Wass Albert (1908-1998): Jókai Mórhoz

Költemény Jókai születésének
100. évfordulójára

Színed előtt ma ünnepelve állunk,
S levett kalappal mondunk halk imát,
Mikor hatalmas templomodba lépünk,
Lelkünk egy dörgő hozsannát kiált.

Mester! Ki hallod e fohászokat,
Ó, gyengeségünket zokon ne vedd,
Láng-szellemed művét ha megcsodáljuk:
Lelkesedéssel ejtjük nagy neved.

Egy eltűnt század hullám-tengerében
Szikla-sziget vagy, felleg-szaggató,
És békés lelked bent a néma völgyben
Szem-nem-sebezte, tiszta tükrű tó.

Csillagod a végtelent befutja,
És glóriád ragyogó égi dísz;
A mi utunk a messiások útja
S Krisztus-kereszttel Golgotára visz.

De jaj, az út, amit még menni kell,
Nagyon sötét lesz és hosszú talán,
Míg egyszer mi is porba roskadunk
Mártír teherrel fent a Golgotán…

De hagyjuk ezt. Ma ünnepélyre gyűltünk,
S neked panaszra többé nincs okod;
Levetjük egyszer szürke bánatunkat:
Ma fény övezze büszke homlokod.

Ünnepélyünk áhítata szálljon
Magas egedre áldozat gyanánt,
S nagy oltárodra én is ráteszem
Áldozatul e bús elégiát.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Wass Albert (1908-1998): Levél

 

1.
Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám.
Egy új Rodostó álmait virrasztom
idegen télben, idegen tanyán.

És hallgatom a tenger mormolását,
mint bús elődöm, Mikes Kelemen.
De százszorta setétebbek az éjjelek,
ezen az embertelen tengeren.

Szemem romok-szaggatta horizonton
változó csillagok után kutat.
De nem változnak még az égi képek,
s minden csillag Zágon felé mutat.

És minden csillag egy-egy emlék bennem.
S ha még sokáig így nő ez a tenger:
egy új Noéként bárkát ácsolok,
hogy megmaradjon a csillag és az ember.
(…)

7.
Az éjszakába mártottam a tollam,
úgy írtam meg ezt a levelet.
Magába zár az árvaság magánya,
mint valamikor Mikes Kelement.

Egy új Rodostó partján hallgatom
az embertelenségek tengerét.
Virrasztgatok az éjjek éjszakáján
a bujdosó, száműzött emberért.

Szemem romok-szaggatta horizonton
egy biztató kis jel után kutat.
De lassan változnak a csillagok.
S minden csillag Zágon felé mutat…

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Wass Albert (1908-1998): Mártonka jussa

 

I.

Az öreg nagyon odavolt. Nyögött, forgolódott a vackán. Barázdás arcából kiütköztek a csontok, gyér, szürke haja izzadtságtól csapzottan lógott a homlokába.
– Mártonka – nyögte –, gyere csak, Mártonka…
Mártonka felkelt a tűz mellől, melynek lángját bámulta már hosszú idő óta. A kalibában sötét volt, csak a tűz rőt fénye pásztázta végig a barnára vénült boronafalakat. Kint nyers őszi szél verdeste a havasi estét, besüvített a fenyőgerendák között, esőnek s magányosságnak szagát hozta a tűz mellé, a végtelen, sötét hegyoldalaknak a szagát, melyekre már ránehezült az ősz.
– Gyere közelebb, Mártonka – nyögte az öreg és megfordult kínlódva a birkabőrös vackon –, mondani akarok… sok mindent…
A fiú odahengerítette a tönköt, egészen közel az öreg mellé és leült. Öles fenyőhasábok köpködve verték a szikrát s a fény az öreg arcára esett, ahogy nehezen megemelte a fejét s feléje fordította. Olyan volt az arca, mintha fából faragták volna azt is, akár a kalibát. Szuvas, vén havasi fából, melyet eső vert, tűz kormozott s idő cserzett szíjasra, keményre. Borzas bajusz alatt a csorba száj félig nyitva volt és lassan kínlódott a szavakkal.
– Te… tizenkét éve, ugye… hogy idevettelek… akkor négyéves voltál… azt mondották, négyéves voltál… akkor holt meg anyád… apádat két esztendővel azelőtt… a rómányok… hát azóta vagy itt…
– Ami nekem vót… az neked is vót… gondodat viseltem, ahogyan tudtam… igaz ez, Mártonka?…
A fiú bólintott.
– Igaz, apó. Igaz.
– Nekem se tellett, tudod te, sokra… hanem most ide figyelj, mert most még fontos dolgokat kell mondjak, figyelsz rám, Mártonka?…
– Figyelek.
Az öreg felkönyökölt a vackon. Nyögött, melle lihegve fújta a levegőt, barázdás vén arcán gyöngyözött az izzadtság.
– Mert… én most meghalok, Mártonka… meghalok, mert úgy jött, hogy meghaljak… hát azért… ezentúl a tied lesz… ez a ház. Nem valami jó ház… de ház… jók még… a falai… kitart… ameddig kell… csak a tetejét kell… csak azt…
Nehezen jöttek a szavak, köhögés fojtotta el őket. A fiú hallgatta némán, nyugodt barna szeme a tüzet nézte, szinte közömbösen. Halál – gondolta magában és próbálta ízekre szedni a szót, hogy jobban megérthesse. De csak mozdulatlanságot érzett mögötte, nem titokzatos, csak természetes és békés mozdulatlanságot, valaminek a végét, kicsit szomorút.
– Neked hagyom a hurkokat… meg a két csapdát… tudsz már velük… jobban, mint én… meg a puskát is… rossz már… de puska… nem kell sokat tenni belé… sok port… s vigyázva… ha széjjelmegy megint, majd Laji kovács… megcsinálja… s nem beszél róla… senkinek…
Megint elfogta a köhögés. Hátrahanyatlott. Kapkodott a levegő után s úgy kereste a szavakat, sietve, mint akinél már számolva vannak.
– Nem ezt… fontosabbat akartam… figyelj… eridj el… Fileházára, a bíróhoz… mondd meg… Andorás küldött… a hegyről… hogy a sapkámat… adják oda neked…
A fiú felütötte a fejét.
– Miféle sapkát, apó?
– Negyvenkét évvel ezelőtt… pakurár vótam… Fileházán… községi juhoknál… fizetésemben vót… egy sapka… fekete báránybőr… sapka… akkor nem vót készen… a szűcsnél… azt mondták… jöjjek később… aztán elfeledtem… elfeledtem… de… az még jár… mondd meg a bírónak… adja ki… a jussomat… neked… a sapkát… fekete báránybőrből… legyen a tied… Mártonka… a jussom…
Köhögésbe fulladt a beszéd. Görcsösen köhögött, sokáig. Átfordult a vackon a fal felé, csak a vállai rázkódtak ütemesen. Nyögve, nagyot sóhajtott. Aztán elcsöndesedett. Mártonka ült mozdulatlanul a tönkön és a sapkára gondolt. Látta a szeme előtt, feketén, ügyesen, szép hegyes csúccsal a tetejiben s feltűrt karimával. Látta az apró göndör bárányszőröket, ahogy feketén kunkorodnak és sűrű tömöttséggel. Érezte a fején is. Puhán, melegen. Sohasem volt még ilyen sapkája, de azért érezte, hogy milyen az, amikor a fején van az embernek. Elgondolta magát a sapka alatt és mintha ettől az elgondolástól valami belül egyre magasabbra emelkedett volna
benne.
Ült mozdulatlanul a tönkön, míg csak a fenyőhasábok lassan leégtek, a zsarátnok is, s a sötétség uralkodni kezdett a kunyhón. Akkor felkelt s új fát tett a tűzre. Ott állt mellette, megvárta, amíg a füst közül előcsattantak a lángok s kinyitották a fényt. Akkor megfordult s visszament az öreghez. De mielőtt leült volna a tönkre, megállt. Valahogy érzett valamit. A fülén keresztül érezte és figyelni kezdett. Csönd volt, csak a tűz pattogott s kint a szél fújta a magáét. De a fal mellett, a vackon csönd volt. Olyan csönd, amilyen csak akkor van, ha senki sem fekszik rajta.
– Apó. Él még?
Mintha nem is kérdezte volna, mert nem felelt rá senki. Nyugtalan érzése volt, olyan, ami akkor éri az embert, ha hangosan beszél és kiderül, hogy egymagában van.
Egy gyantás hasábról éppen magasra szökött a láng és megvilágította a fekvőhelyet. Az öreg fal felé fordulva feküdt. Fél arca látszott csak, de az sötét volt és mozdulatlan.
Lehajolt, megérintette a vállát. Mintha fát érintett volna a keze. Kicsit állt még ott, mozdulatlanul. A padláson fütyölt a szél, s kint zúgtak erősen a fenyők, s ez a zúgás egyszerre olyan volt, mintha a magányosság s az egyedüllét hangja lett volna.
– Apó – gondolta és nem gondolt hozzá semmi egyebet, és olyan volt mégis, mintha mindenre gondolt volna, ami csak volt a világon addig s ezután nem lenne soha többé. Később megfordult, kifújta az orrát, két súlyos bükkhasábot vetett a tűzre, aztán fogta a botot az ajtó mellől s kilépett. A küszöbfán állt még egy keveset, nézte a sötétségbe vesző hegyoldalt s hallgatta a szelet, ahogy zúgott furcsán, szinte félelmetesen. Nagy-nagy árvaság nehezedett a havasra, soha nem látta olyannak addig. Aztán gondosan betette az ajtót s elindult a völgy felé vezető kis csapáson, merre a legközelebbi szomszédok laktak. 

*

Így halt meg öreg Andorás, fent a havason. Istenszékin, ahogy nevezik. Felgyűltek másnapra néhányan a közeli völgyekből a kalibához. Papot nem vártak, még csak érte sem küldöttek. Úgysem jött volna föl oda a hegyre. S minek is jönne? Még ha segíthetne valamit Andoráson. De segíteni csak olyan valakin lehet, aki él. De Andorás halott volt már, annak rendje és módja szerint s így jobb pap kezében érezhette már magát. Mert a holtaknak Jézus Krisztus maga prédikál. Így vélekedtek a hegyi népek s elásták öreg Andorást fent az Istenszékin, a nagy tisztás felső sarkában, néhány szál bárddal hasított fenyődeszka közé. A gödör szélén valaki elmondotta a Miatyánkot, úgy, ahogy éppen az eszébe jutott, kicsit zötyögve, mert bizony havasi ember ritkán találkozik össze az imádsággal. Ott fönt, ahol él, olyan közel él Istenhez, hogy nincs is szükség szavakra, ha beszélni akar vele.
Mikor mindennel készen voltak, akkor vették csak észre a fiút.
– Hát te, Mártonka – mondták –, te esment csak árva maradtál!
A fiú ott állott öreg Andorás sírja mellett, nézte a frissen ásott föld fekete színét s öreg Andorásra gondolt, lassú, döcögő járására, rekedt vén hangjára és sok minden egyébre, ami vele volt összefüggésben. Nem sírt és nem jajgatott, mivel nem élt még emberek között és nem tudta, hogy ilyenkor azt kell cselekedni. Csak állott mozdulatlanul, szinte bambán és csodálkozott, hogy Andorás bent van a földben, és ő mégis látja a szeme mögött és hallja a füle mögött, ahogy jő és megy, ahogy mássza a hegyoldalt, nyúzza a nyestet, vagy mesél este a tűznél. Az emberek pedig köréje gyűltek lassan, s mindenki mondott neki valamit.
– Legokosabb, ha beállsz cselédnek valahová.
– Eridj a faluba, majd találsz helyet.
– Ez a rendje hát. Árva gyerek szolgáljon.
– Erős vagy, nagy vagy, megkeresheted a kenyeredet.
– Jobb is a faluban, mint itt fent.
– Jobb hát. Könnyebb.
– Meglátod, jobb életed lesz, mint volt eddig.
– Eridj csak le bátran a faluba, nem köll félni az emberektől. Megsegíti a falu azt, aki árva, meg aki szegény.
– Meg hát. Amért árva, azért éppen úgy jussa van az élethez annak is.
– Eridj egyenest a paphoz. Mondd el neki, hogy s mint vagy.
– Segít az rajtad, ’sze azért pap.
– Azért hát. Meg a bíró, meg a jegyző. Mind azért vannak, hogy segítsenek azon, aki rájuk szorult.
Így igazgatták Mártonkát sokféle szép s okos tanáccsal. Ő pedig csak állott egyhelyben és mozdulatlanul s arra a szóra gondolt, amit az emberek mondtak. Árva, árva, árva. Nyelte, rágta, emésztette ezt a szót s valahol a szeme mögött irdatlan kopár havasoldalt látott ettől a szótól, ködbe vesző nagy téli irtást, ahol a mozdulatlan hóból csak száraz facsonkok meredeztek kísértetiesen. Árva, árva… s végtelen rideg erdőket látott, végtelen magányba süppedt téli erdőket, havat és havat kereken és mozdulatlan fenyőket és fagyban alvó katlanokat, ahova nem süt soha a Nap, nem mozdul állat, nem rebben madár.
Aztán az emberek hazaszéledtek, s ő egyedül maradt az estével, meg a kunyhóval, meg a frissen ásott földdel, fent az Istenszékin. Állott a kunyhó ajtajában.
– Itt maradok – gondolta és szeme végigölelte a hegyoldalakat, melyeken barnán ragyogott még az estéli napfény és eszébe jutottak a vadcsapások, a katlanok sűrűi, a hurkok és csapdák és a puska fent a padlás deszkája alatt.
De a másik percben köd sűrűsödött és eltakarta a hegyoldalakat, hűvös szél hozta az erdő nyirkos őszi magányosságszagát és ettől eszébe jutott az eső és a végevárhatatlan hosszú éjszaka s a szél, ahogy süvölt a gerendákon át. És eszébe jutott, amit az emberek mondottak és azt gondolta: mégis lemegyek a faluba…
Aztán eszébe jutott a sapka. Úgy hirtelen jutott az eszébe, de egyszerre megragadt benne, mint a bojtorján. Látta szép csúcsos formáját, göndör-fekete bárányka gyapját, ahogy fénylik még akkor is, ha nem süt reá a nap. Hallotta újra tisztán az Apó hangját, ahogy mondotta, hörögve és rekedten: Neked hagyom… a jussomat… legyen a tiéd… Mártonka… Nem tudott másra gondolni többet, csak a sapkára. S arra a szóra, mely olyan nagy és olyan komoly, hogy valósággal helyet szab az ember számára a világban: jussom. Mártonkának még soha nem volt jussa. Voltak jó és rossz napjai ott fent a hegyen, voltak örömei és bánatai, volt éhezése és volt jóllakása. Fázása is volt, izzadása is. Sok mindene volt kurta kis élete alatt. De jussa még soha. Furcsa zenéje volt ennek a szónak. Íze és illata volt és valami nagy-nagy komolysága. Jussom. Emberek. Falu. Élet. Világ. Érezte, hogy ezek a szavak is hozzá tartoznak mind ahhoz az elsőhöz, hogy jussom. S neki jussa van az emberek között. Jussa van a faluból, a világból, az életből. Azon a fekete báránybőr sapkán keresztül. Addig állt kint, míg az este feketedni kezdett s elnyelte a napot. Akkor bement a kunyhóba, felszította a tüzet. A polcon volt még egy maréknyi száraz málé, meg egy fél tök. A tököt megsütötte, aztán leült a tönkre, a tűz mellé s evett. Nézte a tüzet s a sapkára gondolt, a falura, az emberekre. S arra, hogy nem is olyan félelmetes a világ, ha lehet benne jussa annak is, aki árva. Meg sem várta a virradást. Sötét volt még, amikor elindult. A tüzet gondosan eloltotta, az ajtót is betámasztotta. Nem vitt el semmit, csak a botot. Az ösvényről még egyszer visszanézett a kunyhóra s valami furcsa fájdalmat érzett. Valami húzta, hogy visszatérjen s bár kezével megérintse még egyszer a barna gerendákat. De sietnie kellett. Így is dél volt szinte, mire a faluba ért.
– Merre van Fileháza? – kérdezte meg az első embert, aki az úton szembejött vele.
Az ember végigmutatott az országúton.
– Erre menj s a harmadik falu. Mi dolgod ott? – nézte meg jobban a rongyos suhancot.
– A jussomért megyek – felelte Mártonka büszkén s már lépett is tovább. Az ember megcsóválta a fejét, morgott valamit, de azt már nem hallotta. Fölemelt fővel haladt át a falun, széthulló rongyos bocskoraiban, tépett condragúnyájában, hajadonfővel, borzosan és maszatosan, de úgy, mint egy bujdosásból megtérő királyfi.
Esteledett már, mire Fileházára ért. Fáradt volt és éhes is, de nem törődött ezzel. A bírót kérdezte. Szép nagycserepes háza volt a bírónak, cifrán rakottfalú, sárgára festett. Ő maga is nagy, tömör ember, még a bajusza is mintha festve lett volna feketére. Szigorúan mustrálta végig.
– Mi kell, fiú? Honnan vagy?
– A hegyről – felelte Mártonka és egyenesen a bíró szemébe nézett, bár még soha nem látott ilyen nagy sárga házat s ilyen nagy kövér embert. – Andorás meghalt – mondotta – s reám hagyta a sapkát. Azért jöttem.
A bíró meresztette a szemét a rongyos legényecskére, akin alig van gúnya s mégis úgy áll előtte, mintha egyforma rangban lennének.
– Mit beszélsz te? Micsoda Andorás, meg micsoda sapka?
Mártonka mindjárt látta, hogy kettőjük közül a bíró az, aki kevesebbet tud s azonnal készen volt arra, hogy segítségére legyen ebben.
– Andorás pakurár vót maguknál s jussa van egy sapkához, ami akkoriban elmaradt. Báránybőrből való fekete sapkához. Fizetésben járt volna neki, de meghalt s reám hagyta, hogy jöjjek el érte.
De a bíró csak meresztgette a szemét.
– Micsodaféle Andorás, te? Olyan nevű pakurár nem is vót nálunk.
– Ilyent ne mondjon – ütődött meg Mártonka –, mert ha ő azt mondotta, hogy vót, akkor vót. Negyvenkét évvel ezelőtt, azt is megmondotta. A sapka pedig azért maradt el, mert nem volt készen a szűcsnél. Azt mondották neki maguk, hogy jöjjön később érette. Hát most eljöttem én, mivelhogy Andorás meghalt. Érti mán?
Hanem a bíró, úgy látszott, nem értette meg, mert csak elvörösödött és kiabálni kezdett.
– Hallod-e, a rongyos mindenségit a fejednek, miféle hangon beszélsz te egy román bíróval? Amióta Románia van, azóta én vagyok itt a bíró! S amióta én vagyok itt a bíró, semmiféle pakurárnak semmiféle sapkával adósai nem maradtunk! Hordd el magad!
Mintha a világ fordult volna meg Mártonka körül ezektől a szavaktól.
– De bíró úr… – hebegte elsápadva –, az én jussom…
– Mindjárt megmutatom, mi a te jussod – mennydörgött tovább a nagy fekete ember –, van írás róla?
– Írás?
– Az hát! Ami jogos, arról írás is kell legyen!
– De bíró úr… ha egyszer Andorás mondotta… akkor az úgy van! Ahhoz nem kell írás!
– Ne taníts te engem arra, hogy mi kell s mi nem kell – vörösödött neki még jobban a bíró –, hanem hordd el magadat szaporán, érted?
Értette Mártonka, hogyne értette volna. De csak a szavakat értette, a puszta szavakat. A többi, az olyan zavarosan kavargott benne, hogy gondolkozni kellett volna rajta, úgy érezte. Hiszen valamiképpen csak meg kell magyarázza, hogy itt a jussáról van szó, arról, ami jár neki, ami az övé és arról is, hogy a falu, meg a világ, meg az emberek, meg minden…
A bíró udvarára akkor lépett be a csendőrőrmester. Kis száraz, csontos ember volt, kék egyenruhában, nagy fene pisztollyal a derekán. A bíró azonnal elébe indult.
– Hallgass ide, őrmester úr, mit beszél ez a kölyök. Vagy bolond, vagy részeg. Hogy ezelőtt nemtudomhány évvel pakurár volt itt nemtudomkije s követel tőlem egy sapkát azért. Amióta én itt bíró vagyok, nem maradt adósa a község egyetlen pakurárjának sem, de nem is volt olyan nevű pakurárja, mint akit ez a kölyök emleget. Mit csináljak vele? Nem akar elmenni.
Az őrmester megnézte Mártonkát, aztán odament egészen közel hozzá és megint megnézte.
– Hogy hívnak? – kérdezte olyan hangon, mintha tövist akart volna a hangjával az arcába szúrni. És szúrt is, csakhogy a szemeivel, melyek a tányérsapka alól úgy villogtak elő, mint két kurta kígyó.
De Mártonka nem ijedt meg tőle, mert úgy érezte, hogy nem tett semmi rosszat, amiért megijedhetne. Csöndesen felelte.
– Mártonnak neveznek.
– Van igazolvány?
– Nincs.
Az őrmester arca egyszerre csupa barázda lett.
– Ni-i-incs? – énekelte elnyújtva és még közelebb lépett hozzá. – Nincs igazolvány és olyasmit követelsz a bíró úrtól, ami nem jár neked? És nem akarsz elmenni innen?
Aztán a következő percben olyasmi történt Mártonkával, ami még soha addig. Az őrmester úr pofonütötte. Egyet ütött csak és nem is nagyon erőset. De ütés volt és bár meg sem tántorodott tőle a fiú, de ott égett az arcán és belevörösödött és az izmai megindultak tőle és a szeme megtelt egyszeribe könnyel.
– Hadd el – szólt csöndesen a bíró –, nyomorult rongyos kölyök. Próbált ő is valamit. Hadd, hogy menjen.
De az őrmester már hivatalában volt. Ordított.
– Takarodj innen és meg ne lássalak többé a faluban, mert megkötözve doblak a pincébe, érted? Hogy ott rohadsz meg, büdös disznója!
És mocskolta kegyetlenül.
Mártonka megfordult és lassan, cammogva indult kifele a bíró udvaráról. Nehezek voltak a léptei, borzasztó fáradtnak és öregnek érezte magát. A feje zúgott, nem az ütéstől, de attól, ami történt és amit nem tudott megérteni, mert nem lehetett megérteni semmiképpen. Miért ütötték meg? Miért kiabáltak reá? Miért? Hiszen neki igaza van, jussa van…
Szédült. Kívül a kapun meg kellett fogóddzon egy percre a kerítésben. A bíró szomszédai kigyűltek a kiabálásra és nézték az ismeretlen rongyos fiút. De nem szóltak semmit. Közömbösek voltak, csak éppen hogy kíváncsian nézték, mint valami furcsa, idegen állatot. Nem kérdezték meg, hogy mi baja van, mit történt vele. Nem kérdeztek semmit, csak nézték s mutogatták egymásnak.
Egy percet állt csak a kerítésnek dűlve s akkor a falu közepén meglátta a templomot. Fehéren állt és magosan a házak fölé nyúlva, szinte hívta a tornyával magához. Nem is gondolkozott rajta, csak úgy az érzéseiben támadtak föl ezek a szavak: templom, pap, Isten. Csak húzta valami ezek felé, ösztönösen, mint vadat a barlang vihar idején. Menekülni. Védelmet, igazságot keresni. Elmondani. A jusst. Az igazságot. Azt, ami történt. A borzasztót. A világ végét. Hogy megütötték, amikor a jussát kérte. Azt, ami az övé ezen a világon, ebben az életben. Ösztönösen indult a templom felé. A papilak kertjében találta a papot. Pityókát ásott elő a földből.
– Munkát keresel? – kérdezte már messziről, mikor jönni látta a csavargóformájú suhancot. – Jöhetsz ásni te is.
– Nem azért jöttem – mondotta Mártonka, amikor odaért és megállt előtte és beszélni kezdte a maga dolgát. Hosszadalmasan, néha megakadva, de egészen aprólékosan és egészen végig mindent úgy, ahogy történt attól kezdve, hogy Andorásra eljött a halál ott fönt az Istenszékin és reá hagyta a jussát. Apróra elmondott mindent, mert azt akarta, hogy jól megértse őt a pap, aki Isten és az igazság embere és a világ vigasztalására van.
A pap türelmesen hallgatta végig. Nem szólt közbe, még az ásót is letette, hogy jobban figyelhessen. Fiatal ember volt, sovány arcú, jó nézésű ember. Mikor aztán Mártonka befejezte és csönd volt egy darabig, megszólalt. Mély hangja volt és nagyon szép beszéde.
– Édes fiam – mondotta Mártonkának a pap –, a mi földi világunk nagyon messzire van attól, hogy tökéletes legyen, sőt nagyon is tökéletlen. Én bizony elhiszem neked, hogy a te Istenben boldogult nevelőapád igazat mondott, habár az is lehetséges, hogy vénségére meggyöngült az esze és rosszul emlékezett vissza a múltakra, hiszen valamennyien emberek vagyunk.
– Te bizony, szegény fiam, nyomorult árva létedre jobban tetted volna, ha megkéred a bíró urat, hogy adna egy sapkát neked, mert lám, födetlen fővel jársz.
– De, tisztelendő úr – szakította félbe Mártonka a jámbor fiatal pap szavait –, én nem kérhetem azt a sapkát senkitől! Mert az a sapka az enyém! Reám hagyta Andorás! Az én jussom az a sapka, hát hogyan kérhetném én valakitől ajándékképpen azt, ami az enyém?!
Erre a váratlan közbeszólásra a pap összeráncolta a homlokát. Majd megcsóválta néhányszor a fejét.
– Édes fiam – mondotta rosszallólag –, látom, nem értettél meg. Nagyon távol estél az alázatosságtól, ez pedig nagy hiba, még a gazdagoknál is, hát még a magadfajta szegény rongyosoknál. Nagy hiba és sok bajt okozhat még neked az életben. Ha indulatos ember lennék, én is elkergetnélek innen makacsságod miatt, akárcsak a bíró. De én nem teszem, mert magam is alázatos kell legyek, hogy példát mutassak másoknak. Hát én azt mondom neked, fiam, hogy fogjad ügyesen az az ásót és állj neki pityókát ásni. Este kapsz majd enni, s ha holnap is dolgozol és látom, hogy ügyes és használható fiú vagy, megfogadlak magam is, vagy bejuttatlak valamelyik módosabb gazdához. Akkor aztán kapsz télire ruhát is, meg sapkát is. Így majd megtanulod, amit távol Istentől, ott fönt a hegyen nem tanulhattál meg. Na, ott az ásó. De Mártonka csak állt s nem nyúlt az ásó után. Állt, aztán megrázta a fejét.
– Nem szegődök.
– Mit mondasz, fiam? – csudálkozott reá szelíden a pap.
– Nem szegődök – mondotta Mártonka még egyszer –, nem szegődök olyan világhoz, amelyik nem adja meg azt, ami az enyém.
Azzal megrázta még egyszer a fejét, nem dacosan, csak kicsit szomorúan, megfordult s indult vissza az útra.
– Megátalkodott suhanc vagy – mordult mérgesen utána a pap, de ő nem nézett vissza. Ment egyenesen, fölemelt fővel, csak belül érzett valami nagy-nagy súlyt, amit eddig még soha.
Kint az utcán, az idegen falu közepén megállt. Érezte, hogy fáradt, éhes és hogy messzire eltévedt nagyon. Körülnézett s a falun túl távol meglátta a hegyek fölött Istenszékit magát. Nagyot sóhajtott s ebben a sóhajtásban benne volt mindaz, amit még mondhatott volna annak az idegen falunak, ha valaki jó szívvel kérdezte volna. De senki sem kérdezte, senki sem szólott hozzá. Még csak rá se tekintett senki. Hát megmarkolta a kunyhóból elhozott botot, rázkódott egyet, mint a kutya, mikor kikerül a vízből s elindult vissza, szembe a hegyekkel. Egyforma lépéssel, fölemelt fejjel s nagyon komolyan. S éhesen is, fáradtan is, rongyos gúnyában és szétfoszló bocskorban is úgy éppen, mintha királyfi volna.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Wass Albert (1908-1998): Mind hősök

 

    Minap kint jártam a hegyen. A kettévágott hegyen, mely két esztendeje vérzik és fáj, valahányszor reá tekintek. Hideg, kegyetlen téli nap volt. Míg szem ellátott, dombok aludtak a hó alatt, a Mezőség összefonódó dombjai. Tova Ludasig egyetlen testvéri láncsor. Dombok, melyeket két esztendő óta csak onnan nézhetek, a kettévágott hegyről s melyek mégis otthonom, házam, lelkemből és testemből kitépett darab, vérző, üszkös sebhely. Dombok, melyek alatt falvak lapulnak láthatatlanul a messzeségben s akik azokban élnek: nekem öröktől fogva szomszédaim, véremből való vér valamennyi. Jóban és rosszban, sok nyomorúságban és kevés örömben huszonkét hosszú esztendőn keresztül fegyvertársaim, hű és igaz bajtársak, magyarok.
    Ahogy onnan a hegyről a régi dombokra lenéztem, olyan volt, mintha végtelen nagy temetőt láttam volna, csupa hólepte árva hantot. Mintha mindazt, ami ottan élt és mindazokat, akik ottan éltek, eltemette volna az idő s  történelem csúnya kalandja, amit játszott velük. Csak néztem a néma, mozdulatlan, fehér dombokat, a Mezőség nagy temetőjét, melyen nem járt más, csupán a téli szél és az én szemem. Nyoma sem volt életnek, falunak, embernek. Nyoma sem volt.
    És akkor ott fönt, a hideg, széljárta téli hegyen elhatároztam, hogy megírom s elmondom azt a régi augusztusi napot, mely őket eltemette. Amely a hegyei kettévágta közöttünk, amely a szívünket is kettévágta, amely a legsúlyosabb nap volt, amit valaha megértünk. Elmondom, mert ki tudja, meddig élek én s meddig élnek ők és ki tudja, lesz-e még, aki emlékezni s emlékeztetni fog arra a napra, s úgy, ahogyan i emlékezünk. Kik láttuk megnyílni lábunk alatt a földet s feltörni belőle a fájdalmak tengerét, mely elöntötte a Mezőséget azon a napon.    

    Augusztus vége volt. A faluban éppen úgy búgott a cséplőgép, mint máskor, olyan álmosító lusta muzsikával. Az égbolt, ahogy aláhajolt a dombokra, kék volt mint az árnyékban nőtt harangvirág kelyhe és illatos a napsugártól, a lekaszált sarjútól, a sárga gabonatarlóktól s a tavaktól, melyeknek zöldeskék tükrére fűzfák langyos árnyéka hajolt.
    De a levegő mégis nehéz volt azon a napon. Sűrű és moccanástalan. Millió idegszál feszültsége didergett benne hangtalanul. Tele volt nyomasztó, súlyos várakozással, a csönd rátelepült a falura, a rétekre, a dombok lankáira és visszafojtotta a lélegzetét. Tudtuk, mindenki tudta: a történelem kereke billen Erdély fölött azon a napon. A Mezőség lázas dermedésben lapult, leste a sors ritka madarát, mely száz esztendőben egyszer száll át fölötte. Szárnyának suhogása már a levegőben volt s a szemek gondtelten kutatták a messzeséget: vajon piros lesz-e a színe, vagy fekete.
    A cséplőgép körül nehézkesen haladt a munka. Az embereknek csak a kezük volt ott, lelkük ismeretlenség homályában csatangolt, tapogatta a bizonytalanságot, mint vak ember keze a házfalakat. A gépész nekitámaszkodott a traktor hátsó nagy kerekének s a jövendőre gondolt, a sármási kis telepesház jövendőjére, melyben nyolc gyermek várja már, hogy út nyíljon számukra az élethez, melyet a kisebbségi sors és az ellenséges hatalom már-már elzárt egésze. A munkások nagy része magyar volt, onnan származtak a faluból, apáik, nagyapáik és dédapáik jussán őrizgették a maguk kis életét benne s várták konok paraszti türelemmel, hogy egyszer talán felkél mégis a csillag. Ezek a munkások szótalanok voltak, kiálló arccsontjaikra, ábrázatuk gondtelt barázdáira ráfeszült a várakozás, hogy hátha… hátha most…
    Mindenki azt gondolta és azt mondta, hogy hátha. De ez a szó csak leplezése volt a gondolatok mélyén szunnyadó bizonyosságnak, a hitnek, annak, hogy eljött az idő s hogy ez másképpen már nem is lehet.
    A román napszámosok, akik mellettük dolgoztak, éppen úgy tudták, mint ők, hogy azon a napon történik valami. De tudták csak, hinni nem hitték egy pillanatig sem. Az ő Romániájuk olyan biztosan állott a faluban, a jegyzői irodán, a csendőrőrmester tányérsapkáján, a tanító hetyke nyakkendőjén, szabadságos vasgárdista diákok öntelt szavaiban, mint valami megdönthetetlen hatalom, bűvös aranybálvány, érthetetlen, de természetfölötti. Külön csoportban dolgoztak, nem vegyültek a magyarok közé. Beszélgettek, tréfáltak, gúnyolódtak is, de vigyázva azért, hogy ne sértsenek meg senkit, mert hátha…: hátha mégis… Isten kezében vagyunk mindannyian. Nyugtalanok voltak, valahányszor jött valaki a major felől, összenéztek, aggódva és sötét arccal figyelték: mit akar? Mit mond? Nem róluk beszél?
    Az asztag mögött hallgattak a kertek. A szilvafák zöldjét szürkén lepte a cséplőgép pora, a föld fehér volt az acatmag pihéjétől s az égen is kis fehér pihék vándoroltak, békésen és lustán. A major alatt látszott az udvarház piros cseréptetője, fenyők s lombos nagy kőrisek között. Lentett a falu házai látszottak s a két templom, ahogy szemben állt egymással s az egyik buzogányt mutatott, a másik kettős keresztet. Túl a falun látszott a rét s a nádas hosszú sötét négyszöge, melynek közepén, mint formátlan kis üvegdarab, csillant a tó. S látszott az országút szürke pántlikája is, ahogy békés nagy dombok között kanyarogva Sármás felé futott. Csönd és mozdulatlan békesség terpeszkedett mindezek fölött. De érezni lehetett, hogy a csönd tele van titkos és hangtalan zajokkal s a mozdulatlanság megfeszült, mint a vékony acélhúr, mely minden pillanatban elpattanhat, hogy végigcsendüljön a világ fölött.
    Ilyen volt a falu, a mezőségi falu azon a napon.
    A cséplőgéphez olykor kinézett az úr. Idegesen jött, végigjárta a kazlakat, tenyerébe vette a búzát, fújta, forgatta, aztán visszadobta a zsákba. Bozontos nagy bajusza alatt dünnyögött néha valamit, de nem állt mint máskor, nézni a munkát. Kalapját hol lehúzta a szemére, hol föltolta a homlokára, csizmájával rugdosta a göröngyöket. Nagy darab ember volt, máskor nyugodt és vidám, de azon a napon nem lelte helyét. Olykor egy-egy ember odasündörgött hozzá.
- Nincsen még hír, tekintetes úr? Nem mondott a rádió semmit?
    Bedő Ábris ilyenkor megrázta a fejt, szemei sötétek voltak.
- Nem – mondotta s a hangja mély volt és sóhajtól terhes.
    -Nincs semmi még – adták tovább a magyarok a szót.
    A románok összesunyítottak.
- Nincs semmi, hát. Persze, hogy nincsen. Mi is lehetne?
    S néztek a magyarokra, néztek az útra, gúnyosan, sötéten, de nyugtalanul mégis.
    Délre a gépész leállította a motort. Az emberek szótlanul verődtek csoportokba, de halkan beszéltek csak és keveset. Kioldották batyuikat és ettek. A gépésznek kihozták az ebédet.

    - Mind ott ülnek a rádiónál, de még nem mondott semmit – újságolta izgatottan a cseléd –, a tiszteletes úrék is itten vannak, meg a tekintetes úrék a szomszédból. Alig férnek a szobában.
    Azon a napon kevesebbet pihentek délben, mint máskor. Aludni nem tudott senki. A csönd olyan félelmetes volt és annyi nyugtalan titkot rejtett magában, hogy a gépész hamarosan fölkelt a szalmából és begyújtotta a traktort. Az emberek helyükre siettek. A gép közömbös, megszokott búgása megnyugtatta őket és jó volt dolgozni, nem gondolni másra.
    Aztán hirtelen a falu felől feltűnt egy szaladó asszony. Román asszony volt, messziről megismerték, a túlsó völgyből való. Szaladt, szoknyáját térdig fölhúzta, úgy szaladt.
    Szempillantás alatt abbahagyta mindenki a munkát. Mindenki a futó asszonyt nézte, mindenkinek torkában vert a szíve, mint egy rettenetes, pokoli kalapács.
    Az asszony kiabált valamit, esetlenül intett hozzá futás közben a kezével. Nem lehetett érteni a szavát, nem lehetett érteni a géptől. A gépész a traktorhoz ugrott, egyetlen mozdulattal leállította. A kerekek, szíjak csikorogtak, verődtek, aztán egyszerre csönd lett. Az asszony futott az úton és kiabált.
- Odaadták Erdélyt a magyaroknak! Jaj Istenem! Jönnek a magyarok, jönnek! Most mondta a rádió a községházán! Jaj Istenem, jaj!
    Az emberek összenéztek. Csak ennyit értettek: odaadták Erdélyt a magyaroknak! Jönnek a magyarok! Mintha éles kés vágta volna föl a fülüket, mely süket volt eddig. Agyukban táncoltak a szavak. Arcuk hirtelen piros lett, olyan piros, hogy izzadtság csurgott róla. Valaki elnevette magát, éles, beteg nevetéssel s ettől egyszerre mintha kötél hullott volna le ró luk. Mindenki megmozdult.
- Éljen! – rikkantotta el magát síró-rekedt hangon a gépész és mocskos fekete sapkáját földobta a levegőbe. Nem is várta meg, hogy visszaessen, rohant ész nélkül a major felé.
- Éljen! – ordították kipirult arccal az emberek és puszta kezüket rázták az ég felé. Egymás kezét szorongatták, lökdösték és ütögették egymást, nekiveresedve, akár a gyermekek.
    A nehány román összebújt, mint esőben a birka. Suttogtak. Arcukon tanácstalan rémület sápadt.
- Ne búsuljatok – csapott közéjük részeg hangon az egyik magyar –, jobb dolgotok lesz nektek is ezután. Igazság lesz, rend lesz. Nem lopták el a pénzeteket mindenféle tekergők!
    Újra jött valaki futva az úton. Feléjük futott. Magyar legény, az egyik munkás fia. Elébe szaladtak.

- Mi van te? Hogy mondták? Mit mondottak?
    Összegyűltek köréje tömötten, mindenki hallani akarta. A legény lihegett. Arca sápadt volt és nyugtalan.
- Azt mondták, fél Erdélyt visszaadták… a jegyző úr mondta sírva a románoknak…
    Az arcok megkövültek.
    - Felit…? S münk…?
- Nem lehet tudni még – lihegte a legény –, azt mondta a jegyző úr, mi nem estünk bele…, de még nem lehessen tudni… valahol itt mennyen a határ..
    Az ijedtség rászáradt az arcok ráncaira. Szürkék voltak a tekintetek, élettelenek. A szemekben riadás szökdelt.
- Itt…? A határ…?
    Csönd volt, borzasztó csönd. Fagyos előérzet áramlása didergett végig a világon, a dombokon, a majorudvaron, a falun. A legény lihegése hallatszott csak.
    A románok összenéztek, szemükre húzták a kalapot s megindultak a falu felé.
    A magyarok ott álltak együtt a gép mellett, kővé meredt tanácstalanságban. Valaki rekedten megszólalt.
    - Énekeljünk emberek…
    Érdes paraszthangon, zsoltárosan énekelni kezdte az eltiltott imádságot: „Isten áldd meg a magyart…” A kalapok lekerültek. Döcögve kaptak bele egyenként a hangok az énekbe, az arcok templomossá szelídültek. Úgy állak az augusztus végi kék égbolt alatt, maroknyi magyarok, födetlen fővel, zsoltáros imádsággal a szájukon, akárha Isten templomában lettek volna s Őt hívnák segítségül gonosz kétségeik ellen.
    Ezalatt bent, a Bedő-ház szobájában, négy férfi hajolt némán a térkép fölé. Reszkető ceruza kúszott végig a papíron, azt nézték visszafojtott lélegzettel valamennyien. Már tudták a lehetetlent. A borzalmasat, a döbbeneteset. Kimaradtak. Magyarország csak megérintette a Mezőséget, körülsimogatta… kikerülte.
    Bedő Ábris hamuszürkén lépett el az asztaltól. Bajusza, mint borzolt madárszárny csüngött le betegen, szeme mélyen ült, hangja iszonyú mélységből fakadt föl, ahogyan mondta:
    - Nem értem… nem értem…
    Ijedt és rettenetes csönd volt. Egy asszony a falnak dőlve sírt, valaki az ablaknál állott és hangtalan zokogás rázta. A három férfi még egyre a térképet nézte fennakadt szemmel, mintha csodát vártak volna, hogy talán elcsúszik hirtelen az odarajzolt vonal, megindul, elcsúszik magától, le délre, Ludas alá… Fehérvár alá… Déva alá…
    Kint a tornácon léptek hallatszottak. Feltépték az ajtót. A csendőrőrmester állt a küszöbön. Duzzadt vörös arcán gúny és bosszúság sötétlett.
- Miféle gyűlés ez itt? – recsegett be a szobába – térkép? Politika? Örvendtek, mi, hogy odaadták nektek fél országunkat? Elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Vásárhelyt…! Disznóság, mi?
    Bedő Ábris elfordult, nagyot sóhajtott.
    - Bizony elvesztettük, őrmester úr.
- Désről most menekülhet a sógorom, Kolozsvárról a bátyám! S ez mind érettetek van, hogy az ördög elvitt volna, amikor születtetek! De majd elvisz ezentúl! Úgysem marad ez így! Hanem csak egyszer halljak még valakit magyarul beszélni az utcán, vagy akárhol, mert…

    És omlott a szidás az őrmester szájából, mocskosan, förtelmesen.
- Miféle gyűlés ez itt? Takarodjon haza minden ember! Pap, haza! Papné, urak! Kifelé innen! Nem tűrök semmiféle magyar gyűlést itt Romániában! Majd megtanítalak én benneteket politizálni!
    A társaság sápadtan, szó nélkül oszlott széjjel. A keserűségtől föleszmélt a dac és mindenkinek eszébe jutott valaki Kolozsvárt, vagy Vásárhelyt, vagy itt, vagy ott, aki boldog, mert megszabadult. Annak az érzéseire gondoltak, arra gondoltak, hogy Kolozsvár házain magyar lobogók lengenek újra… még akkor is, ha ők nem láthatják azt a régi kedves várost soha többé. De kellett gondoljanak erre, hogy erőt és öntudatot gyűjtsenek az őrmester szitkai ellen.
    Kezet fogtak csupán, szó nem esett a búcsúzásnál semmi. De a kézfogás kemény volt s egy pillanatig úgy maradt a két kéz, összecsukódva. Az asszonyok sírtak, a férfiaknak csak a szemük égett s a torkuk volt száraz.
    Bedő Ábris lement az udvarra. A tornác lépcsője mögött ott állott a gépész, kormosan, piszkosan, borzas födetlen fővel, hamuszínű arccal. Mindent hallott és mindent megértett. Nem kérdezett semmit. Mentek, lehajtott fővel, lassan, az udvaron át.
    A faluból kiabálás hallatszott.
- Le a magyarokkal! Menjenek Budapestre! Üssed a fejit!
    Valaki jajgatott, asszonyok sivalkodtak, riadva ugattak a kutyák.
    Bedő Ábris ment a majorudvaron, mögötte a gépész. Lába nehéz volt, ólomnehéz. A földet nézte, az udvar göröngyeit. A világ kereken borzasztó sötét volt, mintha súlyos nagy fellegek nyomták volna az eget.
    A gépész maszatos kezeivel szemét dörzsölte, siratta a sármási kis telepesház nyolc gyermekélnek elveszett jövendőjét.
    A gép mellett ott álltak még az emberek. Néma, sötét csoportban álltak, látták jönni az urat s a gépészt. Álltak, várták őket, torkukban izgalom lüktetett, nyelvük száraz volt, szemük kutatta az érkezők arcát. Remegés futott végig bennük attól, amit láttak…
    Bedő Ábris odaért hozzájuk. Megállt. Meggörnyedt vállal, elcsüggedt fejjel. Csak állott s mögötte a gépész szemeit dörzsölte. Az embereket fojtogatni kezdte valami. Szemük kiszáradt, lélegzetük megnehezedett. Valaki felnyögött.
- Tekintetes úr… szóljon már…
    Bedő Ábris fölemelte a fejét. Mélyen ülő sötét szemei egy percig tétován az embereket nézték. Aztán megcsuklott, elfordult lassan, két kezét az arcához emelte s kitört belőle a visszafojtott mély férfizokogás.
- Jaj emberek, jaj…
    S támolyogva, rázkódó vállakkal, arcát két tenyerébe rejtve megindult fölfele a dombon, föl a magános puszta legelőknek, hol Isten kék ege a földre lehajolt.    
    Az emberek halálsápadtan állottak és nézték. Agyuk dermedt volt, béna. Mint száraz, rothadó kóró, mely maró, fojtó, keserű levet ereszt, rontót, borzalmasat.
- Teremtő Isten!… - suttogta valaki.

    Néhány másodpercig úgy álltak, földbe szögezve, mozdulatlanul. Néztek az imbolyogva tovahaladó úr után, néztek le a falura. Aztán az egyik megmozdult. Fölvette a villát, kalapját szemére húzta s megszólalt száraz, rekedt hangon.
- Gyerünk dolgozni, emberek.
    Mindenki némán helyére állott. Felbúgott a gép, a nap sütött, úgy éppen mint máskor, augusztus végi derűs szép időben.
    Így volt, ilyen volt az a nap. Valamikor az iskolákban tanítani fogják s azt mondják: bécsi döntés. És gondolnak a Belvedere-palotára és államférfiakra, akik akkor a sors kerekét forgatták.

    De azokra az emberekre már nem gondol akkor senki, akik azon a napon lehajtott fejjel és megrendült lélekkel álltak, mélyen-mélyen az emberi keserűség alatt, reményből, hitből kifosztottan, kisemmizetten, koldus-szegényen. Azokra a névtelen szürke szenvedőkre, parasztokra és birtokosokra, papokra, tanítókra, kovácsokra és csizmadiákra és sok mindenféle mesterséget űző egyszerű, szegény magyar emberekre, akiket a történelem forgó kereke azon a napon lélekben elgázolt.

    S nem fogja tudni senki, hogy minden kicsinységük, egyszerűségük és megalázottságuk mellett hősök voltak mégis valamennyien. Hősök voltak, kicsinyen is nagyok, emberséges hősök: Egy esztendeik… két esztendeig… s azon is túl… hogy meddig, azt csak Isten egyedül tudja.

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.