Monet: Tavasz
A
fák rügyeznek, a virágok elődugják apró fejecskéiket a földből, a nap áldólag
terjeszti szét meleg sugarait, a természet benépesül újra, víg madárdal zeng a
légben, a kis méh szorgalommal szedi a mézet az apró virágokból és… és őszkor
ismét megszűnik minden, vége szakad mindennek. A természetben örök egyformaság
uralkodik; az őszi hervadást feledteti a jövő tavasz, viszont a tavaszi
virágról az őszi hideg szellő viszi messze az elsárgult leveleket. A tavasz
szellője érzelmeket táplál, életkedvre hangol, az őszi illat oly igen emlékeztet
a halálra… az elmúlásra.
Tavasz
van! Mosolygó derűs tavasz, akárcsak az ifjú álmok… míg el nem következik a
felébredés, míg az ég azúrját felhők nem borítják, elfödve előlünk a szép kék
eget, elnémítják a madárkák vidám csicsergését…
De
most még az ég oly tisztán, oly édesen mosolyog, mint a fiatal ara, midőn
vőlegénye közelében érzi magát.
Szeretitek-e
ti a természetet, az „Isten templomát”, oh, ha tudnátok, mennyi gyönyörben
részesíti azokat, kik vonzódnak hozzá, bizonyára szeretnétek őt. Voltatok-e
valaha a nagytermészet műhelyében? Láttátok-e már a felséges tüneményeket, mik
abban lejátszódnak?
Jertek
velem a szabad természetbe ez ébredő tavasszal, forgassuk egy kevéssé ezt a
nagy könyvet, hol „az Istenség képe leírva vagyon”.Jertek, óh jertek velem!
Mosolygó
réteken jártam, tarka virágot kötözve fűzérbe, hallgattam a csermely enyelgését
a parti virággal, hallottam a madarak énekét az erdő félhomályában és mindezek
csodás dolgoknak tetszettek nekem.
A
réten járva a csermely selymes partján virágot szedtem jó anyám sírjára. Szép
kis csokor volt már kezemben, mikor leültem, hogy összekötözzem. S ím csodák
csodája, egy kis méhe közelembe jőve így szóla nekem:
-
Ember! Ne légy kegyetlen. Nézd! A természetben minden a tied, az Úr, az Alkotó
mindent neked adott. Az erdő vadját, fát s virágokat. És nézd ez egyszerű
virágok, melyek most öledben fekszenek, azok a rétnek éke, nékünk eledel. Ne
fossz meg tőlük, hagy őket itt nekünk. Éltök csak rövid s még azt is
megirigyled, sietteted a pusztulásukat. Kegyelmezz ember a rétnek és nekem,
hadd itt az ő ékét, s az én eledelem!
Így
szólt a kis méh és tovarepült. Gondolkozni kezdtem a mondottakon, s bensőmben
igazat adtam neki. Mi mindennel bír a földi ember és mégis, mi mindennel bír a
földi ember és mégis, mi minden kevés neki. Leszáll a föld mélységes ölébe,
felemelkedik a fellegek fölé, Isten közelébe, megostromolja a mérhetlen eget,
hadat üzen az égi hadseregnek. S ha mindent bír már, amit csak megkíván, még
akkor is telhetetlen, leszaggatja az apró virágokat, pusztán azért, mert kedvét
leli benne…
Majd
másfelé mentem egy bűvös-bájos, édes alkonyon. A nap már búcsúcsókjait lehelte
szét a széles puszta szép zöld szőnyegén. Kedves kép tárult szemeim elé. A
puszta költészetét most kezdém érteni. Csöndben bealkonyult, az égen kigyúltak
rendre a csillagok, fényük lágyan rezgett a langyos esti légen át. Távolból
pásztorsíp hangját hallám; a furulya siralmasan, égetően panaszkodott, belé
lehelte a pásztorfiú összes keservét, minden bánatát. Halkan, távolról kelve
hűs szellő érinté arcomat. Aztán hajammal játszva csodás mesét dúdolt fülembe,
panasszal volt az ő keble is tele.
-
Jó barátom, hallgasd meg szavam! Távol-keletről jöttem, a kelő nap honából, hol
derűsebben ragyog a napsugár, hol boldogabban élhetne az ember, és úgy
találtam, hogy ott sincs megelégedés. Egy pillanat és már melletted vagyok, a
te gondolatodat lesem, de nem látszol nyugodtnak te sem, mint sokan mások.
Bántanak az emberek, ugye?
-
Igen! – szólottam röviden, s ő folytatá tovább.
-
Boldogtalan az ember, hiányzik neki valami. Az Isten! A végtelen Isten! Ő az,
kit a vallástalan bölcselet igyekszik kiverni az emberek szívéből, hogy helyébe
bálványokat emeljen. De nem! Nem fog sikerülni nekik, az ember szíve ezt ki nem
állja, ha Istenét elveszik, összeroskad, mint az építő állvány, mely alól a
támasztékot elemeled. Te csak remélj tovább is ifjú! Halld a távolból jövő
bánatos pásztoréneket, neki is fáj valamije, az, hogy kedvese mellett nem
lehet. Nézd a ragyogó csillagokat, mily fájdalmasan rezeg fényük, mintha
szemrehányást tennének megannyian a föld lakóinak, mivel kihaló félben van már
az igaz, őszinte szeretet…
Eddig
beszélt a szellő, aztán tovább repült. Némán követtem útján gondolatban, azt
hívén, hogy tán úgy boldogabb lehetnék, ha messze, nagyon messze lehetne
mennem. Aztán elragadtatva élveztem a gyönyörű estét. lelkem a természet eme
szépségétől édes mámorba szenderült. Majd megszólalt az esti harang, hogy
teljessé tegye az este gyönyörét, kalaplevéve áldottam a Mindenek Urát ily
kincseket érő ajándékért…
Majd
ismét másutt jártam, pusztuló őszi tájon, a szomorú levélhullás idején, mikor a
szél az elmúlásról dalolt fájdalmasan. Lelkem az erdőbe vágyott, hol azt
véltem, madárkák dala köszönt. Ámde csalódtam, ők már elköltöztek egy szebb,
melegebb hazába, az itteni fészek nem képes már megvédni őket a téli hideg
ellen.
„Lelkem oly bánatos,
szivem beteg
Mivel kicsiny madár nem
lehetek;
Mivel kicsiny madár én
nem vagyok
Vélök hát délfelé nem
szállhatok…”
Egyedül
maradtam a sárgult falevelekkel, melyeket tudom a dühöngő szél messzi visz magával.
Messzi, talán egy kedves ház ablaka elé, hogy lássa valaki, a ház lakója, hogy
tavaszra ősz következik. Hiszen magam is
„Olyan vagyok, milyen
ősszel
A sárguló falevél.
A
hervadt őszi tájon is az Alkot kezét láttam, ki csodálatosan rendezte be a természet
háztartását. Az elhervadt őszi levél helyett nő új levél a fán, mely talán
szebb, még ragyogóbb…
Minden
téged dicsér és áldd a természetben én édes Istenem. A nagyvilágnak összes
tárgyai hatalmadról vetélkedve beszélnek. Feléd fordul az ember tekintete a
csöndes nyári alkonyon, a holdas, csillagos éjszakán s a rózsaujjú hajnalon.
Most
ismét elküldéd nekünk a napsugaras tavaszt. Lágy zenéje a futó csermelynek újra
hangzik a homályos berekben. A virágos réteken reggeltől-napestig csattog a dal
a vidám földműves ajakán.
A
hóvirág, kankalin, ibolya, jácint már illatoz, a nedves avar alól kidugtak apró
fejeiket. A napsugár, verőfény, az ég azúrja, a madárdal, a hullámzó zöld
vetések, a virágok álmodozása, a susogó falombok mind, mind az Isten, a nagy Alkotónak
zengnek hálaéneket.
Mily
szép is vagy te ébredő természet, ifjúságodnak hű képe tavaszod. Szeretlek
téged lelkem minden vágyával, a szív minden vonzalmával, mert tavasszal a beteg
szívre is száll némi vigasz, jobban tud remélni és még mer szeretni.
Ajkam
fájó csodálkozással mosolyog feléd. Esengem virágodért, mely oly kedves nekem.
Hozd,
óh hozd virágidat és szórd e siralom völgyében bolyongó ember útjára, mert ott
vajmi gyakran tüske szúrja meg a halandó lábát a hosszú, nehéz küzdelemben.
Üdvöz,
óh üdvözlégy tavasz!!!
Forrás: Heti Szemle
XIII. évf. 18. szám, Szatmár, 1904. április 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése