Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
Fonalait kelő nap aranyozta.
Kisebb körök, nagyobb körök,
Csodálatos körök…
Körök közepén ült a pók maga.
Mestere volt, királya volt,
Istene volt a maga világának.
S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
Hozzá képest a tölgylevél hullása:
Mintha tömör bronzlapok hullanának.
És jöttem én:
Az űrbe lökött kóbor üstökös
Az ősi erdőn által.
Szegény mester, szegény kicsi király,
Ma találkozott velem. a halállal.
Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
Ámde színektől mámoros szemem
Az egész fényes erdőre tapadt.
Széttéptem a lenge kis palotát
Egy pillanat alatt.
Én nem éreztem mást, mint arcomon
Leheletkönnyű kellemetlenséget.
A mikrokozmosz
Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.
Forrás: Napkelet 5. évf. 3. sz. (1927. március)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése