtod.

 

KAMARÁS:

Hát itt e két vörös forint,

Szedd lábad és fuss nyomba, mint

A szél. Urnődet hivd ide,

Kösd a szivére izibe,

Hogy a dán küldött várja itt,

S közölni óhajt valamit.

 

CSŐSZ:

Máris futok a ház fele,

És visszatérek majd vele.

Nemes hölgy, tisztelettel esdek,

Jöjj vélem együtt a patakhoz,

Egy délceg harcos érkezett meg,

Ki nagy, fontos ujságokat hoz.

 

KAMARÁS:

Nemes hölgy, hódolón köszönt

És lábadhoz borul a szolgád,

S az Úr, ki virraszt odafönt,

Kegyelje mindétig, Izoldát.

 

KEGYES:

Én is köszöntelek, te küldött,

Mi járatban vagy? És ki küldött?

 

KAMARÁS:

Lovag uram üzenteti,

Hogy feleségül kér haza,

Csupán te kellenél neki,

Te vagy egyetlen vigasza.

 

KEGYES:

Igen, de vége már a dalnak

És asszonya most másra hallgat.

Urad ravasz és finom elme,

De egy batkát se ér szerelme.

 

KAMARÁS:

Oh, hogyha látná szenvedését

És hus-apasztó senyvedését,

Mióta urnőm nem vagy ott,

A vére végkép megfagyott.

Szünetlenül érted epekszik,

Csak vágyik és még le sem fekszik,

A bus téboly agyába székel,

És háborog és jajveszékel.

Ha nem jösz el, a dalia,

Hitemre, a halál fia.

Meghagyta, hogy kezed megkérjem.

 

KEGYES:

Késő kicsit, mert vár a férjem.

 

KAMARÁS:

Oh szép Izolda, jó Izolda,

Tekints reá s a bánatomra.

Másként szivét folyton harapja

Fájdalma, mardosó haragja.

Te is, te is megbánod egyszer,

Mert nőül venne csakugyan,

Meglátod, sirsz még és epekszel

Hisz ugy szeret az én uram.

 

KEGYES:

Nem bánom ezt meg sohasem,

Van nékem édes hitvesem,

Nincs nála jobb és szebb, nemes

És mindenütt hires-neves.

A része dézsma, tisztelet,

Lovagi kardja rettegett,

Marhája sok és nagy a rangja,

Dicséri őt a hir harangja,

Szüz cimerén szenyfolt nem ég,

Oly tisztafényes, mint az ég.

Menj vissza hát, fuss vissza hát

És vidd el neki válaszát,

Bus, megalázott kegyesének.

 

KAMARÁS:

Nemes hölgy, visszatérni félek,

De hogyha máskép nem lehet,

Adj nékem valami jelet,

Egy üzenetet, egy szavat,

Hogy igazoljam, láttalak.

 

KEGYES:

Hát itt van kedves kamarás,

Az a jel, az a hiradás:

Ismerje meg szerelmesét,

Mondd el neki ezt a mesét:

Egy viruló és zöldelő,

Szép kertben álltunk, én meg ő,

Egy sólyom jön hirtelenül

És egyik ágra települ,

Mely csupa virágpompa már,

A galyról a torkos madár

Egyetlenegy szirmot letép.

A többi, mint régente, ép.

Borzolja tollát, sebesebben

Most jött, azonnal tovarebbent.

És mondd el ezt is: Röpke szárnnyal,

A sólyom aztán visszaszárnyal

S az ágat keresi, de hajh,

Hiába nézi ott a ködben,

Sehol se rózsáll már a galy,

Hát dulva-fulva hazaröppen.

Nemes uradnak mondd csak el,

Ez lesz a hiradás, a jel.

Hadd tudja meg, hogy járt a sólyom.

Menj kamarás, az Isten ójjon.

 

KAMARÁS:

Hát hazamegyek, csendbe halkkal,

Nem vihetem a nőt magammal.

Megmondjam-e mi a valóság

Gazdámnak? Ez alávalóság.

Inkább hazudok, tán remél.

Azt mondom néki, hogy nem él.

 

Hallék, vitézlő dán lovag,

Mit várod kamarásodat,

Hisz visszatért?

 

LOVAG:

Kedves követ,

Ugy lestem a te jöttödet,

Hallottál-e róla hirt,

Kiért szegény lovagja sirt.

 

KAMARÁS:

Sohasem éltem resten én…

Mert mindenütt kerestem én,

Folyton loholtam, mint kába,

S hol évek óta élt nyugodtan,

Egy nagy városba eljutottam,

A bus, fekete Afrikába.

Aztán beszéltem dalián,

De amikor a drága lány

Rólad hallott, kiért epedt,

Törékeny szive megrepedt.

S meghalt.

 

LOVAG:

Nem, nem hiszem, szavad csaló,

A hangon érzik, nem való.

Ne nyujts hazug és csalfa rózsát,

Jelentsd nekem, mi a valóság.

Igy nem hiszem regédet el,

Mutass valamit, hol a jel?

Hogy ott voltál.

 

KAMARÁS:

Parancsod hiven,

E pillanatba teljesítem.

És mindent kételyed elül.

Elhoztam e mesét, jelül:

Egy viruló és zöldelő,

Szép kertbe álltál, te meg ő.

Egy sólyom jön hirtelenül

És egyik ágra települ,

Mely csupa virágpompa már.

A galyról a torkos madár

Egyetlenegy szirmot letép

S a többi, mint régente ég.

Borzolja tollát sebesebben.

Mint jött, azonnal tovarebben.

(Ő mondta igy el.) Röpke szárnnyal

A sólyom aztán visszaszárnyal

S az ágat keresi, de haj,

Hiába nézi ott a ködben,

Sehol se rózsáll már a galy,

Hát dulva-fulva hazaröppen.

Ezt mondta a büvös Izolda.

Hogy véle szómat igazoljam.

Arcát elforditotta menten,

Egy szót se szólt s én tovamentem.

 

LOVAG:

Oh Jézus, nincs világosabb,

A példa fényes, mint a nap.

Most elhihetem igazán.

Meghalt tehát az én arám.

 

KAMARÁS:

Meg, jó lovag, a földbe tették,

És csöndesen el is temették.

 

LOVAG:

Izolda, kikeleti ág,

Te vagy a galy és a virág.

És én a sólyom, aki rádszállt,

S elvitt egyetlenegy virágszált.

Bohó voltam és balga hajh,

Mért hagytalak el drága galy?

Miatta, hejh, be meglakoltam.

Én asszonyom, kisasszonyom.

Ki feküszöl a földbe holtan.

Most sirok és panaszkodom,

Oh tükrök tükre, drága ékszer,

Tüz és öröm, mi végre égsz el?

Jajjal tetézem most a jajt.

Anyám okozta ezt a bajt,

Csalárd szivvel adott tanácsot,

Boldogságomnak vermet ásott.

Most itt ülök keserü gondban,

Hogy ezt a csuf mondást kimondtam!

Meggyilkolták a kegyesem.

És mindhiába keresem.

Csak jönne a dsidás halál,

Akármikor készen talál.

Mert bárhova, bármerre nézek,

Vigasztalan, sötét enyészet.

Mostan vig szivvel meghalok,

Várnak rám az angyalok,

Isten emeld fel lelkeinket

És végy magadhoz végre minket,

Uram, irgalmazz én nekem…

-        -        -        -        -        -

Im, véget ért az életem.

 

HIRNÖK:

Nők, férfiak, lányok fiucskák.

Látjátok, ez itt a tanulság:

Ha utatokba nő kerül,

A szivetek hiven szeresse

És meg ne vesse, ne nevesse,

Szeresse bátran, emberin.

 

Nézzétek ezt a lovagot,

Szegény botort, szegény vakot.

Kapott csalárd,  hamis tanácsot.

Aztán a foga belevásott.

Pedig a kegyesét a kába,

Imádta roppant, de hiába.

 

A hiv szerelmes lépre ment,

Mert ama szót, a szemtelent

Kimondta és elhagyta erre

A kegyese, örök szerelme.

 

Ezért én azt tanácsolom,

Hogy a férfi mindenkoron

Pallérozott módon beszéljen

És durva szókkal sohasem éljen.

 

S főkép tisztelje mind a nőket

És meg ne csalja soha őket.

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.