Titokzatos az éj körül, felleggel elborult, sötét,
Miként Judásnak lelke ma, midőn eladja Mesterét.
Künn néma csend… benn zajtalan… Jézus beszél övéihez,
Végbúcsuját rebegve el… utolsó estebédje ez.
„Én elmegyek s ti most velem ez egyszer nem jöhettek el…!”
„Uram akár halálba is követlek én, ha menni kell!”
Az Úr felel – komor a hang -: „Péter, vigyázz ez éjen át!
Te még ma engem megtagadsz, míg hallod a kakas szavát!”
S a csöndes éj homályiban a getszemáni kertbe fel
Sietve megy a kis csoport, hol Jézus válik tőlük el…
Imádkozik… Jeruzsálem ezernyi népe álmodó…
Csak a tanács készül s vele Judás közelg az áruló.
Oda suhanva meglepik… „Barátaim! mi czélotok?”
A szörnyű csók elcsattana… „Engem kerestek?... Én vagyok…!”
S elhurczolák, mint vérebek… Péter s János követi Őt
A főpap udvarába is, hol áll az Úr törvény előtt.
Letünt az éj csillára mind… Kiváncsin gyülni kezd a nép.
A csacska szolgahad tüzet gerjeszt s didergve fűtözék.
„Halál reá!” – zug most a zaj-; „Feszítsd fel őt!” – kiált
amott…
„”Talán te is
tisztelted őt?”” s egyik Péterre jutatott.
„Nem ismerem, kiről
beszélsz!”… „Keresztre el! – zajong a szó –
„Istennek mondta ez magát!” – „erősíti tanuskodó!”
S egy szolga Péterre tekint: „”Te is ez éjt vele valál
A kertben láttalak vele,
ki ott halálra szánva áll!””
„Barátom, esztelent
beszélsz! Soha se’ láttam Őt; hiszen
Én jövevény vagyok e
helyt, erősen tévedsz ugy hiszem!”
A nép dühöng, mint tengerár, ha dörgve zuzz’ a szirteket…
„Feszítsd fel Őt!” – riad a hang haragra hívón az eget.
Im’, egy cseléd Péterre néz: „”Ah, hangod árulód leve,
Tagadnod hasztalan,
hiszen galileai vagy vele!””
„Ugy éljek én! – esküm
ha kell – hazudsz te álnok szolgafaj!
Előttem ismeretlen az,
kit ott halálra kér a zaj!”
És most… mikéntha szél sivít, halálmadár hangja gyanánt,
A kakas reggeli szava harsan a hangos légen át…
Az Úr Péterre rátekint – s szemében annyi fájdalom! –
S az – mintha villám sujtna rá – föleszmél e pillantaton.
„Mit tettem én! Ah Jézusom!? Előre megmondád nekem!”
És felriad és elrohan fejéhez kapva hirtelen.
Magános zúg bús rejtekén tettét bánattal enyhíti,
Szive fájdalma óriás, patakként hullnak könnyei…
Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 14. szám, Szatmár, 1904.
Márczius 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése