Losonczy László (1812-1879): Vig lagzi

Összeüti Laczi a bokáját,
Tánczra viszi barna szép babáját;
A csárdást oly gyönyörüen járja,
Eláll bele minden szeme szája.

Jobb szereti a szép magyar nótát,
Mint az ezüst huszast és banknótát.
„Három atáncz, Ambrus hejh, huzd rája!”
Felkurjant, s a huszast csak úgy hányja.

Volna oly gyors a keze mozgása
A dologban, mint lába forgása:
Nincs tagadás, nincsen kétség benne,
A városban első gazda lenne.

Vig Lacziban az a legfőbb hiba,
Nem dolgozik, inkább megy lakziba.
Egyre mulat, - nem áll keze másra
Mint pohár- és leányforgatásra.

Kezén a lány mint az orsó pereg,
Majd megdermed értte a lánysereg,
Boldog leány, boldog a nap alatt,
Ki vele csak eget is fordulhat.

Ebszánkázta fufangos Laczija,
Minden nótán csak a szépit hija;
A többinek úgy viszket a lába,
A hideg is rázza, de hiába! -

Laczi összeveri sarkantyuját,
Földhöz alig érteti lábujját;
Oly könnyen oly fönségesen járja,
Azt tartják, nincs magyar tánczban párja.

Hanem azt is tartják ám felőle:
Gazdag ember soh’sem lesz belőle.
Mit bánja ő, csak vigan élhessen,
S a szép lyánynak kedvencze lehessen.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.