Fekete Lajos (1897-1945): Tavaszi séta a kertben

A kertbe most, kisfiam, halkan lépjünk,

hogy rózsaszín álma a barackfáknak

fel ne riadjon, amint belépünk.

Intsd a kezedet, jaj, le ne tépjen

egy gyümölcsigérő pici virágot;

mohó kacsódra majd én is vigyázok.

Hallgasd csak, - mily édesen döngicsélnek

mézgyűjtő kedvvel a karcsú kis méhek;

lám ők is itt vannak, ők is élnek…

Amott egy ágon egész elámult

füttyös jókedvében egy kicsi cinke:

- barna a kabátja, sárga az inge. –

De nézd csak?!... szalag van egyik lábán;

ez a mi cinkénk, - amelyik a télen

bekocogtatott az ablaktáblán…

Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)

Reményik Sándor: Gondolok valakit

Gondolok valakit,

Akivel összefügg az életem.

Lehet: nem ismerem,

Lehet, nem fogom ismerni soha,

Lehet, hogy egy más csillagon lakik.

És mégis összefügg az életünk

Rejtelmes, örök rendelés szerint.

Nekem kárhozni kell,

Romolnom napról-napra, -

Hogy napról-napra üdvözüljön ő.

Nekem vétkezni kell,

S a vétkem súlya alatt roskadoznom, -

Hogy ő állhasson a szentség fokán.

Nekem szenvedni kell,

Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, -

Hogy Isten békéje vele legyen.

Nekem nehéz követ kell hordanom

A szívem helyén, - hogy könnyű legyen

Az ő szíve és szárnyas és szabad.

Nekem a tétlenségnek mocsarában

Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen

A munkának s titáni templomot.

A föld nehéz és kesernyés szaga

Kell, hogy körüllebegjen engemet, -

Ő csak úgy érzi rózsák illatát.

A mindenség roppant lépcsőzetén

Egy lépcsőfokot le kell szállanom, -

Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.

Mikor ő a világ-zenitre ér,

S én a nadiron szétmorzsolva fekszem:

Akkor telik be kettőnk végzete.

Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)

Juhász Géza (1894-1968): Rohanó és nyugalma

Némul a ménes rézcsengője a pusztán,

hanyatt terül a vén csikós,

nézve, Hadak útján mint villog a patkó

és Sánta Kati hogy biceg,

cipelve a szilkét a serény Kaszásnak,

meg a Fiastyúk mint kotyog,

s hogy ballag a Göncöl egynémi nagyúrral,

ki lágy rugókon szundikál.

Ó, pásztorok, én is figyelem ájtattal

a Tejút tompa foltjait,

az Orion ködét, a gyűrűs Szaturnuszt,

s mi tartja össze,nem tudom

szép Cassiopeia tágrajzu betűjét –

s ki őrködik, hogy a Halak

horogba nem úsznak – s hétjegyű Arcturus

gyerek-ujjal írt, nagyfejű

paripa-ábrája neki nem iramlik

az ég csillámló pázsitán.

Támasztalan űrben surran a Mindenség.

Őrjöngenek a csillagok,

mint szigorú táncban fanatikus dervis,

keringve köldökük körül.

S szilaj robogásuk látványa szemünkben:

ingathatatlan nyugalom.

Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)

Gulyás Pál: Húzd a kutat

Húzd a kutat és idézd föl

bátran tiszta szellemét,

hadd merüljön fel a mélyből,

hol aludta szenderét!

Csillogjon ezüstruhája,

hömpölyögjön szabadon,

hadd derüljön ritmusán a

csillagolló fájdalom!

Halld, mint cseng az asztalunkon

a pohár, mily gondtalan:

ily vidáman zeng falunkon

a friss hajnali harang!

Szögletén a Nap szerelme

tarka ívben ráhajol…

Boldog a pohár, amelybe

a kút tiszta lelke foly!

Húzd a kutat s szabadítsd meg

gyorsan tiszta szellemét,

izmodat bátran feszítsd meg:

fojtogatja a setét!

Lent bolyong árván bezárva,

nézi börtöne falát

s mint regék tündérleánya,

bontogatja lágy haját.

Nézd a teli pohárt kacagva

festi kékre a sugár:

fogd fel és emeld magasra,

mint a gyöngyöt a buvár!

Ne felejtsd, te is a mélyből

jöttél, és ha szent a lét:

húzd a kutat és idézd föl

bátran tiszta szellemét!

Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)