Némul a ménes rézcsengője a pusztán,
hanyatt terül a vén csikós,
nézve, Hadak útján mint villog a patkó
és Sánta Kati hogy biceg,
cipelve a szilkét a serény Kaszásnak,
meg a Fiastyúk mint kotyog,
s hogy ballag a Göncöl egynémi nagyúrral,
ki lágy rugókon szundikál.
Ó, pásztorok, én is figyelem ájtattal
a Tejút tompa foltjait,
az Orion ködét, a gyűrűs Szaturnuszt,
s mi tartja össze,nem tudom
szép Cassiopeia tágrajzu betűjét –
s ki őrködik, hogy a Halak
horogba nem úsznak – s hétjegyű Arcturus
gyerek-ujjal írt, nagyfejű
paripa-ábrája neki nem iramlik
az ég csillámló pázsitán.
Támasztalan űrben surran a Mindenség.
Őrjöngenek a csillagok,
mint szigorú táncban fanatikus dervis,
keringve köldökük körül.
S szilaj robogásuk látványa szemünkben:
ingathatatlan nyugalom.
Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése