2011. dec. 3.

Tompa László: Künn


Benn zongoráznak!
Engem sötét, bús fenyőfák alatt
Hűs harmat áztat.
De jól van így!
Mig fehér fénnyel villanysugarak
Nyulnak ki ferdén a nyirkos homokra,
Csak magam járjak itt magamba rogyva.

Ők üljenek csak benn a fény alatt,
Mint fészkük pelyhén pihés madarak.
Kis lelküket a nyájas, tág szobákban
Hangok hulláma hintáztassa lágyan.
A dal nekik csak mákony, lenge hinta.
Szelid szédület, melybe nincs veszély!
Hangzástól énjük már elandalitva:
Nem hat mélyebbre, gyilkos vágyba, kinba.
Schumann, Grieg lelke nekik nem beszél!
Nekik már azzal minden meg van oldva,
Ha tudják, mint megy át a dur a mollba.

A vergődések viharát nem érzik,
S hogy van perc, mikor a fűszál is vérzik,
És fojtó bura fölöltünk az ég.
Oh nők, nippek, csak nevetgéljetek benn.
Nem sejtve felhőt, ártalmas deret sem.
Nekem száz kinom dühödt lánggal ég!
Én már tudom, hogy lopakodva jár,
S mindent levág az öldöklő halál. - -

De csitt, a szájam mily csúf szókat ejt még.
Csak meg ne hallják. Mienk a verejték!
Mienk a gond, mely sohasem henyél.
Mienk a kérges jobbágyi tenyér:
Szolgálni, hölgyünk ha lovára hág!
Minket csap eső, minket húz az ág...

S a fenyők is rá mintha mondanák:
Ez bizony itt már csak igy is marad!
Im kacaj csendül ott benn a falon túl.
Lépésem alatt az út megcsikordul,
S görnyedt árnyam surolja a falat - -

Tompa László: Öreg Faun

Öreg faun, a szivedet még
Meg-meglegyintik lágy kacsók.
S átlobban agyadon az emlék:
Mily mézes volt a nympha-csók.

Ajkad gonosz mosolyra torzul.
S lehunyva könnyes szemedet,
Vig képek raja lep meg órvul.
Dús keblek hava hiteget.

Ligetet látsz; fák közt - mesés hely
Nymphák bokáznak, Pán zenél.
S te lesből, szilaj szökkenéssel,
Csinyt űzni köztük termenél.

Megkergetvén a pajkosabbját
- Mind úgy oson, mint fürge nyest -
A legszebb szőkét elragadnád,
Hogy cirogasd s kegyére less.

De jaj, hová vitt a merész hév?
Csalárdságot sugott a nád.
Ha mostan egy sik tóba néznél:
Torz vén fej fintorogna rád.

Melyik nymphának tetszenél te?
Hevedre fittyet hányna mind.
Sóhajodat csak bizd a szélre,
Ha még új vágy okozna kínt.

Menj, ülj egy forrás friss fejéhez.
Nézd sirva, hogy kel a patak.
Sírj és nézz, amig körül éj lesz,
S hab és könny hozzád feldagad - - -

Tompa László: Alkonyat falun

A réti tájon át a szender,
Mint balzsamkertek szaga fú.
A fák közt fátylat húzva leng el.
Álomba lankad a falu,

Feketén ing egy árva tar galy.
Szivem is csupa könny s magány.
Fent felleghabon biztos karral,
A halál evez csonakán - - -

Tompa László: Szánkázás



Beh friss a hó, beh friss az arcod!
De félre is ma, lelki harcok!
Ma csak suhanjon könnyű szánunk.
Csin, csin, csörögve cseng a csengő - -
Mindenkinek ma jót kivánunk.

Ahogy futunk: az utcaszélrül
Ránk mind a hány szem visszatérül.
Sőt mind tovább, a kandiság nő!
Csin, csin, ujjongva cseng a csengő -
Te vagy a legszebb, a királynő.

Csin... suhanunk, a fürge szán most
Im, hátrahagyta már a várost.
Előnkbe tág sik hava tárul.
Csin, csin, merengve cseng a csengő -
Vágyunk is immár szebb szakán túl.

Csin, csupa hó fenn és a föld lenn,
Pár varju tarlóz csak a ködben.
Egyébként fehér berek és rét.
Csin, csin, borongva cseng a csengő -
Bús is talán e sok fehérség...

Hó húll, hideg van, mintha fáznál.
Jobb, úgy-e, vissza, szép virágszál?
E táj sorsunk valódi tükre...
Csin, csin, fagyosan cseng a csengő,
S egymástól válni int örökre - -

Kaffka Margit: Aszfalt (1903.)


Novemberestén, - párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, - hófehéren
Zsibongó utcán, téren.

Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.

Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána - üldözi talán:
A gondűzött, a szomorú leány.

S egyszerre, - megáll a sarkon.

Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, - valaki. Ez ő! Nem tévedett!
- - Elnézve sürgő emberek felett
A férfi. Szeme, az utcára téved, -
Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

Egyhangú közöny az arcon.

Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint - magába, társtalan
Egy lány ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükben ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
A mindent feledő.

Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét, -
Megcsukló vállal, - tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, - a ködbe, - odébb.

Kaffka Margit: Venus Regina (1910.)


Álmodtam; és tudtam, hogy álmodok;
Azt álmodtam: egy hercegnő halott. - -
Fedetlen fővel, gyászban csak néhányan,
Kiválasztottak állunk ott körülte:
Hű udvara, egy szürke, mély teremben,
Homokkő-oszlopok rideg raja,
S balzsamok közt, miket a holt lehel
A szarkofágon, mely vasból emelve. - -
Görnyedten áll a herceg. Fenn magasból
Sávozva hull be egy fakó sugár,
Az ifjú szép halott haját simítja,
S szétporzik gyengéd lábai fölött.
A fejedelem sír. Könyje csillogva foly szét
A ravatal elefántcsont díszén,
S a padló köve felszívja csöppeit.
Most olvasom a ravatal írását
Álomban-é, - - nagy, szürke vasbetűit:
REGINA SEMPITERNA MORTUA.
Különös! Az úrnő, ki örökkig él,
Az volna itt halott?... S most érzem én,
Nagyon szerette
hitvesét a herceg.
Ámulva hallom, hogy énekelünk,
Hogy velük dallom én is:

Holtig gyászol
Fenkölt társat fenkölt lélek,
És a vigasz vágya vétek,
Borzadsz, fázol?
Könnyek medrén kútat ásol,
Könnyfolyódnak medret ásol.
Bárha lényed újra éled, - -
Iszonyod e drága képet
Visszatermi önmagából.

Most felegyenesül az ifjú herceg.
Megfordul..... Hisz császár. Egy német császár
Koronázó palástja rajt..... De nem,
Álom csupán...... Ó, hisz te vagy barátom,
Ifjúkori barátom, akit egykor
Szégyenben, rongyokig lezüllve láttam,
Adósságban, szennyben; hogy lehet császár?...
Ejh, hisz nem álom.... Én vagyok a herceg.
Én intek. - - S főbbjeim lassan emelve
Viszik a mély üreghez drága testét,
Hallom a feszes kötelek rívását.
Ahogy lecsúsztatják. - - Nem, nem sírok.
Elfordulok, mert látni nem bírom,
És nem bírnám érinteni kezemmel,
S jaj, ezt a szörnyű balzsamillatot...
Ó daloljatok, daloljatok megint,
E kinzó lármát mulasszátok el,
Nem akarok zokogni..... S zokogok már,
Zokog velem a messze boltozat.

Holtig áldjon
Szabadultat szabad lélek. - -
Ám az élők vágya: élet.
- Tudsz-e szállni, szállni vélek,
Szellemhaddal, szellemszárnyon?
Hogyha kelnek, megölelnek,
Bú-körödből kiemelnek.

Most már bírok magammal. - - Most szívem
Fényre áhít. S míg mögöttem tompán
Kong a sötét bolt, - - a szabadba lépek.
Megingok. A kék déli ég lenyom,
Szemem vakítja. - - Messziről viharzó
Sokezerhangú ujjongás zaja
Hatol felém, s lehelletem akasztja.
Most látom; hisz az én népem ujjong.
Hisz magam írtam tegnap a parancsot:
"A nép örvendve tisztelje halottait,
Mert így akarta ő, drága úrnőm!"
Tavaszünnep van. És alattam messze
Fatetők csillámzöldje hömpölyög,
Teraszos, tölgyes park dús lombja révlik.
Oda - - leszállok. Ott, a fekete
Gallysűrűn átsürög az ünnep üdve.
Tiszás ragyog, és mintha galambszárnyak
Hószín raja surrogna át a fák közt,
A májusszagtól édes levegőben,
Mégis.... galamb röpte nem ily hullámos,
Virág hull ily ziláltan. Szárnyvirág.
Szárnyas, fehér virágok tengere
Felhőzi az embernyüzsgést. - - Most látom...
Összefogóznak, körben lejtenek,
Szétválnak újra - - virágzó gallyakkal
Táncolva játszanak. Megyek utánuk
Illatjok tűz-nyomán.... Ó, látom őket,
Mezítlenek. De nem. Valami fényt
Lehellnek tagjaik, mely mint a fátyol
Átlátszó, bár sűrű. Nyakán, kezén
Ékszert visel mind; válluk gyenge szárnyat,
Mint mesenagy nappali pillangóké.
S ki szőke hajjal jár, kék burka van,
Sötét sörényűeknek tűzpiros.
- Igy táncol népem, szárnygallyakat lenget,
Tiszteli drága nőm akaratát,
S lát engem; mint álomban loholok,
Mindenki ujjong. S ott a pázsiton
Szép kút csobog, - - és egy sereg leány
Lejti körűl dalolva.

Vággyal vigasz jár.
A kéjben minden megfejtve,
Halálba élet van rejtve.
Ó, ha kebleim dombjára hullnál.
Szájoncsókolnál,
Tegnap és holnap hadd volna felejtve.

Mily szoros a koronázó palást,
Hévség sugárzik, forróbb, mint az ég,
E lányok s ifjak fénylő teste ontja.
Most csapatonkint szemlélem a népet.
Itt valamennyin ifjú emberek. - -
S szívem atyai gonddal telik el:
Hisz öregekért is van a tavasz,
De ők, úgy látom én, most otthon ülnek,
Bús odvaik félfényében morognak;
Nem ösmerik királyi szívemet.
Én ifjaim ti! Énekeljetek!
Ti értitek drága úrnőnk szívét.
Dalt! És a tölgyek száz levele reszket
Férfihangok karától.

Évek: órák, kínra-költek:
Gyönyör: annyi mint pazallás.
Élet: vérző sebbel dallás.
- De ha szív-véreddel élted:
Sorsa oldott, mély hitvallás.

Ó, egyre forróbb fényük olvadt burka,
Egyre nyomasztóbb királyi ruhám.
Éget. Pihenni kell. Elhagyni kissé
Az ünnepet. Már messze tarkaságban
Foly szét a szárnyak játéka a földön.
Vállaim fájnak. Végtelen e park tán?
A fák sűrűbbek lesznek, erdők lesznek;
Egy völgybe érek, mely bükkel benőve.
Fellélekzem. Úgy hat ide a zaj csak,
Mint szent morajja távoli misének.
Alig erősebb, mint a forrás hangja,
Mely útamat mormolva követi.
Mélyül a völgy, s körülhajol egy párkányt.
Itt szétgurul a forrás, s ragyogó
Szivárványfonalakká fut a fűben.
S zeng, mint valami dal. Nem: eleven hang.
Már szakadék a völgy. Tajték ragyog lenn,
A fák mozgalmas árnyakkal behintik.
Hídösvény ível ott, - s a karfa karján
Fényektől hajnalozva hajlik át
Kettő a meztelen lányok közül.
Dalolva hinti vízporral ösvényét
A szőke most. Ó szépség! Álom ez!
Reszketek. Idenéznek; látnak engem.
Mindketten látnak engem és dalolnak.

Miért félni?
Csak a szívemben van sötétség.
Színes szintje forró szépség,
Tarka láva. Fényben élni,
Int az örvénytorkú mélység.

Nem álom. Édes ijjedelmem: élet.
És az ő hangjuk él; mindketten élők.
Te gyönyörű, a halvány mennyszínekkel,
Édes asszonyom hangja a tiéd!
Te légy vígaszom, ahogy ő igérte,
- Igen, vár engem, át-int, jön felém.
Látom, amint keblei csillogása
A lomb közt bujdokolva felmerül,
S a bükkfák fehér törzsétől kiválik.
Igen.... hónyakára, karja türkizére,
S ott a másik.... járása és rubinja,
S mint lágy lehellet, pihegőn remeg
A pelyhük égkékje, pokolpirossa.
Ott szemük parázsa villan felém.
Ott vannak. S az édes ijjedelem
Szivemtől halántékomig szalad.
Mert te.... te másik, barna szemeiddel....
- Édes asszonyom szeme a tiéd!
Te légy a vígasz, melyet ő igért!
Összefogóznak.... ketten intenek.
Le? Oda? Én is? - Szöknek.... fulladok!
Csobogva úsznak át a másik partra.
Koronázó ruhámban két karom
Utánuk nyujtom. Lenge kacajuk cseng.
Ott állnak, állnak, állnak és dalolnak.

Tudsz-e szállni,
A Magány Völgyétől válni? -
Itt erednek az erők,
Szent fogósdi-játék járja,
Hagyjuk, hagyjuk a késlekedőt.

Megfordulnak. Már el akarnak hagyni?
Fel az ünnephez.... a szakadék martján?
Már a liget gallyával koszoruzzák
Mentükben hajuk játszva. Várjatok meg,
Nem bírok oly gyorsan. A zuhatag....
A híd oly messze.... És szoros ruhám,
Nehéz királypalástom.... várjatok hát,
Hisz levetem. Már ott van, lenn van. Ó, mily könnyen
Lélekzik a meztelen ember. - Úszom,
Habos friss tajték locsog vállaimra.
Már itt. Elérlek. Futsz?.... Gyorsabb vagyok,
Megjöttem, szárnyak csattogása hallik.
Az én szárnyaim. Én is repülök.
Zizzenő, kettősszinű lenge pár.
Égszín s rubintszín lángokból fonott
Lendit szilajon a szőke nyomába,
Megvan. De.... mindakettőt kell, hogy bírjam.
Ott.... azt a barnaszeműt akarom még,
Most.... Nem, a szőke illant el.... Kacagnak,
Kezet fognak megint. - - Messze, rikoltva
Örvend a nép, s üdvözli vadászatom.
Már énekes, virágos láncban indul
Felém segélycsapatjuk. Nem kell, nem kell,
Én ejtem el. Itt vannak - - ujjaim közt,
Itt szőke.... barna.... repülő hajók....
Szorosan tartom.... ah.... felébredek.

Kaffka Margit: Morvamezőtől Uráig (1909.)

Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,
Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,
S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,
Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,
Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,
Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.
- A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én...
De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.
Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.
Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,
Sőt, - hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot.
Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok.
Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.
- Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat,
Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény.
S így tisztelve - kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul - apáim gyermeke én.
S lám, furcsa-e, szégyen-e? - Anyám véreit is a vérembe leltem.
Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had,
Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak,
Kik évezerig "ellenszegülének" bús garral a zsombékos telken.
Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.
Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana nálunk.
Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!
Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.
Volt, ki paraszttal soh'se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.
Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,
S egyszer... levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: "Lássad!"
...S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!
Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.
Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.
Játszol? - Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)
Elmúlt? - Nem is volt! (Hol az "örökké" szent babonája, hol?)
Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.
Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.
Így! - (Bús álomurak, Ura urai a láp szigetén.) -
A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge... olyan én.



Kaffka Margit: Morvamezőtől Uráig (1909.)

Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,
Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,
S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,
Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,
Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,
Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.
- A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én...
De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.
Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.
Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,
Sőt, - hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot.
Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok.
Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.
- Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat,
Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény.
S így tisztelve - kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul - apáim gyermeke én.
S lám, furcsa-e, szégyen-e? - Anyám véreit is a vérembe leltem.
Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had,
Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak,
Kik évezerig "ellenszegülének" bús garral a zsombékos telken.
Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.
Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana nálunk.
Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!
Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.
Volt, ki paraszttal soh'se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.
Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,
S egyszer... levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: "Lássad!"
...S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!
Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.
Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.
Játszol? - Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)
Elmúlt? - Nem is volt! (Hol az "örökké" szent babonája, hol?)
Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.
Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.
Így! - (Bús álomurak, Ura urai a láp szigetén.) -
A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge... olyan én.

Kaffka Margit: Prometheus (1906.)

Köszöntelek, te mennykőhullató
Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?
Akit legyőztél, - én vagyok az.
Kinek bolond, nagy titánszíve
Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,
Mert nem nézhette ama férgeket,
Az "ember"-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból
Én-képmásodra alkotál,
S kik méltók hozzád, bizony,
Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,
Mint az övékben te, fejedelem.
...Egykor fájt nekem sebük.
Szántam undok fekélyeiket és
Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.
Láttam, hogy a sötétbe' rajzanak,
Tolonganak bután, - iszonyú volt.
El kellett lopnom fényedet nekik,
Király, mert - vakon éltek.

Majd néztem a kezükformálta ércet,
S az agyagot; mily balga, tehetetlen
Értelmet kereső és reszketeg volt!...
Én sírtam kínjukon és mesterük levék.
- Óh, rosszul tettem!
Hogy leigázhattalak volna,
Bitorló Isten, tégedet, velük,
Ha mellettem maradnak!
De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal...
Mormogó mennyköveid egy neszére,
Villámod hitvány pislogására
Összeremegtek gyáván: elfutottak
Vagy elédbeborultak, vádolva engem
A nyomorultak!... A te néped ők, -
De én élek még, Zeüsz!

Ismerlek jól: ki vagy!?
Nem vagyok én asszony,
Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,
Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal
Vigy kisértetbe!
Sem papod nem vagyok én,
Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz
Zarándokoljak és hajlongva földig,
Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!
- Én egyedül vagyok!
Ültem asztalodnál, ittam borodból,
Láttam meztelen asszonyaid,
S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;
Szétvontam titkos függönyeid redőit...
Engem nem ámítsz!
- Legyen bár szózatos az ige szádban,
S homlokodon oly tisztesek a redők,
Mint agg törvénytevőén, aki hószín
Köntösben a játszóhelyekre megy
S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!
- Felém vitte el útja
S láttam a sápadt Inakhos-leányt,
Az őrültet, aki nászod elől futott,
Rémektől űzve, - rablott szeretőd...
- Úgy, úgy, csak sújts le rám!
Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,
Nem ijedek meg!
Láttam, villámaid hogyan születnek
Ama nagy forradalmak ősméhéből,
Miknek te korcs-szülötte vagy.
Fattyú-király! Eljön még az időd,
Egyszer nagyobbat lendül majd karod,
Mintsem akarnád: kisiklik kezedből
A jogar - és te odahullasz,
Ahonnan jöttél, Zeüsz!
Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?
- Itt feküszöm!
Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,
Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,
Karom ha vonaglik, zörren a lánc,
S míg véres ínnyel a sziklát harapom,
Éhség gyötör és el nem oltható
Szomjúság kínoz... Megnőnek a percek,
És én várom a nagy keselyűt,
Mely mindennap eljön hozzám, - soh'se késik -
Hogy csattogó, iszonyú karmaival
Egy napra megint foszlányokra tépje
A szívem. Látom őt jönni
És kacagok, - óh hogy kacagok,
Ha látnád, - Zeüsz!



Kaffka Margit: Prometheus (1906.)

Köszöntelek, te mennykőhullató
Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?
Akit legyőztél, - én vagyok az.
Kinek bolond, nagy titánszíve
Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,
Mert nem nézhette ama férgeket,
Az "ember"-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból
Én-képmásodra alkotál,
S kik méltók hozzád, bizony,
Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,
Mint az övékben te, fejedelem.
...Egykor fájt nekem sebük.
Szántam undok fekélyeiket és
Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.
Láttam, hogy a sötétbe' rajzanak,
Tolonganak bután, - iszonyú volt.
El kellett lopnom fényedet nekik,
Király, mert - vakon éltek.

Majd néztem a kezükformálta ércet,
S az agyagot; mily balga, tehetetlen
Értelmet kereső és reszketeg volt!...
Én sírtam kínjukon és mesterük levék.
- Óh, rosszul tettem!
Hogy leigázhattalak volna,
Bitorló Isten, tégedet, velük,
Ha mellettem maradnak!
De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal...
Mormogó mennyköveid egy neszére,
Villámod hitvány pislogására
Összeremegtek gyáván: elfutottak
Vagy elédbeborultak, vádolva engem
A nyomorultak!... A te néped ők, -
De én élek még, Zeüsz!

Ismerlek jól: ki vagy!?
Nem vagyok én asszony,
Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,
Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal
Vigy kisértetbe!
Sem papod nem vagyok én,
Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz
Zarándokoljak és hajlongva földig,
Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!
- Én egyedül vagyok!
Ültem asztalodnál, ittam borodból,
Láttam meztelen asszonyaid,
S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;
Szétvontam titkos függönyeid redőit...
Engem nem ámítsz!
- Legyen bár szózatos az ige szádban,
S homlokodon oly tisztesek a redők,
Mint agg törvénytevőén, aki hószín
Köntösben a játszóhelyekre megy
S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!
- Felém vitte el útja
S láttam a sápadt Inakhos-leányt,
Az őrültet, aki nászod elől futott,
Rémektől űzve, - rablott szeretőd...
- Úgy, úgy, csak sújts le rám!
Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,
Nem ijedek meg!
Láttam, villámaid hogyan születnek
Ama nagy forradalmak ősméhéből,
Miknek te korcs-szülötte vagy.
Fattyú-király! Eljön még az időd,
Egyszer nagyobbat lendül majd karod,
Mintsem akarnád: kisiklik kezedből
A jogar - és te odahullasz,
Ahonnan jöttél, Zeüsz!
Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?
- Itt feküszöm!
Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,
Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,
Karom ha vonaglik, zörren a lánc,
S míg véres ínnyel a sziklát harapom,
Éhség gyötör és el nem oltható
Szomjúság kínoz... Megnőnek a percek,
És én várom a nagy keselyűt,
Mely mindennap eljön hozzám, - soh'se késik -
Hogy csattogó, iszonyú karmaival
Egy napra megint foszlányokra tépje
A szívem. Látom őt jönni
És kacagok, - óh hogy kacagok,
Ha látnád, - Zeüsz!

Kaffka Margit: Magdolna (1902.)


Halálra vál a szombatéj legottan
Még violás párákba rezg a város.
Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan
Péter, Jakab, az idősebb, meg János,
Odább a bárka tört padján, leverve
Alél az asszony, elnyomá keserve.

A hab susog, miképha titka volna.
Remegő bánat néma, mint a hab.
Messze sötétlik a Golgotha orma
Ah, szinte féli, kerüli a nap.
Megholt az Úr, ki igaz volt szavában,
Nincsen próféta több Galileában.

Ki az? Valaki erre tart sietve!
Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!
Mind hátrarezzen balga rémületbe,
Míg az ösvényen feltörtet a lány,
Haja kuszált, - köntöse összetépett, -
Magdolna, te? Mi hozott ide téged?

S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad?
És Péter mond: A kebled eltakard!
És János néz, a szeme csupa bánat:
Szólj lányom, honnan jöttél, mit akarsz?

- Véres vagyok? Ott a kereszt tövébe,
Igen, igen! Palástom elveszett,
A hajamat a tüske összetépte.
Mit? Mért nem keltek? Fel, fel emberek!
A mester él! Jöjj gyorsan uram, Péter!
Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?!
Felel Péter: Eszelős vagy, leány!
S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard!
S János, ki ült az Úr jobb oldalán,
Szegény te, - közénk ülj, velünk maradj!

Pihenni most? Hisz harmadnapja járom
A sűrűt, mint az erdei vadak,
És minden bokrot, fát elért az átkom,
Hogy nem fedezte jobban uramat.
Most felvirrad ím! Rossz álom repült el,
Megéledt, felkelt, visszajött a mester.
Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében
Leskedve vártam a kelő napot,
Hogy a szombat multával visszakérjem
Az Úr testét, ki minket elhagyott,
Vagy tán szememnek minden könyüjét
Örökre el akartam sírni ott,
Vagy mit tudom! De hogy közelíték
Reszketve láttam: eltűnt a halott,
Üres a sír, de fényes, mint az ég
És villámkép tündöklő sugarak
Vették szemem fényét. Tovább menék,
S egy férfi állt a fák alatt,
Fehérruhás, komolyszemű, szelíd -
És szóltam néki: Szánd meg bajomat!
Mert bizonnyal a kertész vagy te itt,
Mondd nékem, hová tetted az Urat?
S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most,
Mint mikor minden bűnömet lemosta,
S letörlé rólam a gyalázatot.
Nevemen hítt, homlokom símította.
Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt:
Magdolna! Meg ne érints engemet!

És Péter szólt: Te láttad legelébb őt?
S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg?
És János nézi Máriát, a kesergőt:
- Halkan! Az asszony szunyadt, s íme, ébred.
Költsétek föl! Mondjátok meg neki,
Én láttam őt, a senki lánya, én,
Nem az, ki virradatra megtagadta
Kaifásnál a tornác küszöbén,
Nem akinek kendőjit elfogadta,
A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok,
Sem akinek keservit oltogatta,
S vigasztalásra más fiat hagyott.
Ah, volt szava a két gonosztevőhöz,
És Jeruzsálemért imádkozott,
És szeretettel szólt az asszonyoknak:
- Magatokon, ne rajtam sírjatok! -
Sohsem mondott vigasztalást nekem,
De láttam, visszajött! Áldott legyen!

És Péter int: Hallgass, boldogtalan!
És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,
Ne higgyétek! A sátán véle van.
S János: Ha káprázat játszik veled?
- Nem hiszitek szavam? Mondom bizony,
Jobb nálatok a fegyveres pogány,
Ki őrül áll a joppei kapun,
Az hajlott szómra, engedett korán.
Mielőtt a kakas háromszor szólalt,
Futék repesve túl halmon, hegyen,
És aki látott, aki vette szómat,
Mind hitt nekem, megannyi jött velem.
És mentünk kerteken, vetésen át,
Felvertük a külvárost, a határt -
S Emmausnál, az országút felén
Mind összegyűlve zsong a falu népe
És pálmaágot tör és dallva mén,
Mint ünnepen az utcák csőcseléke,
És reménykedve zeng az öröm-ének,
Az élő mestert várja béna, vak,
Almát, tojást osztanak el a vének,
Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak
És szerte-zengi a kisdedek szája,
Mint írva van: Él a zsidók királya!
Igaz ne lenne, Kápráznék szemem?
Oh, ha a sátán csúfot űz velem!
Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre!
Ha százezernyi jő is ellenemre,
Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad!
S ha nem kiáltok, szívem megszakad.
- Bezúgja szóm a kisértő vadont,
Hol csonka ágon rémít Iskárióth,
Bekiáltja a pusztákat szavam,
Ha senki sem hisz, - én hiszek magam,
Az Úr megtért, - én akarom, hiszem,
Feltámadtén mesterem, Istenem.

Már indul, köntöse repked a szélben.
Utána bomlik hosszú, rőt haja.
Egymásra néz a három, s észrevétlen
Felkél a sápadt asszony, Mária,
Lépte inog még, - a szava remeg:
- Magdolna várj, én is veled megyek.

Reményik Zsigmond: A jó pásztor



Az öbölben fürödtünk, heten, négy nő és három férfiak! Az egész környéken senki sem járt, a távolban mint lepkék úsztak a víz színén kis vitorlások, az elhagyott halászkunyhók így ősszel csendesek és némák voltak! És már kezdtek előtűnni as estében a csillagok, lámpák gyúltak ki a part hosszúságában, amikor a dombon megjelent a tenger fölött egy magános ember, kongó kolomppal kezében, soványan, és nem messze a víz szélétől egy sziklára leült!

Mindnyájan felfigyeltünk erre, a nők kiléptek a vízből és meghúzódtak a férfiak árnyékában! Az idegen nyugodtan ült, két kezét keresztbe fonta térdein, figyelembe sem véve bennünket, akik sötét oszlopokként álltunk a parton!

Annácska, aki a szeretőm volt, átölelt, reszketett, és kezei görcsösen fogták az enyéimet! Minden eltűnt a messzeségben! Ekkor sietve felöltöztünk, azt hittük, hogy valami őr, aki talán tilos fürdésért bennünket feljelent! Egyik halászkunyhóban kigyúlt egy lámpás, a hullámok összetörtek, mint leejtett tükördarabok a part szikláin!

Most láttuk, hogy az idegen felállt, mi már kissé távolabb haladtunk a domb oldalán, és magasan feltartott kezében megkongatta a kolompot! Ekkor kelt fel a hold, mi valamennyien megálltunk egy percre, és tisztán láttuk a holdfényben, amint az ismeretlen a szikla peremén állt, jobbjában kongatva a kolompot, baljával pedig eltakarva mindkét szemét! Megigézve siettünk mindannyian tovább!

2.

– Ki ez az ember?

kérdeztük valamennyien, ahogy tovahaladtunk a domb oldalán az országúton, a kivilágított kikötő felé! Egyikünk sem ismerte volt, és nyilvánvalóan a véletlenség sodort egybe vele minket, először és kiszámíthatatlanul járva azokon a tájakon!

Csodálatos módon, az egész estét együtt töltöttük mind a heten! Egy szerény kifőzésben ettünk, sokáig elbeszélgettünk életünkről, és számtalan szuperreális dolgokról, mik ezzel kapcsolatban felszínre kerültek!

Néhány zenész ült a sarokban, becsukott hangszereik mellett, de csodálatos módon nem játszottak! Ültek szomorúan ott, és némán, még nem is cigarettáztak, holott más esetben késő hajnalig játszottak, megtöltve a zene dinamikus gömbjeivel a szobát!

– Miért nem játszanak ma a zenészek? - kérdezte egyikünk a kifőzés tulajdonosát, feléje hajolva, amint arra haladt fehér kötényében!

Ma halottak napja van uram!

mondotta alig hallhatóan! És rámutatott a söntésre, amelynek peremén három sárgás gyertyaszál égett, magasan fellobogva a némaságban!

3.

Tragikus némaságban múlt el az éjszaka! Szétszéledtünk, hogy kipihenjük egész napi fáradt kóborlásunkat! Annácska, aki mellettem haladt, kért, hogy beszéljek régen, régen elhullott gyermekemről, a távoli trópusokon! Valóban Halottak napja volt, vettem én is két szál gyertyát, és hazaérkezve meggyújtottam a tükör elölt!

Hajnaltájt felébredtem, Annácska az ágy szélén ült, sápadtan. A két gyertya még magasan égett, megnagyobbodva a tükörben, fényével betöltötte a szobát! Kiugrottam ágyamból, felkaroltam, és elsegítettem a mosdóig. Ahogy megnyugodott, kért hogy nyissam ki az ablakokat! Kinn még rettentő sápadtságban világított a hold!

Ablakunkból láttuk a tengert, hunyó lámpásaival, és megnövekedve a horizonton, a dombon a kis kápolna, pálmafáktól övezve! Csodálatos módon, ki volt világítva, és körülötte valami búcsújárásban nagy tömegek haladtak köröskörül, magasra fenntartott gyertyákkal, tompán énekelve!

Teherbe estem! - nyöszörgött Annácska, és keresztet vetett!

– Teherbe estem - mondotta újból.

Nézd a precessziót! a tengert! a két kialvó gyertyákat! ugyan ki lehetett az az ember, én istenem! a kolomppal, ahogy a hold előtt eltakarta szemét! látom! látom! úgy érzem, hogy meg foglak tagadni, te elhagysz, és az utcákra kerülök, jaj!

Ijesztő módon felzokogott, lefektettem és bezártam az ablakot! A két gyertya még mindég magas lánggal égett! És kinn az udvar végiben hangosan kukorékolt egy kakas!

4.

Másnap munkát kaptam egy toronyban, a belső gerendázat megjavításánál, hárman már ott dolgoztak, amikor felértem a lépcsőn! Nem lehet mondani, hogy nehéz munka volt, és aránylag jól fizettek érte!

– Te a mi emberünk vagy! mondották az ácsok, és megveregették vállamat! Valóban, igen szorgalmasan is dolgoztam! Egyszeri megmagyarázás után tisztán láttam a rám bízott munka célját és értelmét, ellentétben néhány ostoba fajankóval, akik mindenféle szempontból teljesen hiábavalóknak bizonyultak! Itt a toronyban alkalmam volt megcsodálni a harangokat, amik hosszú lelógó nyelvekkel függtek, mint akasztott emberek! Délfelé jött Annácska, igen sápadtan, és egy kifőzésbe mentünk enni! Délután vidáman fogtunk munkához, és az idő gyorsan repült! Már esteledett mire hazaértem, a kikötőben hangosan búgtak a hajók, és hallani lehetett a parton végigrohanó vasutak dübörgését!

– Vegyél nekem egy csengettyűt, egy kis harangot, hogy harangozhassak! lásd, teherbe estem, és csak ennyi a kívánságom! - mondotta Annácska, ahogy végigmentünk a sikátoron, a teli hold fényinél! Szanaszét sötét lámpák világítottak, és a korcsmákban a villanyzongora hangosan szólt!

– Úgy gondolom, folytatta tovább, – hogy egy megkínzott fehér bárány vagyok, teherbe esetten, itt a sikátorba elveszve! ne hidd, hogy várok még az élettől valamit! szeretlek, mert te is szegény vagy, és nagyon összetartozunk! ó el ne hagyj, el ne hagyj!

5.

A következő napokban vettem neki egy kis csengettyűt, amit nyakába akasztott, és aminek örült mint egy gyermek! Hónapok tragikus boltozatai alatt közeledtünk a kilencedik hónap felé, Annácska rettenetesen szenvedett, de mosolyogva járt bevásárlásai után, terhesen döcögve, megdagadt lábakkal az ormótlan köveken! És ekkor történt egy különös dolog, ami további életünkre ráfeküdt, széttépett mindkettőnket egymástól, akinek a sorsa, közel egy évig volt egymáshoz láncolva, Annácskáé és az enyém! Őt az őrületbe kergette, engemet pedig messzire űzött egészen tragikus és szomorú utakon! Egy pénteki este volt, későn éjszaka jöttünk egymásba karolva a tengerről hazafelé, végig a görbe sikátorokon, Annácska nyakában a kis csengettyűvel, és én kifáradva az egész napi munka után! Hazaérkeztünk, kinyitottuk a két nagy ablakot, és aludni tértünk! Abban a pillanatban, hogy ki akartam oltani a lámpást, hangos kolompszó ütötte meg fülünket, végig a sikátoron, közeledve felénk! Kiugrottam az ágyból, és ekkor az ablak peremén, mint egy elátkozotté, megjelent a tengerparti ismeretlen feje, és egyik felnyújtott karja a kolomppal. Azt vészesen rázta ott, és Annácska felé süvítette, aki ekkor már az ágy szélén térdepelt halottra váltan:

– Kövess! én vagyok a jó pásztor, aki a tengerek nyáját őrzöm, sok száz fehér bárányokat csengőkkel nyakukon! hallod a kolompomat? sokáig tartott míg eligazodtam és megtaláltalak csengettyűd nyomán! rossz pásztor kezébe kerültél, bűnös és gaz pásztor kezébe, menekülj! vedd nyakadba csengettyűdet és kövess!

6.

Még ma is látom a rettentő küzdelmet, ami ekkor Annácska arcán végbement! Tragikusan fuldoklott, majd egy szál ingben leszállt az ágyról, és döcögve az ajtó felé haladt! Ott feltépte azt, kint rettentő sápadtságban fénylett a hold, nyakába akasztotta a csengettyűt, és megindult a távolodó kolompszó után! És ekkor, csodálatosképpen a közeli toronyban megszólalt egy harang! A sikátor végiben Annácska megállt, fáradtan, és támolyogva nekidőlt a falnak, részeg tengerészek jöttek és rakodómunkások, ezek körülállták tompa vigyorgással! Messzire elhallatszott ahogy felverte az egész környéket hangos sikoltozásával:

– Eresszetek, az Úr nyájából való vagyok, rossz pásztor kezébe kerültem, bűnös és gaz pásztor kezébe, a jó pásztor után megyek, eresszetek!

Még tett döcögve néhány lépést, terhesen és megdagadva, de az ormótlan köveken elterült! A hullaházba vitték, ott felboncolták nyilván, és elföldelték valami félreeső helyen! Valóban éreztem, hogy rossz és gaz pásztor vagyok, olyan, akinek megtisztulására nincs remény! Magamban hordom a végzetes kárhozatot, az elmúlás ösztönszerű bélyegét, munkámat elhagytam, és kóboroltam sokáig, sokáig, földeken és tengereken, és még ma is, kutatva nyomorult agyammal a jó pásztor után, akinek nyájába felvétetnék, ott megtisztíttatnék és békében megnyugodnék!

(Forrás: Korunk 1928. máj.)

Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteiből


Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
és fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

        Ekhnáton jegyzeteiből, mondja a cím, majd az eredetileg iskurzívval szedett versszöveg mintha valóban azt sugallná, feljegyzést, tehát közvetett megnyilatkozást olvasunk. Nem a költő beszél, hanem Ekhnáton jegyzetei. Miről is szólnak Ekhnáton feljegyzései? Ez egyszerűen megállapítható, ehhez még csak azt sem kell tudnunk, ki volt a költő és a versszöveg közé oktatott beszélő. Arról töprenkedik, hogy istent kell teremtenie: istent, aki őnála hatalmasabb, és aki így támaszt, biztonságot nyújt.
        Ugyancsak meglepő ez.
        Nem filozófiailag-gondolatilag meglepő, nem is kultúrantropológiailag, még csak a pszichológia felől nézve sem az – bárhonnan bőven lehetne citálni szerzőket amellett érvelve, hogy isten ember teremtménye. A meglepő az érvelés érzelmi hőfoka, aminek persze ellentmond a cím tárgyilagossága. Nem „vallomásaiból”, nem „panaszaiból”, hanem éppen „jegyzeteiből”. Ám ezek a jegyzetek ilyen szenvedélyes, szinte ingerült hangon kezdődnek: „Valamit mégis kéne tennem”, „Mégis”, mintha legalábbis tudnánk, miért és mit nem tett eddig. A cím jellege és a hang ez ellen ható tonalitása, a beszélő személyének konkretizáltsága és ezzel szembeálló (valószínű) ismeretlensége sajátos feszültséget kelt. Ez a feszültség a hangütés mély személyességének és a szereplíra objektivizálásának kettőségéből fakad.
        Hogy mi is a tárgyias költészet Nemes Nagy Ágnes felfogásában, arról többször vallott maga a költő. A tárgy közvetíti az ismeretlent: a létezés tartományának azt a szeretetét, amelynek a vers ad nevet, „azért igyekszem tartományának azt a szeletét, amelynek a vers ad nevet, „azért igyekszem én a tárgyakat közvetíteni az olvasónak. Egy gejzírt, egy faágat, egy szobortöredéket, egy villamost, amelyek magukkal ránthatják a háborús élményeket (a háború: ez az én nemzedékem alapvető tapasztalata) vagy a természet élményét (a természettel való együttélés: ez a mai ember egyik fenyegetett nosztalgiája), esetleg egy egyiptomi fáraó mítoszát (a modern mítosz: életérzésünk egyik modellje). Könnyű volna tehát azt állítanom magamról, hogy úgynevezett objektív lírikus vagyok, olyan értelemben is, hogy a tárgyak vonzanak – és olyan értelemben is, hogy a lírai hang bizonyos tárgyilagossága vonz. Ugyanakkor azt is mondhatnám, hogy az a szenvedélyes feszültség vonz, aminek ezek a tárgyak erőművei, amint éppen kiemelkednek a veszélyeztetettség közérzetéből, annak kifejezőiként vagy talán ellenpontjaiként.”
        Ekhnáton ezek szerint ilyen tárgyiasító eszköz. A figyelmes olvasó talán már ki is találta: ő az az „esetleg” a fenti idézetben. A költő tudatában volt, hogy Ekhnáton csak azokat segíti a költemény megértésében, akik a kultúrtörténetben alaposabb műveltséggel bírnak. Egy interjúban így szólt erről: „... ez egy kicsit bánt is engem, szívesebbem választottam volna versciklusom főhőséül közismert személyt, ugyanakkor nem tudtam Ekhnátontól elszabadulni, ettől az i. e. 14. századi fáraótól. Azt hiszem, borzasztó igazságtalanok vagyunk, hogy nem vesszük őt tudomásul az emberiség nagy gondolati hősei között. Most már tudjuk, hogy ez az ember először is vallási reformátor volt, kitalálta az első egyistenhitet, legalábbis úgy tudjuk, hogy ő az első, aki kitalálta.”
        Ekhnáton, más írásmód szerint Akhenáton, nevében hordozza történelmi jelentőségét: Aton (a Napisten) fényessége, erre változtatta az Amenhotep (Amenofisz)-dinasztia negyedik uralkodójaként nevét, amikor egy időre megdöntötte az Amon-papság uralmát. Eszerint tehát az istenteremtő gesztus, történetesen éppen fiktív Ekhnáton-jegyzeteket rekonstruálva, kultúrtörténeti hitelességgel rendelkezik. Ekhnáton révén, ha csak átmenetileg is, eljutottunk az egyistenhit absztrakciós fokára. Az olvasó azonban nincs ebbe beavatva. A szövegben semmi nem utal arra, hogy ezt a jegyzet formájú monológit egy időszámítás előtt 14. században élt ember hagyta volna hátra. Hogyan is lehetne három és fél ezer éves szöveg archaikusságát érzékeltetni? Nem, időtlen inkább a szöveg, időtlen a szenvedélye és szenvedése. De még csak erre sem ügyel igazán a költő. A beton például (a hatodik sorban) jóval későbbi találmány, a rómaiak már ismerték, az Ekhnáton-kori egyiptomiak még nem. Ugyanígy a kerub héber eredetű szó: a zsidó és keresztény vallásban az angyalok nyolcadik karát jelenti; itt egyszerűen angyalt.
        Az ószövetségi teremtés szerkezete rámásolódik Ekhnáton istenteremtésére. Mint az közismert, a mózesi könyv leírása szerint a hétnapos teremetés a következőképpen tagolódik: három napon át tartott a szétválasztás, majd újabb három napon át a feldíszítés művelete, amit lezárt a hetedi, a pihenőnap. Ekhnáton, amikor elhatározza, hogy valamit tennie kell „a gyötrelem ellen”, először is leválasztja magáról az istent, és fölsegíti trónusára. Ezután következik a feldíszítés: „És fölruházlak én”, ezzel vezeti be ezt a részt. Majd „Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt” – kezdődik a harmadik egység: ez akár a megpihenés elemének is megfelelhet.
        Ekhnáton tehát megteremtette istenét. De miért? Miért a vers elejének és végének sürgető, türelmetlen felcsattanása? Mire utal az a „mégis” az első sorban, miféle „gyötrelem ellen” kell létrehoznia istent, miért mondja, hogy „Már nem halaszthatlak tovább”? Hiszen mi dolga istennek? Hogy „üljön fent és látva lásson”, mondja a vers kezdetén; majd a vers zárlatában hozzáfűzi: „tedd hatalmas funkcióid”; ám a következő sorban megismétli: „ülj és nézz örökkön át”. Az lenne hatalmas funkciója, hogy ül és néz? Miért kell ehhez beton égboltra trónt emelni? A vers látszólag nem ad magyarázatot. Csak a sürgető, kínzó vágyat fogalmazza meg.
        A feldíszítés során azonban Ekhnáton a következőkkel ruházza fel istent: nyakéke a szenvedés, köpenye a (természet) szeretet, ékszere az igazság. Szenvedés, szeretet, igazság: ezekkel a tulajdonságokkal ruházza fel istent. De vajon miért éppen ezekkel a tulajdonságokkal kell istennek rendelkeznie? A választ a bibliai teremtéstörténet másik része, az ember teremtése adja meg: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter. l:27). Ekhnáton, amikor istent teremt, szintén saját képmására teremti. Trónuson ül, mint a fáraó, ékszert, nyakéket hord, köpenyt visel. Ember saját képmására teremti istent. Érdekes, szinte semmi nem utal arra, hogy Ekhnáton napistent teremt. Talán hogy „fent ül” és „látva lát”? Hogy néz „örökkön át”? Mint a Nap? Kérdéses. Az istenek általában fent ülnek, és mindent látnak.
        Isten látja az emberi szenvedést, látja az igazságtalanságokat, szeretetével megváltja az embert. a versben azonban nem sok utal arra, hogy isten léte ilyen közvetlenül beavatkozna mindennapi létünk küzdelmeibe. Isten a végső, metafizikai igazságot: a biztonságot jelenti, a kételyektől való megszabadulást. Ha Ekhnáton az embert apróbb szenvedéseitől megszabadító, az élet igazságtalanságait megszüntető istent kívánna maga fölött tudni, talán nem ennyire passzív mindenhatót teremt. A szenvedés, a gyötrelem, amiről beszél: a létezés végső, metafizikaikynja, az egzisztencia értelmében kételkedő elme magagyötrelme, szenvedése. Ezért kell betonból az ég, ezért kell, hogy isten mindig fölötte legyen, mindig nézzen és lásson. Ez hatalmas funkciója: hogy van. Mert ha ő van, önnön létének igazságába, a szenvedést megváltó szeretetbe öltöztetve, akkor az embernek sem kell félnie, hogy „meztelen” látja majd az ég: hogy magányának pőreségében kiderül léte hiábavalósága.
        Az igazságba, az értelmes lét lehetőségébe kapaszkodik a vers egész formája és szerkezete. Szerkezetét a szétválasztás-feldíszítés kettőssége határozza meg. A négysoros invokáció után – amely magát a teremtést hívja segítségül – tizenhárom soros főrész következik: öt sorban megtörténik a szétválasztás, nyolc sorban a feldíszítés. A négysoros zárlat szövegszerűen és szinonimikusan is visszautal a verskezdetre: megismétli isten feladatát és a létére irányuló sürgető vágyat. Nemes Nagy Ágnes szeretett azonban versszerkezeteibe valami aszimmetriát vinni, valami szabálytalan, feszültségkeltő arányt. A főrész például páratlan számú sorból áll, a „Hát lépj vállamra, istenem” sor megtöri a páros rímek menetét. Ez a sor nem rímel sehova. Szembetűnő ez, hiszen a rímek többsége élesen tiszta rím („tennem-ellen”; „elég-ég”; „nyakadra-fakadna”; „jó itt-funkciód”). Az „istenem” azonban nem rímel, mert isten nem rímelhet semmire. Hiszen azért isten, épp azért jelentheti a teljes bizonyosságot és lehet belékapaszkodni.
        Megjegyzendő, hogy a szétválasztás és feldíszítés szerkezeti arányai máshogy is értelmezhetők. A vers első két sora megfogalmazza az egész költemény indulatát, de egyben a szétválasztást is bejelenti: megindul isten absztrahálása. Ezután hét sorban ez végbe is megy. Az „És fölruházlak én, ne félj, / ne lásson meztelen az éj” két sora a feldíszítést vezeti be, ami ilyen értelmezésben, a szétválasztással nagyjából egyezően, hat sort tölt ki. Az utolsó négy sor pedig a lezárás, megpihenés – és újrakezdet. A párrímű ötödfeles, négyes jambusi sorok gyors sodrásukkal igen érzékletesen közvetítik a vers elején és végén megfogalmazott sürgető, sűrű vágyat. Ugyanez például hosszabb, ötös-hatodfeles jambusokban kevésbé szenvedélyes, kevésbé türelmetlen hatással lenne.
        A személyesen megélt szenvedély az absztrakt gondolkodás során fölismeri az igazságot, hogy ugyanis az értelmezés létezés feltétele isten, akinek szükségszerűsége egy matematikai egyenlet egyetlen megoldásának bizonyosságával, az egyetlen igazságként fogalmazódik meg. És teremtődik meg ezáltal. Csakhogy a teremtett isten létét tényként elfogadni illúzió lenne, öncsalás. Az utolsó sor – „Már nem halaszthatlak tovább” – váratlanul visszalendül a vers elejére. Isten bizonyossága, az igazolható létezés utáni vágy csak vágy marad. A gyötrelem nem szűnik, a kételkedő elme kételyeiből nem faraghat istent: csak sóvárgását fogalmazhatja meg. Ám sóvárgása mögött mégis ott ül és néz örökkön Ekhnáton paradox, absztrakt istene. A költemény úgy fogalmazza meg metafizikai kételyeit, hogy „szenvedélyes feszültsége” kiemeli a kételyektől gyötört elmét „veszélyeztetett közérzetéből”.

FERENCZ GYŐZŐ

NEMES ANGY ÁGNES (1922-1991) költő, esszéíró. Középiskolai tanára Áprily Lajos. A második világháború után jelentkezett verseivel, az Újhold című folyóirat körének egyik vezető alakja volt. Az ötvenes években saját versei nem jelenhettek meg. Néhány évig gimnáziumban tanított, közben fordított, gyerekverseket írt. A hetvenes évektől több esszékötetet adott ki. Az 1986-tól újraindult Újhold-évkönyv szerkesztője volt. Ekhnáton-ciklusa Napforduló (1967) című kötetében jelent meg először.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 393-396. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Nagy László: Az Országház kapujában, 1946

Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,
háttal a kapunak harangszavú délben,
seregek a fényben, százezer fő meg szekér,
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden a rostán.
De soha z ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

A verscímben található pontos tér- és időmegjelölés egyáltalán nem szokása Nagy Lászlónak. Ezúttal olyan teret idéz fel, amely minden magyar versolvasó számára vizuálisan is jól ismert, s a nemzeti lét szimbóluma. Az évszám viszont történelem ismeretek nélkül keveset mond, bár annyit talán mindenki tud, hogy a második világháború után vagyunk nem sokkal. Ám hogy miért oly fontos ez az év, illetve környezete, az a vers egészéből pontosan kiderül.

Talányosabb ennél a vers élén álló két személynév. Ki az a Péter és Julcsa? Népmesei figurák lennének: E mű szellemiségétől ez sem idegen, de többről, másról is szó van. Az először 1971-ben megjelent költemény címe alatt akár egy ajánlás is lehetne: Veres Péter emlékének. A jeles parasztírót Péter bácsiként ismerte a szélesebb közvélemény, s az ő felesége volt Juliska néni. Veres Péter 1970-ben halt meg, ez az esemény indíthatta e korántsem alkalmi költemény megírására az alkotót. Nagy László kora ifjúságától ismerte írótársát, aki politikusként is jelentős szerepet játszott a negyvenes években, a Nemzeti Parasztpárt vezetője volt. A vers keletkezésekor ezek még köztudomású tények voltak, ajánlás nélkül olvasva is mindenki az íróra gondolt. Az ajánlás elhagyásának azonban nyilván más oka is van. A Péter névnek az ötödik sorban ismételt megjelenésétől kezdve jelentésköre a címben jelzett helyzethez képest hirtelen hatalmasat tágul. Biblikus képzetkörrel gazdagodik. Péter itt már nemcsak egy – talán alkalmi – parasztvezér, nemcsak Veres Péter, nemcsak egy a sok közül, hanem a népvezér, az a tanítvány, aki Jézus számára a legkedvesebb, s akire rábízhatja az eszmét, az ügyet.

Tudjuk, hogy e név, a görög Petrus sziklát, kősziklát jelent. A bibliai Pétert eredetileg Simonnak hívták, és Jézus nevezte el őt Kéfásnak, azaz Sziklának. Ennek görög változata vált közismertté. Ha van né, amelynek jelentése is fontos, akkor ez épp olyan, és nemcsak általában a kereszténység, hanem e mű szempontjából is, tudniillik a vers jelentésrétegeit egybevonó kép és képzetsor éppen a kőé. Mint a Péter név, ez is egyszerre tárgyias-közvetlen és elvont-jelképes értelmű. Már a címben említett Országház egy hatalmas kőépítmény kélpét villantja elénk, s a versben ennek a részletei is megneveződnek. Ennél is fontosabb a hatodik sor kőfogalma, amely a rajta található dolgok révén könnyen azonosíthatóan ünnepi, még pontosabban áldozati asztal, tehát szent hely. A húsvét ünnepköre idéződik fel. Ez zsidó ünnepként az egyiptomi kivonulásra emlékeztet, azaz arra, hogy a rabszolgaságból az ígéret földjére indul a nép. Jézus utolsó vacsorája is húsvéti vacsora volt, s erre emlékezve tartják a keresztények az ő feltámadásának ünnepét. Mindegyik esetben egy nép egész sorsát meghatározó, negatívból pozitív helyzetbe radikálisan átfordító eseménysorozatról és annak jelképéről van szó. A húsvét a zsidóknál az aratás kezdete, az Európában kialakuló kereszténységnél pedig a tavasznak, a természet megújulásának az ünnepe is. Azaz mindkét esetben hozzátapad a termés, a termékenység képzete is, ami elválaszthatatlan a jóléttől, mely az ígéret földjének alapkövetelménye.

Pontosan ilyen reményteli a magyarság helyzete a felidézet 1946-os történelmi pillanatban. „Egy ezredévi szenvedés” a magyar nép. Az életnek két feltétele van. Az egyik a háborún való túllépés, s ez ügyben a leglényegesebb már megtörtént, hiszen béke van: ezért lehet ünnepelni. A másik feltétel a nép számára a hatalom megszerzése. S bár ez ügyben is történt már egy és más, hiszen a százezer fő meg vezére, Péter ott van az Országház előtt, még nincs bent ebben az épületben. Eldöntetlen még, hogy övé lesz-e a hatalom. Egy olyan népgyűlésnek a képe idéződik tehát föl, amelyben a hatalom megszerzésének kérdése a döntő. Egyértelművé teszi ezt a szónoklat egyetlen megidézett s a nagybetűs szedéssel is kiemelt félmondata: „AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK”.

A vers nemcsak a szónoklat legfontosabb kijelentésével fogalmazza meg ezt a kérdést, hanem vizuálisan is. Valóban képszerű az elrendezés: mintha egy festménykompozíció leírását olvasnánk, ahol is három nagy tömb figyelhető meg: az Országház, a százezer fő s a köztük elhelyezkedő emberpár, akinek az a feladata, hogy a magyarság Mózeseként bevezesse a HÁZ-ba – persze jelképes értelemben – a tömeget, amely ott áll már a kapunál, az áldozati kő előtt, és várja az ígéret beváltását: a HÁZ váljék valóban a Haza házává. Nemcsak a vers magyarságközpontú jelentésrétegében van az épületnek, a kőképzetnek hazát és népet azonosítani szándékozó értelme. A kő az a szikla, az a szilárd alap is lehet, amelyen az új világ, az új hit, az azt jelképező szent épület felépíthető, s ez a gondolat is jól ismert a Bibliából.

A magyarság köztes, átmeneti helyzetét mutatja a vers mind tartalmilag, mind a megjelenített képi kompozícióval. Ugyanezt teszik az alapkérdést értelmező motívumok és képzetkörök, valamint a hozzájuk tapadó hangulatok is. A három kiemelkedő motívumkör a háborúé, az ünnepé és a tavaszé. A versben ábrázolt helyzet ugyan háború utáni, de a háború még nem befejezet múlt, hanem következményeiben mindennapos jelenvalóság (aknaszilánkos gebék; az áldozat sugallata; lebitangolt haza). Viszont a háború befejeződése engedi meg az ünnepet. A nyitó sorok több hangsúlyos kifejezése utal az ünnepre. A dél harangszavú, a tömeg fényben áll, fohászkodva, s ezt a kifejezést értelmezi is a Himnusz említése, ami egyértelművé teszi a pillanat ünnepi voltát. De erre utal már maga az a tény is, hogy százezer fő összegyűlt, hiszen dolgozó emberek csak ünnepnap tehetik meg ezt. Az ünnepre utal Péter tiszta inge is. Innen kezdve épül be az ünnep képzetkörébe a húsvét. A vers ünnepe elsősorban tavaszünnep, és nem győzelemünnep. A győzelemhez a tömegnek is fel kellene jutnia a lépcsők legtetejére, sőt még tovább: be a kapun. E tavaszünnepet ne természeti közvetlenségében értsük elsősorban: a történelem tavasza ez, amihez inkább csak magyarázó-segítő képsor a húsvété és a természeti kikeleté.

Egy alkalom – a megidézett történelmi személyiség halála – eleveníti fel a r égi emlékképet, de ennek elsősorban nem önmagában, hanem történelmi dimenziójában van jelentősége. A versnek nemcsak a kezdő időpontja, 1946 a fontos, hanem a végpontja is, ami jelöletlen ugyan, de tudjuk: a megírás időpontja 1970-1971. Itt sem a konkrét évszám a döntő, hanem az a tény, hogy e két időmetszet között történelmileg is mérhető idő, mintegy negyedévszázad telt el. Annyi idő tehát, amennyinek múltával már indokoltan feltehető a kérdés: mi történt 1946 óta, mi valósult meg az akkor megfogalmazott tervekből?

A megírási időpontja nemcsak művön kívüli – bár nélkülözhetetlen – információ. Ez az idősík hangsúlyosan benne van a mű záró részében is. Az idősíkok váltását, az emlékezés idejéből a jelenbe való átugrást a tízedik sor gondolatjelében kell fellelnünk. Tartalmilag-verstechnikailag ezt a váltást a „visszhangzik bennem” kifejezés kettős értelme adja meg. A tízedik sor első felében hangzik el a szónoklattöredék, s a folytatás egyszerre játszódik a felidézett emlék és az emlékezés jelen idejében. Hiszen azonosult a még névtelen fiatalember 1946-ban is Péter kifakadásával, visszhangzott benne az akkor is, és azonosul vele az emlékidézés időpontjában is, azaz most is visszhangzik benne a kifakadás.

A tízedik sor alkalmazza akusztikailag is a visszhangtechnikát, s a nagy- és a kisbetűs írásmóddal még a hang és a visszhang erősségének különbségére is utal, a következő sor állítmánya pedig egyszerre jelenti az 1946-os akusztikus visszhangzást, valamint az akkori és az 1971-es jelképeset. Egyszerre van akkor és most, és ez az egyidejűség teremti meg a számvetés helyzetét. E kélt idősík felismerését nehezíteni látszik az, hogy mindkettő jelen időben fogalmazódik meg. E ténynek azonban nagyok a vers hatását erősítő következményei. Így válhat teljesebbé a felidézés közvetlen élményszerűsége, elevensége. Ez teszi lehetővé az emlékekkel való teljes azonosulást. S így még egyértelműbb, hogy a program ugyanaz, mint negyedszázaddal korábban volt. S így válik magától értetődővé, hogy a felidézett kép múlhatatlan, mert öröknek bizonyuló igazságot ragyogtat fel. S így lehet jelen egyszerre 1946-ban és 1971-ben is a vers másik lírai hőse, maga a költő.

A költemény a záró sorokban továbbra is jelen idejű, ám ez hirtelen mintha minden idősíkot magába foglalóvá alakulna át. A múltból és a jelenből egyszerre átlépünk a végtelen időbe, amely a múlt és a jövő irányában is a végtelenbe nyúlik. A vers első tíz sora (a gondolatjelig) egyszerre idézte meg az életrajzilag személyes és a történelmi időt, de úgy, hogy ez a történelmi idő egy történelmi súlyú pillanat ideje volt minden biblikus rájátszással együtt is. A gondolatjel utáni másfél sor a históriai helyzet idejét a történelem menetének idejévé tágítja, s a keletkező időtávlat lehetővé teszi mind a helyzetnek, mind a történelem menetének a megítélését.

Az utolsó három sor ezt a történelmi időt a végtelenbe tágítja: már nem egyetlen nemzedék, nem is egyetlen nemzet történelméről van szó, hanem az emberiségéről, s ennek az idődimenziónak a függvényében lesz az emberi létezés lényege a versben felmutatott legfőbb érték. Ez a végtelenbe tágított idődimenzió a rosta képzetében nyer érzékletes megjelenítést. Azonos ez Adyéval (Az Idő rostájában), de Nagy László minden komor történelmi tapasztalat ellenére is más következtetésre jut, mint elődje, aki szerint kihullunk a rostán. Ő most úgy gondolja, hogy az idő végtelenében nem borulhat fel az erkölcsi világrend, s örök értékként megmarad az az erkölcsi tartás, amelyet a vers hősei képviseltek. A népvezér is meg a százezer fő is, köztük az ifjúval, aki szemlélőből megítélővé vált, s aki az ifjúkor szent hitét, a személyiség és a társadalom újjászületésében való reményt soha nem adja fel.

Korántsem kivételes, inkább arc poetica-érvényű ez az állásfoglalás Nagy László költészetében. Az elemzettel sokban rokon talán legismertebb verse, a Ki viszi át a Szerelmet, amelyben a kőképzet szintén kulcsszerepet kap. A Haza Házának ott a katedrális felel meg, a tavasz- és a húsvét-képzetben összegződő szellemi-erkölcsi értékeknek pedig a Szerelem-jelkép. A költőnek mindkét versben a tanúsító szerep jut: átvinni az értékeket a pusztuláson, tudni, hogy az érték soha nem hullhat alá, soha nem merülhet el: sem a felejtés vizében, sem az átszitált por tömkelegében.

VASY GÉZA

NAGY LÁSZLÓ (1925-1978) KÖLTŐ. Veszprém Megyei földműves-családból származik. Pápán érettségizett, a fővárosban tanult képzőművészetet, később bölcsészetet. 1949 és 1952 között Bulgáriában élt műfordítói ösztöndíjjal. A délszláv népek költészete mellett főként angolból és spanyolból fordított. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa. Az ötvenes évek közepétől mind erőteljesebb lírai forradalom vezéralakja lett Juhász Ferenccel együtt. Prózai írásainak gyűjteménye, naplója, illetve képeiből, rajzaiból, kézirataiból két album is megjelent.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 402-405. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)