Mikor először láttalak,
Egy elsuhanó lány-alak
Voltál a tarka tömkelegben,
Kiért a szem tán meg se rebben.
De mint vizen hajó nyomán
A vájt barázda percig ott marad:
lelkem tükrén e röpke látomány
Lerajzolt néhány kusza vonalat.
S hiába ömlött rajtam át az élet,
Nem mosta őket el zúgó, vad árja.
De éjidőn, szemem álomra zárva,
Kiszállt belőlük édes, tiszta lényed.
ha jött a nappal, józanul az este,
Lelkem tükrén azok a vonalak
Vontak, mint láthatatlan fonalak
S szemem csak élő másodat kereste.
Már-már hívém: tán sohse láttalak,
Bűvös káprázat játszik csak velem.
És mégis minden, minden éjjelen
Álom-találkozóra vártalak.
Ha megjelentél, mint egy új csudán
Szívem ámulva ujjongott feléd
S felejtve búját, kínzó kételyét
Csak téged nézett, érezett csupán.
Kigyúlt emésztő lázba vágyam,
Lángolva, égve törletett utánad –
Te eltünél s hűvös kezét a bánat
Forró szívemre tette lágyan.
Sodort tovább az életrohanás.
Csak alvajáró voltam benne én.
Nem volt igaz számomra semmi más,
Csak ez az édes, gyötrő költemény.
Szívem harangja kondult ütemén.
Hívó szavára, mint félénk madár,
Lelkembe szállott újra a remény
És hittem én. szemem még rád talál.
S a forgó, tarka tömkelegben
Felém te jöttél, karcsú lány-alak.
Tekinteted egy percre rebbent,
De szívvel mondta. Én is vártalak.
Forrás: Napkelet 5. évf. 2. sz. (1927. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése