(Szombathely, 1892. ápr. 1. – Budapest, 1969. szept. 21.)
„Szerencsétlen igavonónak érkeztem a világra. Balvégzetem megvert az irka-firka terhes vágyával. Időt azonban nem adott ahhoz, hogy kedvem szerint irkafirkálhassak. Nyilván nem adott elegendő képességet sem, így aztán nem is vittem többre, csak néhány verset sikerült papírra vetnem.”1
E keserű sorokkal kezdte önéletrajzát hetvenedik évén túl, nehéz megpróbáltatások után dr. Mészáros Hugó, Szombathely volt polgármestere nagy magányosságában Rákosszentmihályon, távol szülőföldjétől.
Évtizedeken keresztül volt a vasi közélet és irodalom egyik vezéralakja, szervezője és alkotó munkás. Ma mégis majdnem ismeretlen az irodalmat kedvelők előtt is, mert négy évtizeden keresztül nevét szocializmust építő megyénkben nem volt ildomos említeni. Ez a tilalom csak az utóbbi években kezdett oldódni, amikor Bárdosi Németh János, Kuntár Lajos, Pósfai János vagy e sorok írója igyekezett kiásni a mesterséges feledésből alakját.2 Költészetéről az utolsó részletesebb áttekintés 1943-ben jelent meg.3 E munka célja, hogy születésének 100. évfordulóján felidézze emberi alakját és költői pályáját, és rámutasson arra a fontos szerepre, melyet Vas megye 20. századi irodalmi életében betöltött.
IFJÚSÁG
1892. április 1-én született Szombathelyen. Az apa Bécset, Nyugat-Európát megjárt, művelt, németül beszélő iparos volt, aki kitanulta a varga mesterséget. „Apám sem nem dohányzott, sem nem ivott.” Hazatérve Szombathelyre mégsem boldogult, hiszen vagy 60 mesterségbeli versenytársa akadt. Így amint lehetősége adódott, beállt a vármegyéhez altisztnek. Először Sárváron akadt állás, odaköltöztek hát.
„Itt Sárváron olyan csapás ért bennünket, aminek fájdalma életünk végéig kísért bennünket. Kis húgomat a diftéria, akkori nevén torokgyík, az orvos minden mentési kísérlete ellenére, sírba vitte. Egyikünk sem tudta soha elfelejteni.”
Ez a tragédia szinte elűzte a családot Sárvárról. Sikerült is hamarosan visszakerülnünk Szombathelyre.
„A Körmendi utca 6. sz. házban jutottunk egy szoba-konyhás kis udvari lakáshoz. az udvar, ahova kerültem, elég tágas volt, csupa szegény munkásember lakta apró lakásait. Egyik lakás szomszédunk muzsikuscigány volt, és nagy úrnak gondoltam, mert fekete kemény kalapot hordott, mint az urak, és fekete ruhában járt. A másik szomszédunk vasúti pályamunkásként kereste kenyerét. Ő is rendes embernek számított, mert állandó munkája volt.”
„Ebben az utcában telt el diákéletem az utolsó diák évig. Szegények voltunk, de anyám gondosan, tisztán járatott, a szülői gondoskodás meg is látszott rajtam. Sokan mintha irigyeltek volna is, mert szüleim gimnáziumba járattak. Sem a diákéveket, sem az utcát, sem a várost nem lehet elfelejteni.”
A kisfiú 1902. szeptemberében a szombathelyi Szent Norbert premontrei gimnázium tanulója lett. Ezzel végleg elhatároztatott, hogy a szülők biztosítani akarják gyermekük számára a további társadalmi emelkedés lehetőségét. A nagyapa még parasztiparos volt, az apa iparos, városi altiszt s a gyermek már az értelmiségi pályát választotta.
„Elemi iskolás koromtól kezdve naponta reggel hatkor már munkába siető apám mellett mentem az apám útjába eső püspöki templomba minisztrálni…
Magam csak az éjszakai órákban a konyhánkon tanulhattam petróleumlámpa mellett. Növelte a felsőbb osztályokban az éjszakai foglalatosságot az is, hogy az ifjúsági könyvtárban feltalálható minden szépirodalmi mű prózai és verses romantikája tökéletesen megfertőzött, Puskin Anyeginje, Reviczky Gyula, Krúdy Gyula habzsolva falt minden írása romantikussá, mélabúra hajlamossá tett, aminek az Önképzőkör vallotta kárát, mert bőven ostromoltam verssel, prózával egyaránt.
Csak buzdítónak hatott, hogy hatodikos koromban hetenkint kétszer megjelenő helyi lapunk, a Vasmegyei Hírlap is közölte egy versemet… első versem M. Hugó névvel jelent meg.
Az Önképzőkör minden év végén egy darab tíz koronás arannyal szokta jutalmazni az oda beérkezett lírai versek közül azt, amelyik az Önképzőkör vezetőinek megítélése szerint a legjobb. VIII.-os diáknak szokták odaítélni, mivelhogy az úgyis végképp megválik az iskolától. El sem akartam hát hinni, hogy az Önképzőkör, diákok, tanárok ezt az egy darab 10 koronás aranyat 1909-ben nekem, a hetedikes diáknak ítélték oda.”
Ebben az esetben az emlékezet nem működött pontosan. Az iskola értesítői szerint 1909-ben Reviczkyről tartott előadásáért jutalmazták, verséért 1910-ben kapta az említett díjat.4
„Még hetedikes koromban osztálytársammal és jóbarátommal, Kocsis Lászlóval, aki szintén verseket faragott, akárcsak én, kiválogattunk verseinkből egy kis kötetre valót azzal a merész elhatározással, hogy a kötetet kiadjuk. Osztálytársaink a kötet megjelenését az osztály ügyének tekintették, összegyűjtöttek annyi előfizetőt, hogy a nyomdai költségeket abból kifizethettük. Hetedikes tanévünk végére 1909-ben meg is jelent a könyv…”
Régi közhely és téves hiedelem volt, amit különösen az utóbbi évtizedekben újra meg újra olvasni lehetett: a papi iskolák konzervatív szellemükkel, császárhűségükkel nem voltak a hazafiság otthonai. Az emlékiratok egy részletes erőteljesen cáfolja ezt.
„… gyermekkorunktól kezdve ilyen igéken és érzéseken növekedtünk: Ne higgy magyar a németnek!
Erzsébet királynő iránt lovagias szívvel részvétet éreztünk, őt nem tudtuk gyűlölni, annál inkább tudtunk gyűlölni minden mást, ami német. Abban az időben jártunk középiskolába, amikor március 15-ét még nem volt szabad megünnepelni az iskolában, hanem április 11-ét kellett megünnepelni nemzeti ünnepként. Mi azonban, vagyis minden iskola minden diákja március 15-én Petőfi Sándor képével díszített nemzeti színű kokárdával vonultunk az iskolába. Tanáraink sohasem emelték föl tiltó szavukat. Április 11-én kötelező volt a kokárda kitűzése. Megtettük. Feltűztük akkor is a kokárdákat természetesen, de elődeink örökségéhez híven fekete fátyollal burkoltuk. Mindez néma tüntetés volt. október 6-án azonban évről évre gyászünnepséget tartottunk az iskola lépcsőházában. Ott volt elhelyezve az aradi tizenhárom reliefje a falon. Minden nap tisztelgő főhajtással vonultunk el előttük, amikor osztályainkba mentünk. Október 6-án azonban az egész gimnázium ifjúsága gyászszalaggal gyülekezett a reliefek előtt. a ifjúság szavalatokkal és ünnepi beszéddel emlékezett a 48-as szabadságharc gyalázatos eltiprására.”
A felejthetetlen diákévek 1910. június 5-én az érettségivel véget értek. „6-án már egy silány kis ügyvédi irodában voltam havi 50 koronáért, de délután meg este volt szabadidőm annyi, hogy egy kis hetilapot ollózással, külső munkatársakkal összetákolhattam. A Vasmegyei Hírlap szerkesztője és tulajdonosa dr. Geszner Imre ügyvéd, a rohonci rabbi fia volt, aki a 48-as függetlenségi párt lángoló hívének vallotta magát és lapjával is ezt az akkor ellenzéki politikát szolgálta… Szabad kezet kaptam arra, hogy a tárca rovatot és a Csarnok c. rovatot szépirodalmi anyaggal töltsem meg. Ennek örültem, mert kezdő író barátaim írásait az olvasók elé juttathattam.”
Ezzel megkezdi azt a misszióját is, hogy szervezze a megye irodalmi életét, megjelenési lehetőséget biztosítson vidéki írótársainak évtizedeken keresztül élete tragikus fordulatáig.
1911. szeptemberétől mezei jogászként elvégzi az egyetemet, mikor állandó díjnoki álláshoz jut az ügyészségen, majd „a városi elöljáróság legkisebb tagjává, közgyámmá választottak 1915. dec. 18-án.” Ezzel helyzete stabilizálódik, és megnyílik előtte a lassú, de biztos felemelkedést nyújtó hivatali pálya.
Gyenge szemének köszönhetően a háborúból kimaradt. S miközben hivatalos iratokat böngészett, iktatott, másik énjével az irodalom berkeit járta, Reviczky, Juhász, Kosztolányi, Krúdy bűvöletében élt, és virágzó vidéki irodalomról álmodozott.
A tízes évek közepén csatlakozik ahhoz a fiatal dunántúli írócsoporthoz, melynek lelke a kifogyhatatlan energiájú Váth János, tagjai pedig a két jóbarát: Finta Sándor és Kocsis László Nemzedékek néven könyvkiadó vállalkozást alakítanak, s legfőbb céljuk a Dunántúl szellemi erőinek összefogása. Ebben az időben, 1917-ben adja ki miniatűr kötetkéjét 22 verssel Hazafelé címen.
A kis kötet a kisváros hangulatait csendíti rímekbe. Halk vasárnap délutánok muzsikálnak, szinte érezzük az utcák csendjét, az elmúlt szerelmeket, a szomorú magányt.
„Tudom: sosem jutok ki innét.
Tudom: magam leszek csak mindég.
Nyomoromban márciusi szél,
Távol előttem messzi tél.”
(Kisvárosi utcák között)
A századforduló szombathelyi költője, Stamborszky Lajos, akit ifjan annyira szeretett, aki nem kevés tehetséggel – ha némi romantikus szentimentalizmussal is – tudta megjeleníteni ezt a világot, Reviczky s a tízes évek elején Tóth Árpád, Juhász, Kosztolányi alakították költészetét. Van egy fontos közös tulajdonságuk: mindannyian szomorú költők.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Mészáros Hugó csak utánzó költő lett volna. Már ekkor sem volt az. Ki tudta alakítani a maga sajátos költői egyéniségét ebben az első kötetében. Nem volt nagyigényű ez a költészet, de őszinte és költői, és jól tükrözött egy magatartásformát, a kispolgáriság eseménytelen, zárt világú, szépség után sóvárgó, álmodozó, romantikus szomorúságát.
„A világot csak így ismertem:
Földszintes házak kicsi kertben,
Földszintes házak ablakába:
Virág, leányfej, himzőráma.”
(Altató magamnak)
Költészete alapvetően nem változott sem témában, sem formában a későbbi fél évtized alatt sem, hiszen nem változott a társadalomnak az a szelete sem – gondolkodásban, érzelmeiben bizonyosan nem -, melyben a költő élt.
ŐSZ IVÁN
„… székálló legényeknek illő névvel indult… Családi neve sehogy se harmonizált kifejeztet szelíd érzéseivel és enyhe hangulataival. Költői habitusához, melyben uralkodó mindmáig a lila, a világoskék s még inkább a fehér, e szemérmes, álmatag nevet vette föl: Ősz Iván.”5
Így hasonult névben is költészetéhez, s eredeti nevét ettől kezdve már csak hivatalos helyeken használta, barátai számára és az irodalomban személyisége ezzel a névvel forrott össze.
A háború után Szombathelyt az újjáéledő fiatal irodalom központjává akarta tenni. 1920 tavaszán Tavaszi könyv címen antológiát szerkesztett 7 vasi költő részvételével. A pénztelenséget úgy sikerült áthidalnia, hogy a nyomdatulajdonos és a nyomdászok semmit sem kértek a munkáért. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé e kötet jelentőségét, hiszen egy politikailag, még inkább gazdaságilag szétesett országban a vidéki irodalom élni akarását bizonyította.
1921 októberében felcsillant a reménye annak, hogy a fiatal vasi írók otthonra lelnek. Magyar Nyugat címmel hetilap indult, melynek irodalmi szerkesztője Ősz Iván lett. Lelkesen kezdi szervezni társait: „A Magyar Nyugat pár napon belül napi lappá alakul. Naponta tárcát és regényt közöl s igazi, nívós találkozó helye kíván lenni a dunántúli íróknak. A regényeket könyv alakban is kiadjuk. Ne hagyjatok hát magamra.”
Az első megjelenő folytatásos regény írása, Az ősi rög. Talán az első irredenta regény. Közel a trianoni megrendülés, még sincs gyűlölet a sorokban, inkább szomorúság s egy kicsi reménykedés. Álmodozó hősei még arra is képtelenek, hogy érzelmeiket kinyilvánítsák. Költői leírásai Krúdyt idézik:
„Sárgaselyem ruhába öltözött a délután a dombon s a fák között lejött Cser Pál ablakáig. Belépett az ablakon s Cser Pál lába előtt leborult a szőnyegre.
A napsugár ott feküdt a lába előtt a szőnyegen. Most letekintett rá. Tél volt s váratlanul így szólt hozzá:
- Tatjána, kelj fel! Mit cselekszel? Tudod, hogy szeretlek.”
Ez a hangulat üti meg azokat a sorokat is, melyek az ország feldarabolásáról beszélnek: „… az a magas orom ott, Írottkő. Ketté akarják hasítani azt is, hogy csak a vérző fele maradjon a miénk. A Kálvária megmaradhat nekünk. Igen a Kálvária a mienk marad! Ők maguk sem gondolhattak arra, hogy mit hagytak ezzel nekünk.”
Néhány különös sor azonban meglepő, alig másfél évvel a Kommün után. az író, aki a kommunista rendszerrel nem értett egyet, így nyilvánítja ki elégedetlenségét azzal a jelennel szemben, mely könnyen felejtett: „Mily üres és hazug a hatalom… nincs igazság a földön. A földi életnek a vagyon a kormányosa. A vagyon kevélyen ül a hintón, s hintajába befog mindenkit, aki rá van utalva a morzsákra, amiket gyéren alamizsnával osztogat. Mi lenne, ha a hintóba fogottak egyszer felhorkannának. Hisz egyszer már volt ilyesmiben részük. A dölyfös vagyon azonban nem tanul.”
Elbeszélések és regények egész sorát közölte a lapban, közülük 5 könyv alakban is megjelent. Két év után azonban a vállalkozás csődbe jutott, az újság megszűnt.
Adódott azonban új lehetőség számukra. Kocsis László, a költőbarát Dombóvárra került káplánnak, és a Dombóvári Hírlap szerkesztője lett. Most ő közölte lapjában az írótárak munkáit, és jelentette meg különnyomatként azokat. Ősz Ivánnak rövid idő alatt két elbeszélés kötete is megjelent: Melitta (1921) és Mind egyformák (1923) címen. Ne gondoljunk vaskos kötetekre. Néhány elbeszélés található csak bennük. Jellegzetesen a lírikus alkotásai. Cselekményük alig van, egy-egy gondolat példabeszédszerű megjelenítései. Bizonyos naivság, lélektani leegyszerűsítés jellemzi őket. Ma úgy tűnik, leginkább ezek felett járt el az idő.
Következő kötete szintén Dombóváron jelent meg Lehajló kalász (1925) címen. A kötet megjelenése előtt egyik leveléből az irodalmi hétköznapok gondjairól értesülhetünk: „… meggondolatlan leszek és kiadom ócska verseimet. A kézirat készen van teljesen összeállítva. Mennyi idő alatt készül el, mert több gombát nem eszem s most már előre megkezdem az előfiz. gyűjtését akár terrorral is.”
A finom fehér papíron megjelenő félszáz versben kiteljesedik a Hazafelé kötetben kezdett líra, amelyből át is emeli ide legjobbnak tartott verseit.
E kötetből, éppen mert terjedelmesebb, még inkább kitűnik, milyen kis világ az övé: önmaga, néhány ember és néhány utca. Lírájából még csak nem is sejthetjük, hogyan dübörgött körülötte a történelem háborúval, forradalmakkal, országcsonkítással. Önmaga tud csak versének hőse lenni, s már fiatalon is a magány, az ősz, az elvágyódás, az elmúlás gondolata, a szép szomorúság vezeti tollát.
Közben megházasodik, s a polgári pályán is emelkedni kezd. 1924-ben a város főjegyzője lesz, 1930-ban városi tanácsnok, akinek feladata a város kulturális ügyeinek intézése. Írói aktivitása azonban egyelőre nem csökken.
1930-ban Lélekharang címen új verseskötetkét ad ki. „Előfizetőt eddig szereztek kb. 100-at 2 pengőjével. Maradni persze nem marad semmi, mert pénzbeszedőt és kézbesítőt kell fogadnom. Így is legalább 150 szegény pasast terrorizálni kell, hogy előfizessen.” Úgy látszik, sikerült, mert a kötet megjelent. Ebben találunk néhány játékosabb verset, de a téma marad a régi:
„Kik látjátok, emberek,
Távozó vitorlám,
A partokról dobjatok
Néhány virágot rám.
Fonogatom, kötözöm
Koszorúba csendben,
hogy legyen ha meghalok,
Mit szívemre tennem.”
(Jó az Isten, jót ád)
S milyen különös, van benne egy öt évvel későbbi Kosztolányi sor:
„Nem fáj, hogy egyszer el kell mennem innen.”
(Hit)
Lassan, lassan a budapesti sajtó is befogadja. Az Élet közli elbeszéléseit, verseit, a Katolikus Szemle, a Magyar Kultúra, a Napkelet kritikákban méltatja könyveit, bár ritka vendégként. Igazán soha nem tud kitörni a vidék s a magány elszigetelő hálja mögül, s talán igazán nem is akar.
1930-ban még a pécsi Dunántúlban folytatásos regénye is megjelenik Kárhozat címen. Később különnyomatként kötetben is kiadja, de a gyenge minőségű papír miatt perel a szerző, s a könyvet bezúzzák. Alig néhány példány menekül meg. Pedig az író legolvasmányosabb munkája. Fordulatos, kedves, hangulatos. Önéletrajzi mozzanatok is előfordulnak benne. Csak mintha Gárdonyi írta volna a Szunyoghy miatyánkja társaként.
Utolsó megjelent verseskötete az Őszi esték (1934). A gazdasági válság tragikus éveinek hatására kilépett szűk világából, s először a szociális problémák is megjelentek verseiben.
„Roskad t fejjel tűnődik a magyar:
- Mit ér, amit az ember betakar!
A termés jó, de ára oly kevés.
Kezdődik újra minden szenvedés.
Lámpánkba télen olaj nem kerül,
Sötét vackokban tengünk tétlenül.”
(Rábamenti tájon)
Életének ebben a felívelő szakaszában még két öröm éri. 1936-ban sikerült elindítania, írótársainak közreműködésével az ország egyik legszínvonalasabb vidéki irodalmi folyóiratát, az Irott Kő-t. Két év alatt 8 szám jelent meg, s országos nevek is publikáltak benne jónevű vasi írók mellett.
A másik öröm személyes volt: 1938-ban a katolikus írók társasága, a Szent István Akadémia választotta tagjai sorába, mert „Ősz Iván a sajátos dunántúli létforma igaz megmutatója, anélkül, hogy regionalizmusba veszne.”6
A GETSZEMÁNI KERTBEN
„Amint az evangélistáktól tudjuk, hogy Krisztus kínszenvedése a Getszemáni kertben kezdődött, a hívő lélek is hajlamos arra, hogy élete nehéz szakaszában arra a gondolatra jusson, hogy ő is a Getszemáni kertbe jutott.”
Ősz Iván számára a kínok útja egy diadallal kezdődött. 1941 márciusában Szombathely polgármesterévé választották. Akkor még nem tudta, hogy ez az esemény eldöntötte további sorsát.
Ha hivatali teendői lefoglalták is idejét, az ihlet perceit nem tudták elragadni tőle. De vége a szépség kultuszának. Mikor Hitlert hallgatja a rádióban, kétségbeesetten írja le:
„Én ezt hallottam: hulla, hulla!”
S mikor ciklusba rendezi ezeket a verseit, ezt írja föléjük: „Közelünkben a halál!” Ezek a versek a hazáért aggódó, a barbárságtól rettegő költő riadt kiáltásai. S hiába a személyes igyekeze4t, hogy a háború és rendszer kívánta mind szigorúbb, mind embertelenebb rendelkezéseket emberi módon hajtsa végre, olyan kevés lehetőség adódik erre. Törekvésének 1944-es eredménye, hogy „mióta a németek becsuktak és a nyilasok elkergettek, nem kerültem vissza. A jó Isten tudja, mit cselekszik, úgyis elfáradtam.”
A nyilasok üldözése után a háború is végigdübörög rajta. „Nagykedden keserves bombatámadás házamat megrongálta, ajtó, ablak nélkül maradtunk.”
S a háború vége mit hoz számára? „Könyveim nagy részére is keresztet vetettem már, jó tüzelőnek bizonyult a kerekes konyhához. Szétdúlt íróasztalomból levelenkint egy kötetre való verset megmentettem, ezzel az ötven vacakkal már régen szerettem volna kiállni az irodalom utcasarkára, de sohasem értem rá! Most szeretném kiadni, bár tudom, hogy a kutyának sem kell a vers. Ha egyszer nagyon ráérsz, nézd meg a dombóvári Bagó nyomdánk tud-e még olyan Lehajló kalász féle kötetet összetákolni s mennyiért ívenkint. Vőmről, fiamról semmi hír. Nekünk sok lakónk van, itt pihennek meg napokra diadalmasan” – írja Kocsisnak 1945. június közepén. Csak csodálhatjuk az irodalomba vetetett hitét.
1946-ban azonban letartóztatják. Szombathelyen minden mesterkedés ellenére sem sikerül elítéltetni, az üldözöttek közül sokan állnak ki mellette. A nyolc hónapi ítéletet is csak azért szabják ki rá, hogy vizsgálati fogságának 9 hónapját törvényesítsék. az új hatalmasságok szemében azonban polgármestersége bűn volt. Összeesküvés koholt vádjával újra letartóztatják, s most már Győrben ítélkeznek felette a nép nevében. Itt nem lehettek mentő tanúk, a munkásököl könyörtelenül lesújthatott.
Öt év után szabadult. Ezek az évek nemcsak az emberségében, önérzetében alázták meg, hanem elvették tőle végleg szeretett városát, munkáját, a nyugodt öregkor reményét. De nem vehették el tőle hitét, íróbarátai szeretetét és a költészetet.
Alig szabadul ki, s talál szegényes otthont Rákosszentmihályon, és segédmunkásként, raktárosként valami munkához is hozzájuthat, jelentkeznek az egykori társak levélbe, akik szintén az irodalom peremére szorultak vagy elhallgattatás lett a sorsuk. S kezdetét veszi egy különös irodalmi élet. Elindulnak a levelek, versek, prózai írások egymáshoz. Még véleményeket, kritikákat is fogalmaznak, a reménytelenségben is biztatják egymást.
„A gondviselés őrködésében bízom. Homérosszal, a Holt-tengeri leletekkel sem bírt az idő. Semmit sem lehet tudni. A jövő bizonyára megtalálja mindazt, amire kíváncsi. Ha meg nem kíváncsi, az nem fontos. Kíváncsiságuk nélkül is sok mindent orrul elé dobálhat a föld és az idő.”
1955-ben 20 év termését gyűjti össze egy kéziratos kötetbe. Ezek már a magány versei. A rímek erdejében gyakran kalandozik Szombathelyre, vagy Istentől két reményt és csendes elmúlást, Néhányszor még a személyes találkozás öröme is megadatik számára a régi barátokkal. Utolsó napsugarak az őszi égen.
„Eléjük rakom emlékkönyvem:
- Írjatok valamit bele.
Megmártják tollukat a könnyben,
S úgy írják könyvemet tele.”
(Emlékkönyvem)
Azonban hátra van még egy próbatétel. „1960. aug. 30-án aztán az elmúlt előző évtized kegyetlenül megerőltető kenyérkereseti munkájától meggyötört szervezetemet agytrombózis érte.”
Felépül ugyan, de kimozdulni már alig mer. Ha első évtizedeiben néhány négyzetkilométerből állt számára a világ, akkor ez most pár négyzetméterre zsugorodik. A kályhasutba húzódva Krúdyt, Juhászt olvas, ábrándozik. „A Mecsek, az Irottkő, a Szentgyörgyhegy Újvár, a vasi és egyéb tájak tartoznak még nekünk egy együttes szimbádi csatangolással, amikor is postakocsink színes alkonyattájt megáll valamely útmenti csárdánál, bételepszünk az eperfa alá, piros abroszt boríttatunk a kövér fogadósnéval a kecskelábú asztalra, békebelezünk hat tojásból rántottát némi szalonnával, utána gurítunk néhány pohár borocskát, aztán elnézve a messzeségbe, ahol a kék hegyek vannak, elkezdjük: Hát erre emlékszel-e?”
Azért a feltámadás reményét sejteti számára, hogy a 60-as években néhány versét az Új Ember, az Életünk és a Vigilia közli.
A tollat soha nem teszi le. Újabb kéziratos kötetek következnek: az Utolsó állomás, az Örök nyugvóhelyem felé, a Hóförgetegben hullott faleveleim és a Fel-alá topogás a határon sötétedés előtt. Az élet már örök búcsúzás. Számára a halál nem félelmetes megsemmisülés, hanem találkozás Istennel.
„Menj csak szegény, az életed nehéz volt.
Adjon szebbet és könnyebbet az égbolt.”
(Búcsúztató magam felett)
Sok a vers, de a múzsa csókját ritkán érezzük rajtuk. Közhely-bölcselkedések, nosztalgikus emlékezések, megbékélt kesergés ismétlődnek újra meg újra színtelenül. Önmaga is érzi ezt:
Egyhangú síp a hangszerem,
Mégis makacsul szüntelen
Egyre-egyre csak zengetem…”
(Egyhangú síp)
Már ritkán érezzük az Ősz Iván-i költészet báját, magával ragadó hangulatait, nem találkozunk megkapó képeivel. A megfáradt meggyötört ember görcsös erőlködései ezek.
Nemcsak ő fogyatkozik. „Nagyon elszomorít, ha körülnézek a világban, egyre kevesebben lézengünk benne… fogyatkozunk mi is régi útitársak. Ez a világ már nem a mi világunk.”
1963-ban írni kezdi emlékiratait Irka-firka életemről címmel. Szép részleteket olvashatunk benne gyermekkoráról, Szombathely régi életéről, de igazán már nem tud különbséget tenni fontos és nem fontos között. Irodalomszervezői tevékenységéről, a kultúréletről alig ejt szót – ő, akinek ez volt az élete – máskor viszont hosszan részletezi élete sérelmesnek tartott eseményeit, de nem az igazán tragikusakat, hiszen a kézirat 1944 tavaszán megszakad, hanem a korábbi apró-cseprő eseményeket.
A vers élete utolsó napjaiig elkíséri. 1969. szept. 9-én még papírra vet egy verset, 21-én pedig már a gyászjelentését kell fogalmazni.
1969. okt. 25-én érkezett haza Szombathelyre, hogy a szeretett város örökre befogadja hamvait.
„Eltemettük drága Ősz Ivánt: a régi Szombathely tisztelgett előtte és siratta. Én is a régiek nevében búcsúztam tőle” – írja Bárdosi Németh János.
Megérkezett!
„A túlsó parton kék, üde rét.
Az Isten nyújtja a kezét.
Megfogjuk az erős kezet
S a hídon bennünk átvezet.”
(Útunk a földön)
Talán szülővárosa gondolhatna arra, hogy egy verseskötettel feltámassza a költőt.
JEGYZETEK:
1) Irka-firka életemről c. önéletrajzából. (Ősz Iván hagyaték. Szepesházy Róbertné, Szombathely). A további nem jelölt idézetek ebből vagy Ősz Iván Kocsis Lászlóhoz írt leveleiből valók. (Kocsis hagyaték a szerzőnél.)
2) Bárdosi Németh János: Virágos temető = Vigilia, 1981. 107-113. p.
Kuntár Lajos: Önerős könyvkiadás = Életünk, 1988. 370-376. p.
Pósfai János: Ősz Iván üzenete = Vas Népe, 1991. dec. 23. 8. p.
Ács László: Egy antológia születése = Vas Népe, 1991. május 12. 7. p.
3.) Bárdosi Németh János: Ősz Iván költői útja = Irott Kő, 1943. 9. 9. 7-8. p.
4) A Szombathelyi Róm. Kath. Főgimnázium Értesítője, 1908. Szerk. Kárpáti Kelemen. Szombathely, 1909. 66. p.
A Szombathelyi Róm. Kath. Főgimnázium Értesítője, 1909-1910. Szerk. Kárpáti Kelemen. Szombathely, 1910. 56. p.
5) Váth János előszava a Mind egyformák c. kötethez. Szombathely, 1923. 3. p.
6) A Szent István Akadémia tagajánlásai. Ősz Iván. Írták Pitroff Pál, Sziklay János. Bp. 1938. 15-16. p.
