A termetére már alig emlékszem,
talán magas volt.
Csak hangja zeng még mostan is felém:
a hangja mély volt
s mögötte egy alaktalan
vad szenvedély volt.
Ott árulta a képeit
az iskola homályos folyosóján;
a fal mellé voltak letéve
a képek:
valami kék sugárban csillogó
vidékek.
Ott árulta a képeit,
valakinek kinálta,
de nem a képről
folyt öt perc mulva a beszélgetés,
hanem a szomorú megélhetésről.
S közben sóhajtozva így rebegte
alázatos imáját: „Vedd meg!...”
azokra a vidékekre gondoltam,
melyek festetlenül
az én lelkem vásznán lebegnek.
Minek a vászon, az ecset,
minek a szín, minek az álom?
Hisz végre minden úgyis elpereg
potomáron.
Forrás: Napkelet 6. évf. 6. sz. (1928. március 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése