Lévai József (1825-1918): Késő bánat

 

Boldogtalan ez a ház,
Hideg ez a konyha,
Kesereg is gazd’uram,
Bár nem igen mondja.
Billeg-ballag föl s alá,
Nagy nehezen mozdúl,
gyász az idő oda bent;
a pitvarba fordúl.

Se a pitvar, se a ház,
Se az udvar tája
Nem könyörül, nem derít
Vidorabb szint rája.
S a kesergő szív, magát,
A mint tudja, menti,
Epesztő búját, baját
Bús szavakba önti.

„Hajadonnak gyönge volt,
Feleségnek büszke,
Dulva duló zivatar,
Visszavonás üszke;
Ajakán az esküvés
Egy betüig csalfa,
Hő szerelmét s könnyeit
Mind az ördög adta.

„Szép szavamra néha szólt,
Azt is dérrel dúrral,
Kérésimre válaszolt
Szörnyü háborúval,
Zúgolódott, hogy az ég
Gyönge nőnek szülte,
S én szenvedtem az erős
Csapkodást körülte.

„Rabja voltam… kedviért
Tüzbe vizbe jártam,
S tüznél viznél gonoszabb
Maga lett irántam.
Nappal ellenem pörölt
Utaimba állva,
S éjjel, isten tudja, hol
Röpdesett az álma.

„Ha ölelt is olykoron,
Fél karjával tette,
Fejem alját szüntelen
Alacsonyra vette.
És ha itt e néma fal
Szólni tudna szépen,
Megmondhatná, mily erő
Volt a két kezében.

„S vaj’ mi lett a jutalom,
Ha jutalmat vártam!?
Jó társamnak egy napon
Hűlt helyét találtam!
S szivembe tört, mint a mily,
Az a bánat tőle,
Hogy hamarább mért nem én
Szöktem el mellőle!”

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.