Dózsa Dániel (1821-1889): Dózsa Lajos emléke

Való tehát a hir szegény jó testvérem,
Hogy te is elestél a bus csatatéren!
A bus csatatéren, hol király és haza
Örök romlásunkra szembeszállott vala?

Oh midőn mint boldog gyermek hajdanában
Játszadoztunk együtt atyánk udvarában,
S majd mint érző ifjak füztünk reményeket,
Tisztelve a királyt, szeretve nemzetet,
S mennyekig ragadt fel sok szép álmodásunk,
Beh nem is véltük, hogy illyen lesz válásunk.
Mért hogy nem lehettem a te oldaladnál
Testvérem – utolsó szempillantásodnál!
Hogy a dárda, melly kebledet átdöfte,
Járta volna az én szivemet is össze.
Mért hogy, mint kik mindig egyiránt éreztünk,
Nem egy kézcsapástól, nem egyszerre vesztünk!
Oh a forradalom rémes egy szörnyeteg
Dúl, rombol és szerte tép ezer sziveket.
A czél a mellyért te harczi sikra szálltál
Csalt, de nem az érzés, mellytől lángra gyultál.
Hol vagy? Hamvaidat hiába keresem,
Megmutatni senki se tudja azt nekem.
Sír föd? Vagy a vadak eledele lettél?…
Csak annyit tudnak: hogy a csatán elestél.
Elestél, elestél, s hálátlan csatában!
Hallgat rólad a hir széles e hazában,
Oszlopot nem emel néked az utókor,
Sőt talán fejedre hűtlen átkokat szór.
Mért hogy hamvadat föl nem kereshetem.
Fiatal cserfával be nem ültethetem;
És föl ne metszhetem annak oldalára:
„Honért és királyért szent a hős halála!”
Képzelem mint törtél harczi tüztől égve
Az óriás karu kemény ellenségre,
Vitézid szétverve egyedül hagyának,
Egyedül törél a kozákok hadának.
Képzelem testedet összemarczangolva…
Hány helyt járhata át a muszkák golyója?!
Milly kinos keserves lehetett halálod
Mig nemes lelked a mennyországba szállott.
Te szomjas lehettél, s nem volt egy barátod,
A ki enyhitette volna, szomjuságod,
Kinokat szenvedtél s szülőd és testvéred
Végső perczeidben nem vigasztalt téged! -
Vajha az egekből lenézvén hazádra,
Nem og köny fakadni ott is szempilládra.
Tán hazánk tavasza ujra eljöhet még!”
Nem olly rosz a király millyennek festették.
Ő is a népeknek adott szabadságot,
És a nemzeteknek jog egyformaságot,
Ezt kivántuk mink is mindörökké ketten,
Ezért küzdtél te olly kétségbe esetten.
Ha így tudta volna, királya mit akar,
Nem szállott volna ki csatára a magyar.
Elrendeztük volna ezt a szép országot,
Mellyért annyi vér folyt, annyi hős csatázott.
A király s a haza szép összetartással
Egyet értett volna a jóban egymással,
De a félreértés folyté s foly szünetlen,
Mert sok keserüség van még a szivekben,
S annyiban boldognak mondhatod halálod,
Ha nem kell siratnod szenvedő hazádat.

Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.