Ujlaki: A beteg költő

Franz Marc festménye: Betegágyban

Mily rémesen sikolt az őszi szél,

Megrezzen a kicsiny berek belé!

S e rezzenés ki tudja mit beszél…?

Vándormadár huz jobb haza felé…

De mielőtt végbucsut intene.

Mégegyszer összesug a kis csapat,

Mégegyszer dalra gyujt szíve

Egy dalnoktársnak ablaka alatt.

Miként a hattyué, remek a dal.

Oh mert tán végső zengemény neki,

Aki benn küzdve szörnyű kinokkal

Talán-talán a sírt kerülgeti…

A bucsudalt im hallva ablakán,

Szemébe bus sirámnak könye ül.

Ki tudja, mért e gyöngy? talán

Érzi, amint költő szive kihül…?

A fájdalom megtépte hurjait

S a prózalétnek nyilja sebzi meg..

A néma lant megszólal még-e itt…?

Talán e gondja csal ki könyeket…

Aztán merengve néz a dal után

S hevül felajzni lantja hurjait,

Hahogy hattyudalát elzengje tán

S beléteremtse minden kinjait…?

Már ihletett már lelkesült… s ime

Kinos jajongás fogja el szavát:

„Uram segits! ég s földnek Istene!”

S piros csikok peremzik ajakát…

Im, ez szegény minden költészete…

S a sok madár végezve végdalát

Suhintva szárnyát messze röppene…

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 49. szám, Szatmár, 1904. november 30.

Bodnár Gáspár: Halottak napján

Tanulmányait végzé az ifjú. A leghírnevesebb iskolákban neveltették, hogy az élet iskolájában jól megállja helyét. Még egy éjjel és ő az életbe lép. Hja! Milyen is lesz az az élet! Mennyi remény, mily aranyos ábrándok feszítették szívét. Az élet örömei szőtték szemeire az álmot… és ő boldogan szendergett el.

Álmában megjelenik azonban egy angyal, és így szól:

- Fiam! Te nemsokára az életbe lépsz. Engedd meg, hadd mutassam meg én neked az életet. - Az angyal nyomban karjaira veszi az ifjút – és vezeté a nagy világba.

Fényes palotába jutottak. Gazdagság és pompa mindenütt! A kábító fény, a vendégek előkelősége örömre hangolták az ifjút. De kevés idő múlik – és az ifjú hirtelen elszomorodik. Összerázkódva fordul és szól az angyalhoz:

 - Vezess engem más helyre. Ahol nem látok annyi tettetést és üres hízelgést.

Az angyal enged az ifjú kérésének. És elviszi őt egy nagy hivatalba, hol százan és százan munkálják a társadalom nagy érdekeit.

Az ifjú arca kipirul. Ah – mondá -, ez lesz az én életem. Itt találom fel az igazság mérlegét, itt számíthat a valódi érdem jutalomra.

De fájdalom, az ifjú csakhamar látja, hogy mint esnek el az érdemes emberek. Mily nehezen tör utat az igazság, hogy elkeseríti a küzdelmes életet az uralomra jutott pártfogás. Bosszankodva ragadja meg tehát az angyal kezét és kéri, menjenek tovább..

Most egy nagy kórházba lépnek. Undok betegségben sínylődők fekszenek ott. Látják, miként nyújtja ki a betegség a nemrég izmos test tagjait. Hallják a fájdalmas nyöszörgést és szomorúan tapasztalják, miként borít sötétséget egyiknek lelkére, másiknak szemeire.

- Ah! – kiáltá az ifjú -, mily nyomorultak vagyunk, mi emberek! Menjünk, siessünk, mert nem nézhetem tovább.

És sietnek tovább… Óriási gyárba érkeznek. A munkások ezrei és ezrei túlfeszített izmokkal vonják az igát. Egyszer csak zúgó morgás támad… a gépek megállanak, a munkások vad ordítozásban törnek ki…

- Menjünk innen – rebegte az ifjú. – De lelkem nyugodtabb helyre vágyódik. Ahol nincs képmutatás, nincs igazságtalanság. Ahol nincs kenyérharc.

És az angyal vezeté tovább. Csöndes polgárházakba, békés munkahelyekbe, a földmíves egyszerű viskójába…

Az ifjú figyel, kutat, végre így beszél:

- Itt sincs teljes nyugalom. Itt sem találok egész megelégedést. Itt is látok könnyező szemeket, sóvárgó szíveket… Elfáradtam – suttogá -, vezess még nyugalmasabb helyre.

Az angyal a városon kívülre vezeté. Csendes volt ez a hely, nagyon csendes. Pedig ez is város. Lakói is vannak, és mily régi időtől. De a lakók ott porladoznak a sírhalomban, a rideg föld ölében. Itt nincs irigység, átkos viszály és vihar nem háborog, csak néma csend és békés szendergés tanyáz…

Az ifjú szótlanul mereszté szemeit a sírhalmokra, aztán megütődve mondja:

- Ez a temető! Te azt ígérted, hogy az életet mutatod meg nekem, és ide hoztál a halál birodalmába. Én élni akarok és te az élet végéhez hoztál engem.

- Ifjú – szólott búcsúképpen az angyal – én azt mondom neked, hogy ott abban a városban csak vándorolunk, az igazi élet bölcsője itt van!

Szólott az angyal és – eltűnt.

… Példázatot mondottam, de e példázatban végtelen erő és kimeríthetlen tanulság rejlik. Az emberek változatos élethivatásuk közben szintén megteszik azt az utat, melyen keresztül az ifjú az élet képét szemlélte. És íme, a hit bánatunk, küzdelmünk, reményeink között hozzánk hajlik és olyan ellenállhatlan meggyőződéssel mondja nekünk…

- Hagyjátok egy pillanatra az élet gondjait. Vándorutatokban álljatok meg kissé. Jöjjetek, nézzetek enszivetekbe, aztán megnyitom nektek a sírokat, és megerősítlek abban a hitben, hogy nem csak mi, de a holtak lelke is él s a világosság áldásáért emelik a nagy Istenhez epedő sóhajukat.

Ne félj tehát a síroktól. Ahol az élet a halálban elnémul, ott a sírok lesznek ékesszólókká. Amit az élet meg nem áldott, amire meg nem tanított, azt megoldják, arra megtanítanak a sírok.

*

A kegyelet szép szokása, hogy a halottak nyugvóhelyét kereszttel, emlékkel jelölik meg. Ez a megemlékezés olykor Pazar fényben, legtöbbször az igaz érzés egyszerűségében nyilatkozik.

Történjék bármily alakban, egy bizonyos. Hogy az emberek a síriratokban minden időben és egyértelműleg oly benső, természetünkből szakadt eszmének, érzésnek adnak kifejezést, hogy a gondolkodó elme figyelmen kívül nem hagyhatja.

Egy-egy síremlék valóságos könyvnek tekinthető, melynek betűi ércbe, kőbe vagy fába vannak írva, és melyből nagyon sokat tanulhat, aki komolyan tanulni akar. Olvassátok, kérlek, olvassátok gyakran a sírfeliratokat – mondja egy kiváló író -, mert azok legjobban megtanítanak az élet titkára, a szeretet mélységére, mely meggyőzte a halált.

A sírirat első szavai rendesen így szólanak:

- Itt nyugszik!

Tehát már nyugszik! És míg élt, nem nyugodott? Az sem nyugodott, aki a kényelem karjaiban ringatta keresztül életét? Ha a szegény, éhségtől, hidegtől, nyomortól zaklatott ember megtalálta végre a sírban nyugalmát, azt értjük! De miért mondják, hogy itt találta meg nyugalmát az a büszke úr, aki nagyszerű palotájában gond nélkül élt, kinek tekintetét a szolgák egész serege leste. Hát ha még az ilyen embernek sem volt nyugalma, akkor mi hát a nyugalom?

Igazság, a századoktól és az egyetemes emberiségtől megpecsételt igazság, hogy az élet nem nyugalom. Az élet harc, melyet át kell valósággal harcolnunk. Ez a harc nagy részben itt folyik le szemeink előtt. De a másik része el van takarva előttünk. Ott vívják a szívekben! Oh, ezek a harcok még rettenetesebbek. Fegyverei a kétkedés, az irigység, a csalódás, a rágalom, a pénzszomj. Ne higgyük hát, hogy csak a szegény ember sóvárog a nyugalomért. Nyugodni, pihenni vágyódik minden ember. Nyugalmat keres a tudós, a tudatlan, a gazdag és nyomorult egyaránt…

És a sírfeliratok azt mondják, azt hirdetik, hogy az ember a sír ölében megnyugszik. Pedig a sír nagyon zordon, titka kábítóan mély, hogy nézésébe szinte beleszédülünk. De abba a legnagyobb szellemek is megnyugvással tekintenek bele, mert a sírban is isten kezeinek nyomára akadnak.

Ez általános hitnek, e közös meggyőződésnek ad magasztos kifejezést a költő.

Képzeletének szárnyaival oda száll, hol az élet forrása van: a magas égbe, s midőn visszatér a szomorú földre, így imádkozik:

Buzgón leomlom szined előtt dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikél

S hozzád közelebb járulhat, akkor a mi után eped, ott eléri…

Addig letörlöm könyeimet és megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

Merre erőm és inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád: ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják. Bercsényi.

*-*

A sírfeliratok azt is megmondják, hogy ki nyugszik a sírban! Egy hatalmas fejedelem? Egy nagy bölcs? Egy népszerű demagóg? Egy kereskedő? Egy világszépség vagy talán egy kérges tenyerű munkás?

Akárki, de azt tudjuk, hogy mindegyiküknek egy lakóháza van – a szűk koporsó, a sír. Ott nyugszanak egymás mellett sorban. Talán csak vékony földkéreg választja el őket egymástól. Kiket? Akiket az életben ledönthetetlen válaszfalak különítettek el. Ott nyugszik a dúsgazdag és nyomorult Lázár. Ott a hatalmas úr és a remegő szolga.

Íme, a sír megoldja azt a nagy kérdést, mely társadalmunkat ma is lázban tartja. És nem is sikerül másnak megoldania, csak neki! A sír megtanítja az embert arra, hogy az életnek összes méltósága, gazdagsága üresség, múló, ideiglenes állapot, hogy a földön tulajdonképpeni nagyság nincs is.

Volt Franciaországnak egy fejedelme. Amit az ember szíve, szeszélye kíván, megvolt mindene. Pompa uralkodott palotájában. Tudósok, költők, művészek űzték unalmát. A világ csudálta kincseit, és mikor már mindene volt, a történelem még életében megadta neki a nagy nevet. És íme, ez a fejedelem is ott feküdt koporsójában. Franciaország ékesen szóló püspöke szószékre lép, hogy elmondja a halotti beszédet. És tudjátok-e, hogy kezdette beszédét:

- Keresztény testvéreim! Nagy egyedül csak az Isten!

Valóban igaz! Nagy egyedül az Isten! Az Isten országának, a nagy örökkévalóságnak kapuja előtt összeomlik minden nagyság, lehull minden pompa, semmivé lesz minden gazdagság. Oda csak a lélek gazdagsága, nagysága és tisztasága léphet be. Ott csak az marad meg számunkra, amit az ég számára írt e földön biztosítottunk.

*-*

A sírfeliratok továbbá így szólnak:

- Élt tíz, húsz, harminc, ötven, hatvan, hetven, talán nyolcvan és nagy ritkán több esztendőt!

Tíz, húsz, harminc – száz esztendő! Mit ez az idők nagy tengerében. Tegyük fel, hogy az élet mindenki számára megadhatná, amire eszünk, lelkünk és mondjuk érzékeink vágyik,m ég akkor is mily kevés, mondhatni semmiség ez az idő arra, hogy életünk céljában megnyugodhassunk. A bölcs is tűnődött és tűnődik folyton az emberi élet határai felett. És mit mond? Nincs nagyobb boldogtalanság, mint birtokában lenni és biztosan tudni, hogy mindennek néhány esztendő múlva vége lesz. Ha a földnek minden zuga a boldogság ligete volna, ha megszűnnék minden könny, minden nyomor: még akkor sem lehetnénk boldogok. Elviselhetlen félelem tépdesné szívünket abban a tudatban, hogy hiszen ennek nemsokára vége lesz. Most azonban, mikor oly sok ház, oly sok a csatamező, könnyes szem előtt haladunk, ki fogja józan ésszel elfogadni és abban megnyugvást is találni, hogy ezen gyorsan lepergő néhány esztendőért születik – s halandó?

Hogy a síron túl élet van, azt a földi élet keskeny határai is bizonyítják. Az emberiség lelkében hordozza a hitet, hogy a sírnál az élete nincs befejezve. Míg útban van ezen reménnyel vándorol, küzd, nélkülöz és áldoz. Vagy nem látjátok-e az apának szemeiben visszatükröződni azt a forr vágyat, hogy gyermekeiben éljen, tovább éljen? Nem láttátok-e az anyát elmerengetni leányának alakján, kiben lelkének, egész énjének folytatását szemléli? Nem tudjátok-e, hogy a művésznek legnemesebb törekvése oly művet hozni létre, melyben szelleme fennmaradjon? Így az életben. És mikor az élet véghatárán egyszerre csak borulni kezd a látókör, mikor sötétté lesz előttünk minden… nem tudjátok-e, hogy a haldokló nagy világköltő is világosságért epekedett?

Világosságot, oly világosságot kér az emberiség abban a nagy, nehéz pillanatban is, mikor az élet már-már a halál karjai közt van, mert az örök sötétség ellenkezik egész életével.

És világosságért esedezünk mi is kedves halottaink számára, miként azt temetőink sírfeliratai hangosan bizonyítják…

*-*

Adj Uram nekik örök nyugalmat és örök világosságot, ezt olvassuk végre a sírokon.

*-*

Tehát elismeri az ember, hogy az élet nagy titkának megoldásában sem a tudomány, sem a szerencse, sem a hatalom világosságot nem gyújthat.

A síroknál kéri tehát azt, az Istentől!

Mert az ember azon perctől fogva, hogy öntudatra ébredt, keresi ezt a világosságot. Kezét megfogja a tudomány és ővele is bebarangolja a világot. Kinyitja előtte az emberi haladás nagy könyvét, letarolja a mezők virágait, ízekre szedi az állatvilágot, a boncoló asztalon bemutatja az ember szervezetét, hogy világosságot gyújtson a lét nagy titkaiba.

De a gondolkozó ember ezzel a világossággal nem elégszik meg. Az emberi szellem teljes világosságért eped. Fáradtan kiált hát fel ő is: Vezess oda, hol több világosság van!

És e pillanatban előáll a hit. Az a hit, melyet Isten fia hozott a földre, akiről mondva van, hogy ő a világ világossága. És nincs többé sötétség. A sírban nem a végenyészet borzalmait látjuk, hanem egy örök szebb élet derengő világosságát.

Azért van a síroknak oly hatalmuk és erejük, mert a hit virraszt bennük és felettük. Nem az a rideg földgöröngy vonz minket a temetőbe. Nem azok a porladozó csontok kötnek minket oda. Halottaink emlékezetét nem is a virágok vagy a hatalmas emlékoszlopok tartják fenn, hanem az a benső, szellemi összeköttetés, melyet e hit létesít.

A hit arra tanít, hogy ha egy szeretett lény elköltözik, vele szemben tehetetlenek nem leszünk. Mert ők élnek és felénk kiáltanak: „Könyörüljetek rajtam, oh könyörüljetek!”

Azért térdelünk a sírokra, hogy miként egykor gyöngédséggel elhalmoztuk szeretteinket, úgy most, hogy nincsenek… imádkozzunk értük!

… Ismertem egy boldog családot. A föld legszebb képe, aminőt csak Isten alkothatott. Ott növekedett gyermekük abban a kis világban, melynek egyedül éltek, melyért mindent feláldoztak. Reményt reményre szőttek, egyszer csak elszakadtak a remények szálai. Az apát a halál kidöntötte a család szépen viruló kertjéből, mint a hatalmas fát szokta a villám. Az anya vigasztalhatatlan lett. Naponkint ott állott a temető sírjánál, mint egy érzéketlen márványszobor, ajka se szóra, se imádságra nem nyílt. Egyszer aztán megszólalt.

- Miért hagytál minket atya nélkül – mondotta elkeseredetten.

A kis leányka anyja mellett állott, megragadta annak kezét, és így beszélt:

- édes jó anyám, miért mondod azt, hogy atya nélkül maradtunk? Hát nem tudod-e, hogy nekünk van még egy atyánk. Hiszen te tanítottál így imádkozni: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.”

Az anya összerezzent. Előbb az égre, aztán gyermekére veté tekintetét. Fölszárította könnyeit… letérdelt a hantra, és imádkozott: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, legyen meg a te akaratod.

Midőn ma mi is újultan érezzük azon sebek fájdalmait, melyeket a sírok ejtettek szívünkön, jusson eszünkbe, hogy azok a sírok Isten akaratában való megnyugvásra tanítanak bennünket. Boruljunk le a megszentelt hantokra, és élő hittel rebegjük:

- Miatyánk Isten… Te vagy éltünk áldása, légy sírunk nyugalma és világossága.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 45. szám, Szatmár, 1904. november 2.

Kócsán Károly: Emlékezzünk!...

Megfásult-e a nemzet lelke? – Nem. Néma fájdalom emészti. Az igazság visszakerült sötét cellájába, a zsarnokság orgiát ült. – Még sírni sem volt szabad a nagy veszteség fölött. A fájdalom elnémította szavukat. Itt-ott csak a haldoklónak tompa hörgését lehetett hallani. Az ajkak elnémultak, a szív sajgott s a lélekre borongó bánat ült. –

Mi lelte a nemzetet?

Szabadságát, legdrágább kincsét veszítette el. Vért szomjúhozott a föld, hogy jövőre megtermékenyítse a szent eszmét. Büszkén emelte fel fejét, de a bakó kétszeres erővel sújtott reá – porba hullott feje.

A madár nem dalolt, csak a romok fölött károgott az éhes varjúcsoport.- A falu népe csendes lett. Az ajkak nem nyíltak víg dalra. Hisz halott volt. A szabadság feküdt ravatalon. Fájdalom dúlt a lelkekben, s a mély sóhaj szakadt ki az érző keblekből: Mindent elvesztettünk. –

A katasztrófa bekövetkezett. Az egyesült zsarnokság győzött. A csatateret az elesett hősök csontjai takarták. Vérüket a föld mohón szívta magába. Együtt küzdöttek, együtt porladnak csontjaik is. Jeltelen sírok takarják a névtelen hősök ezreit.

A halál nem elégedett meg ezzel. A szabadságharc leverése után a szörny, a kétfejű sas kezdette meg pusztításait.

Oh, te magyar nép! Ezredéves múltod csupa szenvedés! Fájó sebed alig hegedt be, ellened máris feltépte, hogy gyönyörködjék szenvedésedben. S te? Ha szép szóval közelített hozzád, ha barátságosan? megsimogatott, ha fájdalmidban résztvevőnek tettette magát: te életedet és véredet ajánlottad fel oltalmára. Te csak eszköz voltál, kikre csak szükségben tekintettek. Nem volt az barátod, s nem is lesz soha! – Bebizonyította számtalanszor. Tanú rá a történelem, melyet nem lehet meghazudtolni, hol az igazság tiszta fényében ragyog.

Nyugtalan lelkünkkel a múlt emlékei között kalandozunk. Hányszor szorul el szívünk az igazságtalanság láttára?!...

A hősöket a föld zárta kebelébe. Sírjok felett néma csend honol. Ha csak egy párja vesztett madárka nem száll a korhadt keresztfára elpanaszolni búját… bánatát. A temetőt még a dalos madár sem keresi. Mire az elhunytaknak a dal?... Ne zavarja semmi földöntúli álmukat.

*

Október 6. Szomorú visszaemlékezés! A nemzet fájdalma van e szavakban kifejezve. Arad! Minden hazafiú szeme feléd tekint e napon. Gyászos emlék fűződik hozzád. Te vagy a magyar Golgota, hol a hősök gyalázatos halállal végezték be földi pályájukat.

Megnyíltak a börtön ajtai; örökös szabadságot nyertek lakói. A cella üres lett, nincs már, ki a néma falakat szemlélje. Hálásabb volt a föld, mely örökre befogadta őket. Tizenháromnak, a nemzet virágának kellett kimúlni meggyaláztatva. Hazaszeretetüket vérükkel pecsételték meg. Ők, kik többször szemébe néztek a halálnak, most sem rettegnek. Vérüket ontották a honért, szótlanul állottak a bitó s a golyó elé, mert jobban szerették hazájukat, mint életüket.

Hűvös, őszi reggel volt. Az eget szürke felhők borították. A letarolt táj fölött hideg szél sivított. A honfiúi lelkekre mély bánat ült. Mindenki szomorú volt. Az utolsó ágyúdörgés visszhangja is elnémult. Mintha köd nehezedett volna a lelkekre.

Hisz mindenkinek volt siratni valója. Hány család maradt árván! Ki atyját, ki férjét, ki kedvesét veszítette el. Várták sokáig türelmesen: de egyszer csak az a hír érkezett, hogy elesett várva várt. Mások kétes bizonytalanságok közt számlálták a napokat. Reméltek a jobb jövőben, mely sohasem jött meg számukra.

Hiába várták a haza sorsának jobbra fordulását. Azok voltak boldogok, kik elesve a csatatéren maradtak. Az élőket, kiket nem fogott az ágyúgolyó, a csaták gyermekeit a börtön zárta magába. Várták a szabadulást; de mikor a bilincsektől szabadultak, a bitófa állott előttük. – Tizenhárom tábornoknak nemes lelke hagyta itt földi porhüvelyét.

Kilenc bitó állott egymás mellett. Hisz tizenhárman vannak ők! A négy talán kegyelmet nyert? Igen, kegyelmet adott nekik a golyó, mely megváltá őket a földi szenvedésektől.

A természet is mintha gyászolta volna a napot. Felhők mögé bújt a nap. Irtózott a látványtól.

A vezénylő tiszt kiadta a jelszót. Egyszerre tizenkét puskalövés dördült el, s három nemes tábornok holtan rogyott össze. A negyedik még élt. Nem érte a golyó. Egy-két pillanat, s az ő lelke is követte társaiét.

Ezekkel végeztek. Voltak, s már nincsenek.

Ezután került a sor s kilencre. Őket nem a golyó végezte ki, hanem a hóhér kötele. Mindenik részére állott egy bitó, hogy hamar végezzenek velük.

E napon 13 nemes lélek költözött a túlvilágra. A hóhér becsülettel végezte munkáját. Haynau nyugodtan ebédelhetett.

Így ítélt a császári haditörvényszék. De nem volt ez ítélet. Csak a gonosztevőt lehet elítélni. Meggyilkolták őket, mint védteleneket. A gyáva, őrjöngő „bresciai hiéna” Haynau most öntötte ki bosszúját. De még ezzel sem oltotta el a kétfejű sas vérszomját. – Ezzel még nem volt befejezve a hóhérmunka. Következett utánuk még sok… sok… számtalan.

A nagyváradi püspököt a csanádi püspökhelyettessel együtt 20 évi várfogságra ítélték. Lonovics egri érseket és a szepespüspököt méltóságuktól megfosztva kolostorba száműzték. Miért? Csak azt feleljük, mert szerették hazájukat.

A börtönök megteltek rabokkal. Akinek eddig kezében kard volt, most a bilincs váltotta fel. Osztrák ezredbe sorozták az elfogott honvédeket. De a lelket nem lehetett osztrákká tenni. Az erőszak győzött mindenütt.

Vértől ázott a magyar haza minden kis göröngye. Hősök, mártírok vére öntötte azt. Akik tehették, elhagyták az országot. A hontalanság keserű gondjaival bujdostak világgá. Halottak voltak ők is, a nemzet élő halottai. Leborultak a haza határán, megcsókolták a földet s könnyes szemmel néztek vissza balsorsú hazájukra. Az idegen földön még álmuk sem volt édes. Hontalanokká lettek. Vágyuk, hogy még egyszer láthassák e hazát nem teljesülhetett. Ott haltak el az idegenben vigasztalatlanul, leszakítva az édesanya kebeléről, siratva hazájuk letűnt csillagát.

*

Könnyet hullatunk a történet lapjára, hol az aradi vértanúk gyászos emlékezete van megörökítve. Elfogódik a magyar szív mély fájdalmában, s bosszú tölti el kebelét ennyi igazságtalanság láttára. Miért kellett a tizenhárom ártatlan tábornok vérének kifolyni? Elrettentő például az utódoknak?

A gonosz szándék célját nem érte el. Arad, a gyászhely, a nemzet temetője azt hirdeti minden hazafinak:Nézd! e helyen szenvedtek a hazáért a legdicsőbbek, s te is hasonlóképpen cselekedjél.

Hosszú időn keresztül a beteg nemzet még fájdalmáról sem panaszkodhatott. Ezt is megtiltották neki. Oh! ennyi bűn láttára csoda-e, ha fellázad az érző honfiúi kebel!

Haynautól függött az élet és halál!... az éhes hiéna megkegyelmez-e a holtaknak? Ő fogta kezébe a pallost, mellyel a nemzet fejét porba sújtsa.

Ily hálátlan egy nemzettel szemben csak az lehet, kinek önző érdeke előbbre való egy ország szabadságával. Inkább lát millió főt porba omolva, mintsem hatalmát elveszítse, mert idegen a lelke, más a vér, mely ereiben folyik. Hűtlen volt mindig, s az is marad, mert nem akar bennünket megérteni.

Október 6. A nemzet gyászünnepe. Imát rebeg az ajk.

Jertek, ti megdicsőült hősök! Jelenjetek meg szellemetekkel. Lássátok, hogy e nemzet nem hálátlan. Könnyet hullat alant porladó csontotokra. Virágot helyez a sírhantra. Az idő nem feledteti el emléketeket. Szívünkbe van az vésve. Ti, mint fényes csillagok ragyogtok hazánk egén! Méltó utóda ősötöknek! Emlékezet! virrassz poraik felett.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 41. szám, Szatmár, 1904. október 5.