Két versenymű egy tárgy fölött

 

Szász Károly (1798-1853):  Tavasszal jőjön el halálom!

I.
Mit bánom én, ha életem
Folyója lezajlik maholnap!
Ha a tenger nagy árjai
Mint egy hullámot felkarolnak!
Ha végig így tart pályaútam,
A napot, órát nem számlálom;
Csak egyet kérek istenem:
Tavasszal jőjön el halálom!

Szelid a lég, madár dalol,
Minden bokorban ifju hajtás…
Az enyhület szellőiben
Száll szivemből a végsohajtás.
A sötét berkek titkos árnyán
Oly édes, oly szelíd az álom;
Miért ne lenne hát örök?
- Tavasszal jőjön el halálom!

A rózsatőn virág nyilik;
Zsonogva jő a könnyü méhe,
S megkapja édes harmatát
A síron nyilt virág kelyhébe:
Siet haza… de ott hintázik
Egy óriás pók fényes szálon,
Elfogja a kis méhikét…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Csolnakázom a tó felett,
A hold füröszti benne képit;
Talán jobb hazába vezet
Az ezüst híd, mit rajta épit.
Lapátom nyugszik, én merengek
S úgy ringatózom a hullámon,
Mint bölcsőben a csecsemő…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Parányi ökörszem fecseg
A temető tövis-sövényén,
Hű nője a tojáson ül,
A kis fészek gazdag reményén.
Ha majd kiköltik a fiut,
Az itt a sir körébe’ szállong.
Itt próbálgatja szárnyait…
- Tavasszal jőjön el halálom!

A temetőn, hol őseim
Hamvát jelölik a keresztek:
A verőfény sugáriban
A tavasz ezüst köde reszket,
A sirt, melyen oly gyakran ültem,
A ködben is csak megtalálom,
Ott vessetek jó puha ágyat…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Anyám, mély gyászod földi ér,
Arczodat hulló könyek mossák,
Szép koszorúd oh szerelem
Egy lemetszett szárazra vált ág.
Minden csak szappanbuborék! 
Egy Ezeregy éji tündér álom,
Csak a természet mosolyog…
- Tavasszal jőjön el halálom!

II.
ÉLET, ÉLET, TE LETÖRT LEVELETLEN ÁG,
Hajts már csak egy rügyet egyszer örömedben!
Vagy eldoblak, mint a koldus vándorbotját
Dobja az ebre, mely rá rohant veszetten.
De mégsem!… Bevárom még a kikeletet,
A holt természet most át nem ölelhetne.
Mit az életben én soha nem éreztem:
Érezzem a sirban, mily édes szerelme!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Verőfényes nyár volt az én keblem… tele
Édes gyümölcsökkel – s szedék az emberek;
De egy illattalan virágbimbójuk sincs,
Mit nekem adjanak, habár megepedek.
Mereng majd szellőben a szép rózsabokor,
s el-elhullat egy-két levelet a szélbe…
Fölszedem ezeket… s így fonok magamnak
Illatos koszorút – sírom keresztjére.
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah az a szép mező pázsitos zöldjével
Fehérpiros virág seregétől járva,
Azok a kék hegyek aranyos sugárban,
Patak,mely zengve fut hímes völgy karjába,
Ligetek sátora templomi homályban,
Édesen síró dal csalogány ajakán…
Igy ünnepli meg a természet önmagát,
Legyen ez ünnepem nekem is, oh anyám!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Jártam a hegyeket, jártam a völgyeket,
A végtelen rónák örömébe dőltem,
Fürtöm szagos leve a szálló illattól,
Itta a harmatot a napfény előttem.
Boldog volt a fű is várva az esthajnalt:
Hogy éjre visszatér kedves bogárkája…
Csak én sohajtottam: boldogtalan élet,
Mért hogy a sziv benned üdvét nem találja!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Csak egyszer… ah egyszer mégis voltam boldog,
S te tettél boldoggá szent tavasz… imádlak!
Egyszerre termett a gyümölcs a virággal,
s mily színeket játszott fönlebegő szárnyad!
Kipirultak égő örömtől a lombok,
S bérczek ormain a szirtek ősz mohai,
Az élők meghaltak, fölkelt a halott mind,
S isteneket láttunk a földre szállani…
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah de elhervadtál… mint egy szép menyasszony,
Kinek vőlegénye a harczban elesett;
Éjfelenként meg-megjelen a hős lelke.
A nő nem ismer rá – s lelke teste remeg…
Virulj föl énnekem még egyszer, oh tavasz!
Mily kéjjel számlálom növő virágidat,
S mily gyönyörrel omlom e virágok közé:
Nehogy elhervadni még egyszer lássalak!…
Virágos mezőben oly édes az álom,
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Zalár József (1825-1914)

 
Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.