Pintér Zoltán: Lovam hátán

Max Liebermann festménye

Lovam lába halkan csendben

Tipeg topog fű se rezzen,

Szépen lassan andalog

Táncol mint az angyalok,

Nesszenések madárdallam

Ág reccsen a friss avarban,

Lovam ugrik elszalad

Elröpít egy perc alatt,

Vágtass vágtass sebesen

Repíts át a kék egen,

Sörényedbe kapaszkodva

Ráugrunk a csillagokra,

Nyereg nélkül szőrén ülök

Úgy pörög, hogy elszédülök,

Felhők között nem is látom

Hová viszel jóbarátom,

Napkorong az úticél

Oda engem ne vigyél,

Megéget az minket nyomban

És az álom lángra lobban,

Menjünk inkább le a Földre

Harmatos friss legelőre,

Fűbe fekszem álmodom

Enyém vagy szép táltosom.

*

Pintér Zoltán így vall magáról:

1963-ban születtem Budapesten. Rétságon, majd Szentendrén éltem, míg 1987-ben Kiskunhalasra nem költöztem. Jelenleg is itt élek.

A verseléssel 15 éves korom óta foglalkozom, ami egy véletlenszerű próbálkozásból ered. A szerelem! Ez hozta ki belőlem a szavak sorba rendezését. Mindig arra törekedtem, hogy csak magyar szavakat és közérthető kifejezéseket írjak. Gyűlölöm az idegen szavakat. Nyelvünkben annyi csodálatos szó van, hogy bármit le lehet írni velük. Ha már egy verset meg kell magyarázni, az engem már nem érdekel. Talán ez késztet minden írásomnál arra, hogy érthetően emberi érzéseket tükrözve írjam le mondanivalómat. Kényszerből nem szeretek és nem is tudok írni. Ha van ihlet, akkor pár perc egy vers, de ha fáradt vagyok, akkor félreteszem, mert erőltetett dolgot nem akarok létrehozni.

A verselés lényem „kiterítése", amit szabadidőmben végzek, de sajnos a nyugodt, békés lelkiállapot a mai világban ritka kincs. A versformákat nem tartom be tudatosan. Csak úgy írok, ahogy érzem a ritmust vagy dallamot a szavakban.

Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék)

Mért jár eszemben az a ló?

Madár, az állatorvoséknál...

Miért is volt azt nézni jó,

hogy farkával legyezve sétál,

egy-egy leányt hátára vesz,

s meghintáztatja fürge trappban?...

Ne kérdezzétek! Fontos ez?

Nem is volt más izgalmas abban,

csak a remény, hogy majd talán

megszólal egyszer incselegve

valamelyik lovas-leány:

"No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?"

Aki még sose vágtatott,

(csupán a Corso-mozi mélyin,

ültében is röpülve ott,

míg száll a cowboy át a prérin)

ki nem szorított még sosem

térdével élő póni-kancát,

az érzi csak, mily végtelen

gyönyör lehet, ha csizmasarkát

a ló véknyába nyomja és

úgy vág neki a tág határnak...

Egetverő reménykedés!

Lehet, hogy ez valóra válhat? -

"No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" -

elhangzott végre ez a szó!

Intett a lány, hogy most helyette

én ülhetek a póniló

hátára, hogyha jól vigyázok:

s elmagyarázta sebesen,

hogy amikor kengyelbe hágok,

ő majd hátulról, cselesen

csempészi markomba a pálcát,

hogy meg ne lássa lovam...

mert lovagláshoz kell a pálca,

de a bolond Madár olyan,

hogy tűri bár, de hogyha látja,

attól megugrik, s elrohan...

Azóta hány ló volt alattam

- hajaj! - s hányat feledtem el...

(hisz lovardákból elmaradtam,

s a futtatás sem érdekel),

de azt az órát elfelednem

holtom napjáig sem lehet,

mikor először önfeledten

nyargaltam ott, a ház megett...

Mert úgy megindult ám alattam

az a bolond kedvű Madár,

hogy kerten, szérűn túlhaladtam,

s kiyílt előttem a határ!

Néztek a lányok, kiabáltak,

mert féltettek, hogy felbukom;

"Ne nyargalj úgy a vakvilágnak!

Vigyázz, maradj a járt úton!" -

Jól elragadott az a póni...

Miről is kezdtem versemet?

(Ki fesztelen szeret dalolni,

kötött formában is fecseg...)

Olyan siralmas e december,

s olyan hosszú a délután!

Örökké csak gubbaszt az ember,

s eped homályos cél után...

Bús elmebaj! Mit is kívánok?

A mennyországban volna jó,

hol angyalok közt nyargalászik

három leány, s egy póni ló.

Zelk Zoltán: A költő szerencséje

 

Egyszer majd én is kimegyek
a lóversenypályára - - -
fülembe súgja Krúdy úr:
Az ötös lovat játssza...
Bajszos, szép arcát emeli
a gyűrött turfújságból:
Persze hogy azt, csak az ötöst...
mondja Hunyady Sándor.
És dobognak már a lovak,
forr, sistereg a pálya -
mint Krúdy úr pegazusa,
úgy röpül az a sárga!
A többi tíz amíg lohol,
az ÖTÖS beröpülte
Nyírséget már és Óbudát,
úgy száll vissza a fűre.
Öt hossz? tíz hossz? ezer talán!
A végét mondom már csak,
mikor Krúdy és Hunyady
éppen konflisba szállnak
s én mondanám, hogy Köszönöm,
de mire szót találok,
a fellegek közt viszi már
a ló a két varázslót:
a konflist is az az ÖTÖS,
ő röpíti az égen...
s én állok csak, mi mást tegyek,
számolva tenger pénzemet. 

 

Gábor Andor: Dopping

 

- Csöndes beszélgetés – 

A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörű istállónak két egymás mellett fekvő bokszában. E lovak már megették az esti abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét, s miközben a lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi eseményeket. Hogy én megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy híják a magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van, hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem hazudom azt, hogy e fű nálam van. Hanem csodák annyit mondok, hogy napközben annyi szamár beszédet hallok, és megértem őket, mért ne érteném meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális Első ló és Második ló vinyettájú megszólítást alkalmazom, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek egymással. Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerűbb ostobaságot is fognak mondani, és akkor azt lehetne hinni, hogy mégiscsak emberek intézik egymáshoz a szót.

ELSŐ LÓ    Most rájöttek a doppingra, és most nagy kavarodás lesz miatta. A trénerünket elkergetik, a lovászfiúknak kihúzzák a fülét, s egy állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy állatorvos, aki inkább állat, mint orvos, s akit már régen fel kellett volna ruházni a doktori címmel, mert éppúgy nem ért a mesterségéhez, mint az emberek orvosai.

MÁSODIK LÓ      Hagyjuk az orvosproblémát, amit majd más alkalommal intézhetünk el, maradjunk meg a doppingnál, és mondja meg ön nékem, hogy valóban megbotránkozik-e rajta?

ELSŐ LÓ    Meg. A lapok is azt írják, hogy botrány, hogy felháborító skandalum, hogy..

MÁSODIK LÓ      Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a lapok írnak, ámbár, amit írnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos lótól: mi a dopping?

ELSŐ LÓ    A dopping nem egyéb, mint a bennünk, lovakban levő képességek mesterséges felfokozása.

MÁSODIK LÓ      Az. Csakugyan az. Vajon az a képesség, amit mesterségesen felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön úgy futni, ha izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihőzni. De ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: vannak képességek, amiket csak az izgatószerek kényszerítenek ki az emberekből. Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Íme, abban nincs egyetlen sor sem, amit írójuk józan fővel vetett volna papírra. De a nevezett költő értékének megítélésénél ez a szempont sohasem játszott szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe írta őket, hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? Nem kell-e örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól, az alkohol, az ópium, a morfoium álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató ágenstől?

ELSŐ LÓ    Ágens az ügynök, mi?

MÁSODIK LÓ      Ez esetben nem ügynök.

ELSŐ LÓ    Egyszer ügynök, egyszer nem?

MÁSODIK LÓ      Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az agyhoz, és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett volna. és ebből olyan nagyszerű dolgok támadnak, amiket az emberiség még egyetlen esetben sem utasított vissza. Honoré Balzac feketekávéja, Edgar Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dopping. Hol jelentettek be óvást ellenük?

ELSŐ LÓ    Igazságnak látszik.

MÁSODIK LÓ      Nemcsak látszik, hanem az is. Mármost vannak emberek, akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon örvendek. De vannak olyanok is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a doppingot, s akkor repül az elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli magába spriccelheti Arábia minden fűszerét, felöntheti egész Epernay városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger színe fölött. S valamely generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmú. És vannak híres magyar politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állítmányt is mondjanak. Ön tudja a francia közmondást: Ou il n’y a rien, le roi perd son royaume. Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekese. Ahol nincs, ott ne keress. A dopping nem olt bele képességeket senkibe, csak megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a természettudomány doppingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dopping a gőz, amely hatvan kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhússzal rántja tova ma, holnap talán kétszázzal.

ELSŐ LÓ    Tehát mit gondol ön?

MÁSODIK LÓ      Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk, fölösleges. De csak úgy fölösleges, ahogy fölösleges regényt írni, színpadon színdarabokat játszani, ebéd közben ötleteket mondani. Mindezeket az emberek mégis gyakorolják,mert hozzátartozik az ember voltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk; azt mondják, hogyha megyés püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor fussunk minél sebesebben.

ELSŐ LÓ    Nagyon egyszerű. Tessék minden lovat doppingolni. Lesznek, akik nem bírják ki; ezek dopping nélkül tudnak kitűnően futni, és lesznek, akik a doppinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.

ELSŐ LÓ    De kedves jó uram, mi lesz a fogadásokkal?

MÁSODIK LÓ      Ezt ne említse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek, hogy fogadjanak? Ki áll  oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi, hogy fogadjon: hosszú novellát ír-e, vagy rövidet, bárgyú történetet, vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem doppolnak bennünket, akkor mi úgy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk tehetségéből telik? Tudja ön, mi a zsoké csizmája?Tudja ön, mit suttog a bokor, ha megrezzenti a szellő, és mit suttog az owner a trénernek, a tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent Kossuth Lajos, és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló túl van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A doppinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat? A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósítók összeírtak rólam. Pedig keserves az!

ELSŐ LÓ    Miért, miért?

MÁSODIK LÓ      Mert én ló vagyok, és megtanultam olvasni, de azok úgy lovak, hogy még írni sem tudtak megtanulni.

(Forrás: Lóverseny 108-114. old.  – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Thury Zoltán: A ló

A katonaiskolából kijött egy, már a vénség felé hajló polgári úr, s komoran nézett körül a kis parkban. Erre felállott az egyik padról egy asszony, s eléje ment. Egy kis megilletődéssel nézett az emberre, s néhány lépéssel előtte állott meg, mintha félne egészen közelről hallani azt, amit mondani fog. Kémlelte az arcát, s azután biztatta: - No, öregem. – A férfi karját nyújtotta az asszonynak, s kiindultak a parkból az utcára.

- Rettenetesen jól ment minden – mondta aztán az ember. – A fiú kitűnően felelt. Otthon van az mindenben. Talán még egy volt, aki hozzá fogható, valami ics, vics – horvát gyerek. A tisztek szorongatták a kezem, a tábornok is odajött, hajlongott: ich gratuliere… Nekem meg minden egyebek forogtak a fejemben…

Az asszony meghatottan nézett fel a férfira. Könny csillogott a szemében, hagyta végigfolyni az arcán, s remegett a hangja, amint újra szólott:

- Örömöd telt benne, öregem.

A férfi vállat vont.

- Ujjé, de milyen örömöm… Őszintén szólva: jobban szerettem volna, ha csak jó közepes. Olyan, amilyen én voltam. Az ilyen emberek szerények. Nem emelkednek valami magasra, de nem is zuhanhatnak nagyot. A közepesek lassan vergődnek előre, a zsenialitás pedig repülni akar. Ez a fiú máris repül. Magasabban kezdi a pályát, mint a többi. A többi csak tiszthelyettes lesz, ő meg mindjárt hadnagy.

Az asszony mámorosan fohászkodott fel: - Istenem! – Leragyogott az arcáról a boldogság, s csak egy pillanatra kedvetlenedett el, amikor eszébe ötlött, hogy az ura arcán a kedvetlenség okát fürkéssze. Nyugtalanság fogta el őt is, s kissé bátortalanul, de ő is megtette a maga megjegyzését.

Sinka István: Kétágú történet

Kép forrása: http://www.mire.hu/hu/museums/61/author/65

Akkor délután az utcán megint a gaz kiscsikó után kellett vetnem magamat. Na, nem a saját akaratomból, mert tudtam, hogy a kis dög a kószálást megunja, s estig visszajön. De bizony a gazda nem így gondolkodott. Főleg a gazdáné, kit a gazda mindig teljes nevén szokott szólítani. Nem úgy, mint más teszi, hogy: hallod-e, asszony? Vagy: hallod-e feleség? Vagy Zsuzsa, Mári, Sára, már azonképp, hogy melyik édes személyt miképpen nevezik. Hanem, mondom, teljes nevén, így:  hallod-é, Panda Julis? Már az is nagy bátorságra vallott a gazdánál, hogy az egykori Juliskát Julisra rövidítette. Itt aztán meg is állt. Mert, ha még egy betűt elhagyott volna róla, újra olyan dallamos becenevet kapott volna az asszonya, mi a gazdánénak sem természetéhez, sem termetéhez nem illet volna. Hisz a gazdában is pislákolt még itt-ott némi akarat, s ismerte némileg a mérték- és súlyegységet is. A mázsányira tehát nem mondhatta rá, hogy – dekányi.

No de, maradjunk csak a csikónál! Olyan hét-nyolc hónapos állapotú volt a kis cudar. A csődör. Sima kis faraszőriben apró vadalma jegyekkel, s vérében erősen növekvő indulatokkal, ha az úton nagy porban szekerek csörömpültek el, utánuk vágatott, s néha nyolc-tíz kilométerre is elkísérte azokat, s harapdálta a lógóra fogott fiatal kancákat. Ilyenkor nekem utána kellett erednem, hogy valahol majd csak megáll, s utolérem. Jó kis sétákat tettem néha, de nem untam mégse, találkoztam tájakkal, tanyákkal, kutyákkal s emberekkel. Hajamat por lepte, s ingem alatt a gelebemen gyönge szellők bujkáltak által.

Akkor is, azon a délutánon, amint alább majd kitűnik, illetve ez a történet a világ tudomására jut, igen, akkor is nekirugaszkodott az álnok kis csődör az útnak, valami szekér után. A gazda hallgatagon vette tudomásul, hogy veszem a kötőféket, s ímhol, ni, útnak eredek, hogy egyszer legalább a farára verhessek a korai kis útszéli gavallérnak. De a gazdáné nem azért volt gazdáné, hogy szó nélkül haggya a dolgot.

- Na, essen bele a süly, ennek a napnak is befellegzett! – mondta. – Vagyis a paszulynak!