Thaly Kálmán (1839-1909): Őszi reggel

 
Köd lepi a Bakonyt, köd lepi a Vértest,
Köd borong a messze dunai sikságon, -
Harangszó hatja át a hullámos léget,
Vélnéd: zsongni hallasz repülő vadméhet,
Vagy, hogy távol gerlék búganak az ágon…
Pedig hát a szomszéd helységnek ércnyelve
Hívja a hiveket isten-tiszteletre.

Fényes csillag ragyog a torony tetőjén -
Rá tüzi sugarát az őszi verőfény,
Őszi verőfényben bucsuzik a gólya
A csillagtól, honnét gyakran vizsgálója
Volt tájnak, és tónak – ott a rét mezőjén.
Elkezdi még egyszer egyhangu nótáját:
S költöző párjával más hazákba száll át…

Tornácon is üres már a föcskefészek,
Tövises tarlóban a „pitypalatty” hallgat,
Fészke helyén széjjel fut a szeder-inda,
S pirkadt levelére fehér deret hint a
Hideg fényü hajnal, hulló fagyos harmat, -
Mint mikor vig ember szép piros arcára
Ráborul a vénség ezüst-koronája.

Szántó béres ballag lassú eke után,
Két fehér tulkának zuzmarás a szőre…
Búsan nyikorog az eke taligája,
Szomoru nótát fú a legény hozzája -
Kis pörge bajsz alól siróan fütyölve…
Arra gondolt tán, hogy katonának irták,
Hogy itt kell hagynia két nyalka tinóját.

Két nyalka tinóját – szép barna galambját,
a kitől megválni hajh, be keserü lesz!
S kalapját kinjában a szemére vágva, -
Cihogó ostorral búsan oda vág a
Borozdában járó hajszásnak szügyéhez…
Aztán síró füttye még siróbbá válik:
’El kell válnunk rózsám, sokáig… sokáig…’

Megkondul a gulya kolompja messziről,
Hangja közé harsog az őr kiáltása, -
A mint reárivall egy kóbor üszőre:
’Héj Csákó!… hová mégysz a tilos mezőre?’
S szól az ólmosnyelü ostor durrogása…
Bőgve jár a bika zsombékos lapályba’
Rézgombú szarvával a hantot felhányva…

Sárga erdőszélen nyugton állnak a fák,
A bokron a lombon egy levél se mozzan;
Megbúvik a szellő csendes völgy ölében -
Nem jut most eszébe suttogni ledéren -
Szerelem virágon, hallgató bokorban.
Legfölebb a völgyi patakot boszontja:
Fürtös fodraiba belekapaszkodva.

Majd megunja azt is… fölkap egy levelet,
S csalfán ide oda röpíti pörgetve - -
Fonnyadt sárga levél, zörgő sárga levél:
Tudod-e még, mikor ez a most hideg szél
Szerelmes kebledet csókolta, ölelte?!
- Nemcsak az ember, a  természet  is gyarló
Gunyolóvá lesz az imádott udvarló.

Még a napsugár sem ollyan hő, mint nyáron;
Az is bágyadt: miként a kényszerített csók,
Csókolom, csókolom: ajkán van az ajkam;
De míg őt csókoltam: másért sohajtottam…
Másnak nevét sugák a halk, elnyomott szók.
Csókolja a nap is a földet – szokásból, -
Hej de hő szerelme más csillagért lángol!

Nem soká eljőnek majd a hideg napok,
Akkor elő sem néz föllegei megül:
Miként öreg király, a ki trónusában
- Bár hogyan folyjon a dolog az országban -
Búskomor lélekkel naphosszat tétlen ül…
… Vén király ha elhal, örökké álmodik:
De a nap tavasszal újra megifjodik.

Akkor majd, akkor majd, ismét visszajőnek
Szerelmes napjai a szép ifjukornak;
A virág, a levél, a madár, a szellő,
A csevegő patak, árnyas lombos erdő
Megint kiújulnak – vidáman dalolnak.
Addig bús természet, menj alunni szépen,
S álmodj’ kikeletről zordon hideg télben!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.