1848-ból származó, magyar nemzeti hagyományt teremtő korabeli pántlikás szalagrózsa
forrás: wikipedia
„A
harcz kitört – a harcz lefolyt!” A gyöngébb fél legyőzetett. Az ország gyászba
borult, az erőszak felhői tornyosultak felette, elnémultak a költők, némaság
honolt mindenfelé. Már azt hihették, hogy soha fel nem támad e nép, mely hajdan
„Európa homlokán tombolt”, hogy az ország, melynek egykor három tenger mosta
lágyan partjait, most örökre elveszett, hogy a hun és avar testvérnemzet sorsa
jut majd nekünk is osztályrészül. De az isteni Gondviselés másként határozott.
A borongós, hosszú éjszaka után új, derűsebb hajnal virradt reánk, a nemzet
könnyét felszárítá egy angyali jószívű királyasszony… s a nemzet ismét boldognak
érezé magát…
Az
idő gyorsan mult, a lefolyt véres harczok emlékoszlopa gyanánt már csak
egynéhányan éltek a hősök közül, kik végig küzdötték azokat.
E
tisztes agg harcfiak egyike volt Tornay Ádám is. A harcz után családi birtokára
Tornára vonult vissza és családja körében boldogan élt, mert látta, hogy nem
volt hiába a küzdés, ki lett víva mindaz, amiért fegyvert fogtak; mert a
legutolsó pillanatban bár, de mégis megjött a segítség. Annak úgy is kellett
lennie, az ország a szűz Máriá, neki ajánlotta fel az első, szent király, Mária
pedig el nem hagyja édes gyermekeit. Elküldte nekünk Erzsébetet, hogy általa
részeltessen kegyelmében, aztán rövidesen el is vette tőlünk…
Ilyen
elmélkedések közepette könnyezni kezdett a jó öreg, édesen emlékezett vissza a
vészes napokra, az emberirtó háborúkra, majd feltűnt előtte – Világos… végül a
magyar Golgota – Arad jutott eszébe. Mélyen vallásos lelkéből egy-egy rövid
fohász fakadt, hálaadásul, mert most már jóra fordult minden.
Élte
végén csendes boldogságában megzavarta hozzá nem méltó fia, Ádám. Külföldön
nevelkedvén, már az édes magyar nyelvet is majd hogy el nem felejtette.
Ellenszenves volt előtte mindaz, amit kivívtak a szabadságharczban, nem
tetszett neki a jobbágyság fölszabadítása.
Mily
sokszor intette jó atyja, azonban ez mit sem használt. Amit odakünn magába
szívott, ahhoz szívósan ragaszkodott is. Aztán belátta az öreg, hogy hiába
minden intése, szomorúan hagyta abba kísérleteit…
Idb.
Tornay Ádám meghalt. Végrendeletében úgy intézkedett, hogy fiát gyámság alá
helyezte. Persze roppant mérges lett emiatt a fiatal Tornay, hiszen így nem
folytathatja könnyelmű életét. A végrendelkezésben egy kis fekete ládikóról is
volt szó, melyet fiának hagyott azzal a kikötéssel, hogy a halála után
következő első márczius 15-én bontsa föl. No, ez mégis legalább reményt
nyújtott, hátha tele lesz bankókkal!!..
Türelmetlenül
várta a terminust, sokszor már kísértetbe jött, hogy felbontsa, de mégis, erős
akarattal ellenállott.
Végre
megjött a nagy nap. Izgatottan fogott hozzá a felbontáshoz; azonban… a remélt
bankók helyett egy selyem foszlányt talált, melyen halványan bár, de látni
lehetett a trikolort. Bosszúsan lökte félre s a levél elolvasásához fogott,
mely a ládikó fenekén feküdt. A levél így szólt:
„Fiam!
Nagy örökséget nem hagyhattam neked, hiszen magam sem voltam igen gazdag. Amit
becsülettel szereztem, minden a tiéd lesz, csak várj türelemmel. A legdrágább
kincs, mit reád hagyok, e darab foszlány, mely ama zászlóból való, mit annyi
csatán híven követtem, melyért bátran harczoltam és néztem szembe a halállal
is. A zászlót szétdaraboltuk, nekem ez a kis rész jutott belőle, de megőriztem,
azt akarom, hogy ereklyeként őrizd meg te is.
Most
Isten veled fiam, utoljára is csak e zászlódarabot bízza reád.
Atyád”
S
a fiú mit tett? Fölvette az eldobott szalagot, megcsókolta, keblére szorította;
aztán e szalag felgyújtotta lelkében a hazaszeretet kihamvadt szikráját, nagy,
derék hazafi lett belőle.
Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 12. szám, Szatmár, 1904.
Márczius 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése