Van úgy, csak csók után, a csend megcsendül!
Melódiája cseng a végtelenbül.
Szilaj szivem – most fonnyadt vén leány –
Magáról bűnt, gyönyört lehány.
Letűnt időkbe nézni hajtja vágya,
Sóhajt s leül az emlék ablakába.
Bókolva várja lent a méla Mult,
Az ősz lovag, palástja zöld, avult.
A Mult szeme sötét kutat mutat.
Utat kutatva néz belé szívem
S mélyébe száll egy ingó fényíven,
Melyet küzködve épít a tudat.
Tükrén az élet kétes illanása,
A volt valónak kékes villanása.
S amint szívem a kék tükörbe néz,
Tilos titkokról porzik a penész.
De ismerőn itt senki nem köszön!
Csak árny, csak váz itt minden és közöny.
Megszűnt a szín, a szó, a vér varázsa,
A kéjnek kín, örömnek bú a mása.
Szégyennel, váddal, bűnnel elkeverve,
Mi léve, téve kincs volt, itt szemet!
Szívembe sír, sikolt a lét keserve
S a Mult behúnyja szánva bús szemét.
Forrás: Napkelet 6. évf. 6. sz. (1928. március 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése