Múlt év július havában egy kirándulást tettünk a Tiszára. Eddig a Tiszát csak vasúti kocsi ablakaiból láttuk,v agy pedig Szegeden, láncra verve, kőgátak közé szorítva, amint hordozza hátán a sötét gabonaszállító hajók sokaságát, melyek mint valami óriási fekete hattyúk némán, mozdulatlanul guggolnak a kikövezett partnál.

Nem ez; ez már civilizált Tisza, az ő lobogós úszó fürdőivel, lélekvesztőivel, megfésült, kitéglázott partjaival. Ez nem kell nekünk, hanem zabolátlan, fésületlen torzonborz alakjában, amint kinn látható a pusztaszeri határban.

Kocsit fogadtunk s kihajtottunk a mindszenti határba. Sík, beláthatatlan róna, sehol egy fa, csak a mögöttünk elmaradó Hódmező Vásárhely, mint egy oázis a Saharában sötétlik facsoportjaival a tarlós láthatáron.

A learatott gabona nincsen kévékbe kötve, nincs keresztekbe rakva, hanem mint nálunk a széna, csak kupacokba rakják, ezt a kupacot úgy hívják, hogy vontató, és egyszerre emelik fel a szekérre. Ilyesmit évekkel ezelőtt láttam a Dobrudsában, Romániában. Akkor azt hittem, hogy van ilyen a Tisza-mentén is elég.

Jó egy óráig tart, amíg kiérünk a mártélyi pusztához. Ekkor feltűnik a Tisza-parti füzesnek taréja a folyó gátján túl: úgy, mint valakinek kalapját látjuk a palánkon át, de még nem tudjuk kicsoda.

Kocsisunk maga sem járt erre soha. Halászni akartunk a Tiszán, de előbb nem halat, hanem halászt kellett fognunk. Az pedig nem volt sehol. Szűkmarokkal fizet most a Tisza, s bőven a mező. A munkásember aratásba jár, amelyből ugyancsak telik neki, mert Vásárhelyt e napokban három forintért sem lehetett kapni napszámost.

A mindszenti Tiszagát cementtel van kivakolva mintegy 5 kilométer hosszúságban. Ott a gyep nem használ, ez nem bírta volna elviselni a hullámverés apró tűszúrásait. Hosszas keresés után mintegy új másfél óra múlva megtaláltuk a halászokat. Termetes, magas emberek erősen megbarnított arccal. Magasra tűzött alsó ruhájuk izmos lábszárakat engedett látni, melyek oly sötétek voltak, mint a csokoládé. Egész nap benn vannak a vízben, a nedvességet mindig a nap szárítja le róluk, nem csoda, ha a testszínük hasonló a hottentottákéhoz.

A halászok eleinte bizalmatlanok. A barátságos szóra csak kurta, fagyos feleleteket adnak, és csak akkor engednek fel egy kevéssé, m kor szivart kezdtem közöttük osztogatni.

Aztán előadtuk nekik, hogy mi onnan fölülről, Tótországból való professzorok vagyunk, s óhajtanánk részt venni a tiszai halászatban. – Másutt, pl. Velencében a gondolás előzékeny, sőt tolakodó lett volna, de aztán jól megnyúzza az idegent. A tiszai halász nem élelmes, nem facsarja ki az idegent, hanem büszkén félvállról beszél, mintha azt akarná mondani, hogy ha jó viselik magukat, hát az is megeshetik velük, hogy felvisszük a dereglyére. Az alföldi halász ilyen bizalmatlan a kaputos emberekkel szemben, de lehet, hogy az is hozzájárult, hogy kálomisták voltak. Habár ezt a tartózkodást csak a halászoknál láttuk, mert tanyai vagy kálomista gazdánál is akadtunk szívességre bőviben.

- Hogy hívják magát? – kérdém az egyik szálas legényt, aki a hosszú hálót vonogatta. - Való Dávid a becses nevem.

Ránéztem, vajon szatirizálni akar-e, de oly nyugodt volt minden arcvonása, hogy azonnal láthattam, hogy csak művelten akarja magát kifejezni. Mindez azonban csak rövid félóráig tartott. Azután, hogy felmelegedtek, s a körtvélyesi csárdából hozattunk bort, a halászok nyelve is megeredt, már amennyire a hallgatag, contemplativ élethez szokott tisztai halász arra képes.

Leülünk a „hajóba”, mely egy dereglye s a halászmester állítása szerint vásárkor 80 embert is szokott benne egyszerre átszállítani a Tiszán. Négy markos legény a partra ugrik és kifeszített kötélen húzza a hajót felfelé, mintegy 2 kilométernyire a kiinduló ponttól. A hajón levő két halász erősen evez s kormányoz, hogy a vontatott hajó ne súrolja a partot.

A hajó lassan siklott az áradó zavaros Tisza hátán. Kíváncsian lestem, hogy mit fognak csinálni azzal a rengeteg hálóval? Hossza 200 méter, szélessége 12 méter, tehát területe 2400 □méter. Ezzel befogják az egész Tiszát. A háló egész hosszában az egyik szélén ólomnehezékek vannak, melyek következtében ez a széle lesüpped a fenékre, a másik ellenkező szélére pedig parafakockák vannak erősítve, s ezek lehetővé teszik, hogy ez a széle meg úszik a felszínen. S így a folyót 200 méternyi szélességben úgy elzárja, mint egy zsilippel; csak a vizet bocsátja keresztül, de a halat nem.

A hálónak a partoknál levő két függélyes szélét most az egyik part felé vonják, úgy, hogy a háló, mely eddig keresztbe állott a folyón, most valóságos kört ír le, mely mindig összébb szűkül és a partra kivonatik.

A háló kivetése mintegy 15 percig, bevonása pedig több mint félóráig tart. Tisztogatásával meg a dereglye újból való felhúzásával rámegy összesen jó másfél óra, s amit ezen idő alatt hat ember fárasztó munka közben fogott, nem ért többet a helyszínén két koronánál. Mindössze 10-12 darab volt benne fél kilóstól másfél kilóig.

Egy német író (Wernhelm) azt írta egykor a Tiszáról, hogy kétharmada hal. Mióta gőzhajók járnak rajta, „megromlott” azóta a folyó. A döglött Tiszában azonban több van.

Ezen kevésbé esztétikus kifejezéssel azt jelzi a halász, amit a vidékünkbeli ember a holt Vággal; t. i. a folyónak olyan ágát, mely csak áradáskor telik meg „élő” vízzel.

A halakról nagy ügyességgel levakarják a pikkelyeket és a parton egy bográcsba dobják. A bogrács fenekén nem volt több mint három ujjnyi víz, s a belévetett haldarabok mégis látatlanul tűntek el benne, olyan zavaros volt. Ilyen a Tisza vize áradáskor.

- Bácsi, az már halászlé, nem is kell oda paprika – mondám, midőn a zavarosból merített.

Időközben nyitrai útitársam egy szákkal (kézi hálóval) mindenáron segíteni akart a fogyatékos halfogáson és vagy húszszor bevetette a Tisza közepén a zsákot a saját tudós kezeivel, és váltig erősítette, hogy fog valamit. A vásárhelyi káplán, ki elkísért bennünket, nagy önfeláldozásra mutató készséggel kijelentette, hogy elevenen megeszi mindazt, amit dr. Dudek fog. Hiába reménykedtem kárörvendőleg, hogy mint fogja enni kísérőnk nyersen a halat; nem fogott az bizony egy tiszai férget sem.

A halászok azalatt ebédfőzéshez fogtak. Egy háromágú „szolgafára” felfüggesztik a bográcsot a Tisza-parti nádas között egy tisztáson, a kecsege halat meg fanyársra húzzák s a nyársot beleszúrják a tűz körül, mint nálunk a kukorica kalászt, s közbe-közbe pirított szalonnával megcsurgatják. Azalatt fiatal vásárhelyi barátunkkal beleülünk a fiákerbe és megyünk keresni csárdát a széles nagy világba. Sehol egy ház, vagy tanya nem látható. Fának, bokornak nyoma sem látható, csak itt-ott egy hajszál vékonyságú kútgém meredez a délibábban vagy messze a láthatár legszélén, mint egy óriási lúd magasra kimeresztett nyakal, feltűnik karcsú tornyával egy falusi templom.

Vagy egy óra múlva a gátnak túlsó oldalán felbukkan a csárda. Fiatal, mezítlábos asszony fogad bennünket, és szaporán kiszolgáltatja a kívánt bort. A csárda téglával van kikövezve, falain tarka, színes müncheni kocsmaképek láthatók. Potrohos bajor Bürger sört iszik a körtvélyesi csárda képein. Ezt is megütötte a civilizáció szele! Éppen tésztakészítéssel foglalkozott a menyecske, s ha az a szép zengzetes kifejezhetetlen alföldi szó nem peregne ajkairól, nem is tudnám, hogy Csongrád megyében vagyok. De amint lassan húzi (húzza) a nyúlós tésztát sodri (sodorja) a szélét és csináli a rétöst mögfelöjtközöm a tarka némötről a falon, és még most is csöng a fülömbön a Tisza-mönti tájszó bűvös harmóniája.

Ezalatt nyitrai társam ott maradt filozofálni a susogó nádas közepében a halászokkal, s mire visszatértünk a karcos vörhenyes borral, addig ízletes párolgó halászlé várt bennünket, az Isten szabad ege alatt szürke fűzekkel, évszázados csonka törzsekkel díszített Tisza-menti nagy refectoriumban. A halászléhez merített víz olyan zavaros volt, mint a reggeli kávém, de mikor elkészült vele a halászlé, olyan ízletes volt, hogy a szegedi valóságos lőre csak hozzá képest. A karcos homoki bortól megeredt a halászok nyelve, s még köszöntőt is mondott reánk, aki közöttük volt az atyamester.

A budapesti vagy szegedi vendéglőkben praeparalt halászlé úgy viszonylik az igazihoz, mint az indiai bambuszvadonban leselkedő tigris, azon társához, melyet a cirkuszban, vagy állatseregletekben valóságos pudlikutyává idomítottak. Apportíroz, abroncsot ugrik, figurát áll, szóval minden mást csinál, csak ami természetének megfelelő, nem szaggatja szét a szelídítőt. – Azt kétszer is kell említenem, hogy paprikás volt, mert a halászlé élvezete kettőnknek összesen 35 koronába került.

Délután egy csónakon kirándulunk a túlsó, pusztaszeri partra. Temérdek kúszó szeder burjánzik a szűzi, soha senki által nem járt talajon. Mocsarak, ingoványok pislognak ránk a sűrű szederbozótból, melynek taréja gazdagon el van lepve savanykás gyümölccsel úgy, hogy rövid idő alatt mindhárman egy óriás szederbokrétával tartunk visszafelé.

A Tiszának nyugati partja meredek, szakadozó, néhol házmagasságú részlet már elvált a parttól és csak egy kis pihenőt tart, mielőtt egészen eltűnnék a habokban. A vásárhelyi part lapos, és napról-napra növekszik, míg a túlpartból ugyanannyit kivág és megeszik a folyó. A tudósok azt mondják, hogy a Tisza egyre közelebb lép a Dunához, és egykor a mai Pest-megye határán is egyesülni fog vele. Igaz, igaz, csakhogy sok víz folyik le addig a Tiszán.

X.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 25. szám, Szatmár, 1904. június 15.