Hegedűs Gyula: A varázsló kertje

Csáth Géza

Most, amikor Csáth Gézának "A varázsló kertje" című novellás könyvéről akarok néhány szót elmondani, elsősorban és mindenekelőtt szeretném meghatározni azt a hangulatot, amelyből minden meséje, minden érzése, úgyszólván minden egyes kifejezése fakad s amelynek észrevevése és magunkba fogadása nélkül csak szavak pengését hallanók. Minden témája egy és ugyanazon hangulaton keresztül jut kifejezésre, szinte átitatva attól; s minden színe, minden finomsága, a vígságoknak és a szomorúságoknak az az enyhe félig elmondottsága benne rejtőzik, mint palotában, amelynek kincseihez, hogy kincsek legyenek, szükséges a szobáknak fényt és sötétséget egybe szelídítő öble, a titokzatos folyosók útvesztője s a bennük pihenő sajátságos illatú levegő. Ez a bűvös hangulat talán a mesék hangulatához áll legközelebb, de ha a belőle kimosolygó naivságokat végiggondoljuk, rájövünk, hogy csak látszólagos naivságok, amelyek alatt biztos és tiszta öntudat lappang.

Csáth Gézának valamennyi novellája megtörtént. Nem valószínű események, nem megtörténhető dolgok, hanem így, egészen határozottan: - megtörténtek. Gyerekkorunkban vagy kora ifjúságunkban láttunk és hallottunk eseményeket, anélkül, hogy érdekelnének bennünket: nem is érdekelhetnek, mert nem tudjuk és nem értjük az eredetüket, az okukat; élnek körülöttünk emberek, akik sorra, egymásután elkerülnek mellőlünk, a szemünk előtt folynak le nekünk még titokzatos, érthetetlen jelenetek s ezek mind, mint tények, mint át nem gondolt, meg nem értett tények kerülnek bele a fejünkbe. Később, amikor egyre jobban világosodik előttünk az élet, mikor egyre-másra lepnek meg az új, eddig még soha nem érzett érzések: minden új érzésnél régi, idegen események bukkannak elő emlékezetünkből és minden új érzés megtalálja a maga régi történetét. A történet igaz, csupán egy szín kopott le belőle, csupán egy hang némult el benne; az érzésünk igaz és őszinte érzés, csupán a távolság nagy s a szertebágyadó ködben megsejteni véljük azt, amit nem láthatunk tisztán a szemünkkel. Így születnek események, amelyeknek fele a mi lelkünkben történt meg, éppen úgy, éppen olyan izgalmat keltve, mint a másik fele rajtunk kívül.

A Csáth Géza novelláiban én csupa ilyen eseményeket látok. Azok, akiről ír, mind éltek, talán most is élnek mind, mind, de közönséges eseteikről, mint a Csáth Géza emlékeiről, eltűntek a közönséges színek. Ezeket a közönséges színeket esztendők sűrű ködén keresztül ragyogóbbaknak vagy sötétebbeknek, csillogóbbaknak vagy halványabbaknak veszi észre Csáth Géza, azóta támadt érzésein és azóta szerzett tudásán keresztül látja azokat és gondolom, bizton azt hiszi, hogy azok valóban, a maguk tökéletes teljességében is így történtek meg. Az "Eroica" hőse, a kedves báró, aztán a varázsló, Jolán: - elsorolhatnám valamennyi alakját és kedvem lenne végigelemezni őket, hogy támadtak, mit csinálhattak s hogyan burkolta be őket ez a mélyreható hangulat, amely talán a mese hangulatához van legközelebb.

Mi már nem ködön keresztül nézünk, mi már nem keressük az eltűnt színeket és elnémult hangokat: bennünket Csáth Géza vezet abban a sejtelmes palotában és azt látjuk és úgy látjuk, ahogy ő láttatni engedi. Messziről mélységeket látunk s megcsap a mélységek hűvös lehelete, homályba réved a szemünk és csak gondolkozni tudunk a homályosságon, azt megsejteni nem; útvesztőbe tévedünk s csak úgy tudunk kimenekülni belőle, ha nem tépelődünk a titokzatos sötétségbe vesző utakon.

Egy költő csudálatosan tiszta lírája csendül fel s a megpendített finom hangok halkan tovább rezegnek a mi lelkünkben. Csáth Géza a legfinomabb, a legtisztább lírikusok közül való s véletlenség, hogy nem rím sorokból suhan felénk minden szavát körülölelő, megsejtő hangulata. A temperantuma, a gondolkozása, az érzései mind a lírai költőre vallanak, a mélységbe és a magosságba egyformán elnézőre. A könyvéből pedig nem embereket és őket jellemző eseményeket kapunk, nem jellemeket, nem egyéneket vagy típusokat, hanem őt magát, az ő lelkéből eredő vagy legalább is a lelkéhez áthasonlított eseményeket: lírát, rendkívüli hangulatoktól duzzadó, és a lelkünkön finoman végigrezdülő lírát.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Váradi Antal: Első látogatásom Jókainál

- Emlékeimből –

Alighogy feljöttem Pestre, első és legmelegebb kívánságom volt látni Jókait. Az ő költői vénájának emlőin nőttünk fel mi fiatalok, a Fehér Rózsa, a Magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Török világ Magyarországon voltak vezetőink a költészet országában. Azok termékenyítették meg fantáziánkat, s aki valami szépet gondolt és írt, mind abban a szent hitben írta és gondolta, hogy ő most a Jókai szent nyomdokain halad. Látnom kellett azt az embert, a költészet forrását, a Petőfi barátját, azt a nagy poétát, aki már akkor az ország jótevője volt. Ő vigasztalta az ötvenes évek búsuló magyarságát, ő élesztette reményünket, ő öntött új hitet belénk. Látnom kellett a prófétát.

Első kísérletem e nemben balul ütött ki. Elgyalogoltam a Stáció utca végére, ahol az ő kúriája állott. Hosszú földszintes sárga ház, a Kálvária tér szomszédsásában. Milyen más volt akkor Pest, mint ma?!

Se villanyos, se lóvasút… Mindössze a Ludovieumtól az osztrák államvasútig – (ma nyugati pályaudvar) – zökögött egy csilingelő lovakkal vontatott szekér. Később aztán elterjedt a Városligetig. Eladdig a Harmincad utcától vagy a Két pisztolytól zörögtek kifelé a Király utcán a tízüléses omnibuszok. Keserves alkalmatosságok valának. Igaz, hogy jobb híjában erre voltunk szorulva – sőt Deák Ferenc nem egyszer ült bennük, levegőre vágyakozván -, szemben ültem vele akárhányszor -, de azért csak silány alkalmatosság volt biz’ az omnibusz, melynek a kocsis-ülése mögé rozsdás pléh-lapra keresztben álló két pisztoly volt festve. Így a Jókai házához gyalog kellett kimennem. De hová ki nem gyalogoltam volna én, csakhogy Jókait lássam?

De nem láthattam. Bekukucskáltam a kapun – félig nyitva volt -, de azt mondták, hogy a tekintetes úr nincs otthon. Csak dél felé jön haza, ha jön, mert alkalmasint a városban van. Ott pedig neki sok volt a dolga, mert ha hetenkint egyszer nekidurálta magát a városnak, akkor nagy sort járt végig, az Athenaeumtól a Ráth Mór boltjáig, vagy valamelyik barátjához. Ilyen kirándulás nap volt a mai is, amelyen én Jókait kerestem. Visszaballagtam tehát hosszú orral. Elmentem azonban máskor is. Akkor szerencsésebb voltam. Tudniillik odaplántálván magamat a kapu mellé, lestem annak nyílását. Nyílott is, tágra, kétszárnyra és kigördült rajta a Jókai kocsija. Ment a Svábhegyre.

Lengyel Balázs: Katajev számadása

Valentyin Petrovics Katajev (1897-1986)

Forrás: www.wikipedia.org

Ritka szerencsés író az, aki élete során azt írja meg, amit fiatalon nagyjából maga elé képzelt. Úgy és azt, amire készült. De nem, ilyen író nincs is, ilyen szerencsés vagy talán szerencsétlen, aki ki tud tartani a művészi útjáról formált első érett látomása mellett. A mű az idő, az élmények és a lehetőségek függvénye. A véletlenek kitett, kiszolgáltatott, képlékeny és semmisülésre kész holmi. Előre megtervezni? A balzaci vagy zolai példa végletes kivétel. Még leginkább az akaratunktól független írói hang az, ami egy pálya véletlen alakulása közben a legállandóbb – bár azt is mennyi kifürkészhetetlen hatás módosítja.

Ha volna ilyen: öregen, a megírt művek után, számadásra kényszerülni fiatal énünk előtt, az volna csak a meglepetés! Mármint meglepetés a fiatalnak – és persze mind a fiataloknak, akiket éppen betölt jövendő pályájuk látomásos előképe. Nem a csaknem szükségszerű dezillúzióra célzok; a vágyak és a megvalósulás közötti csaknem örökös szakadékra. Világhírű, kitűnő íróról beszélek, nincs ok a dezillúzióra. Arról van szó csupán, hogy a megvalósulás, az élet más.

Min csodálkozhatna a fiatal Katajev, ha most az öreggel, a pályája csúcsán álló Katajevel szemtől szemben állna? Nem azon, hogy világhírű író lett, hanem azon, hogy ő írta A távolban egy fehér vitorla című kitűnő ifjúsági regényt s három kötetnyi folytatását (Tanya a pusztán, Odessza katakombáiban, Téli szél), s gyaníthatóan ezekkel a könyveivel lett igazán népszerűvé. Huszonnégy esztendő telik el az első kötet és a tetralógia utolsó kötete között, s ez alatt a gyorsan eliramlott negyedszázad alatt mindössze három könyv került ki a különben termékeny Katajev tolla alól (Én, a dolgozó nép fia; Ványa az ezred fia; A szovjetek hatalmáért), s azok is rokon célúak, rokon tendenciájúak, rokon módszerűek a tetralógiával.

Miért csodálkozhat a fiatal Katajev ezeken a gondosan megmunkált, a maguk műfajában kitűnő könyveken, amelyeknek szolid minősége, mondanivalója, szépsége neki is csak tetszésére lehet? Egyáltalában min csodálkozhat? A műfajukon, az írói céljukon.

Nem, mégsem mozgunk csupán a feltételezések síkos területén. A fiatal Katajevet nem is olyan nehéz megidézni: írt egy sereg novellát s egy sok nyelven megjelent szatirikus regényt, a Sikkasztók-at (1927), melyet magyarra a harmincas években még sárközi György fordított, és az ifjúkort betetőző vállalkozásként megírtra a Hajrá!-t (1932), regényalakként, ha áttételesen is, elevenen él a tetralógia Petya figurájában; s végül az öreg Katajev Gyógyír a feledésre című könyvében (1967) érzékletesen elénk is varázsolja őt éppen kialakulása éveiben.

Mit mondanak róla a novellák és mit a két regény? Azt, hogy más, nyugtalanítóbb s egyben egyetemesebb célok lebegtek előtte annál, mint ami ifjúsági könyvben egyáltalában megvalósítható. A fiatal Katajevet a háború két utolsó éve s főként a forradalom tette íróvá. Regényeinek központi témái nyomós bizonyítékot szolgáltatnak ebben a kérdésben. De fölösleges is a témákat számba venni, maga Katajev így vall. „Bármilyen voltam is, életemet és műveimet a Forradalomnak köszönhetem. Csak egyedül neki. a Forradalom fia vagyok.” S hozzáteszi még egy gondolkozásra késztető, súlyos tartalmú mondattal: „Meglehet, rossz fia. De mégiscsak fia.” Ne bolygassuk egyelőre ennek a korántsem szó szerint értendő mondatnak valódi jelentését. Álljon csak itt a fiatal Katajev a forradalom fiaként, akit a nagy klasszikus orosz irodalom nevelt. Mi az, ami őt a klasszikusokhoz kapcsolja? A jellemző jegyek közül emeljünk ki csupán kettőt. Elsőként azt, hogy az írás alapja nála is, mint a klasszikusoknál, a pontos és személyes megfigyelés. Vonatkozzék a megfigyelés tárgyra, emberre vagy társadalmi jelenségre, áthatja valami szolid, nem erőszakolt eredetiség, valami személyes felfedező jelleg. Másodiknak azt, hogy a megfigyelést nemcsak az írás végső összefoglaló jelentése hordozza, hanem megfigyelés-sorozatokat tartalmaznak a próza elemi részei is. A jelzőtől, a mondattól a bekezdésen és a jelenetezésen át így pontos és egyedileg felfedezett valóságdarabokból készül a prózai épület; megmunkált, nemes és időtálló anyagból. Egy nagy stílus bőséges tapasztalatkincse áll e mögött a résztől az egészig terjedő míves megformálás mögött, olyan kiérlelt stílusé, melyet meghaladni, továbbfejleszteni vagy félrevetni csak nagy invenciót igénylő, nem kevésbé igényes, más stílusteremtéssel lehet. De a fiatal Katajev bármivel is kísérletezett a későbbiek során, ebbe a klasszisokba nőtt bele, ezt a realizmust tanulta. Méghozzá kitűnő tanítványként. Idézünk ide bizonyításként egy puszta leíró részletet az 1925-ben írt Rogyion Zsukov című novellából. (A novella egésze, maga a téma: a Patyomkin cirkáló egy matrózának története, jellegzetesen „a forradalom fiának” választása – s a továbbiakban lesz még róla szó.) Katajev itt a románoknak megadott cirkáló matrózainak fényképezkedését írja le egy kaszárnyaudvaron.

„Húsz esztendővel ezelőtt, Constanta román városban, egy július végi délután, a kaszárnyaudvaron papsajt és csavart vadmályva nőtt. A tengerről nyári szél fújt, amely erős és sós volt, akár az uborkalé. Lobogtak a matrózgallérok és a szalagok. A lóistállónál, hasig érő gaz között, piszkos, dölyfös kecskebak állt. A bozontos kötelet megfeszítve és teveorrlyukait kitágítva, mozdulatlanul bámulta a magukat fényképeztető embereket meg a fotográfust. S míg az a kazetta fakeretét csattogtatta és beállította az objektívet, az udvaron ringó járással ment át egy feltűzött szoknyájú, öreges külsejű, fiatal román asszony, és teknőből szennyvizet loccsantott ki. A kecske dühösen félrehőkölt, m szakállát, és megrázta szakállát, és újra ámultan kővé meredt. A szappanos víz a földre kókadt szárak között duzzadt, szivárványszínű buborékokkal sistergett, és nyomban suhogva száradni kezdett. A fényképész leguggolt, bal kezét felemelte, és a jobbal gyorsan levette a lencséről a védőkupakot. A kikötőből hajókürt öblös zúgása áradt. A matrózok természetellenes pózba dermedtek.”

Ezt a fényképezkedést Katajev nem láthatta. De hogy látott hozzá hasonlót vagy legalábbis azokat az elemeket, amelyekből a jelenetet összerakta, látta és premier plan-ban fényképezte le írói emlékezetében, az egy pillanatig sem kétséges. leírása csaknem költői élességű megfigyelések sora: a tengeri szél, mint az uborkalé, a csavart vadmályva, az elhasználódástól bozontos kötél, a dölyfös kecske teve-orrlyukkal, amint félrehőköl, és azután újra ámultan kővé mered, a szappanos szennyvíz, amely a kókadt szárak között szivárványszínű buborékokkal sistereg, a feltűzött szoknyájú (figyeljük a leírást!), öreges külsejű, fiatal román asszony stb. Mennyi sokatmondó, tartalmas megfigyelés egy különben nem jelentős részletben. Katajev csaknem pazarló ( mi magyarok ezt a szappanos vizet József Attila szemével láttuk meg), s úgy halmozza az egyéni megfigyeléseket, mint aki birtokolja már egy nagy stílus művészi hitelességének rejtett titkait.

De a részletről az egész felé fordulva, csináljunk egy kis számvetést a fiatal Katajev témáiról. Arról, hogy mi az, vagy melyek azok az általános érvényű megfigyelések, amelyek írásra késztetik. Az első néhány háborús írástól eltekintve – Katajev részt vett az első világháborúban -, ezek a témák a forradalom fiai témái: a változásban levő élet, a harcokban és a harcok után, egy-egy markáns jelensége rögzül bennük. Így igaz, csakhogy ez a megállapítás mégis félreértésre vezet. Egy elnagyoló, romantizálásra hajlamos irodalom formálta ki számunkra ezeknek az éveknek az összképét; képzeteinkről egy színpadi függönyt kell lefejtenünk-félrehajtanunk, hogy a Katajev látta valóságig elérjünk. Ha így cselekszünk és bátran számításba vesszük, hogy a forradalom bár nagyszerű lendületet ad az ember fejlődésének, de máról holnapra mégsem változtatja meg, akkor érkezünk csak el annak a kavargó világnak a kapujához, melyről Katajev hírt ad. A novellák földrajzi színtere Odessza, ez a déli kikötőváros, mely mélyen beleírta magát Katajev egész életművébe; lelki színtere a történelmi változás mindennapjait jól-rosszul átélő ember képlékeny belső világa. (Hányan érzékelik egy történelmi változás aprólékos mozzanatai közt, hogy valójában mit élnek át; hányan tudják, hogy mit hoz magával és mit nem?) Mélyen rejlő általános emberi tulajdonságok, régi berögződések, új jegyek – egyfelől a pillanatnak való magaátadás, másfelől forradalmi, csaknem utópisztikus szenvedély vegyül itt egymással, s hozza létre a kor emberének, erős és teljes színképét, élességében csaknem bizarrt, melyet nem kétséges pozícióból vetít elénk egy hibátlan prizma. Mígnem – ahogy múlnak az évek és apránként kijegecesedik a szovjet  társadalom első évtizedének struktúrája – vele együtt erősödik fel vagy formálódik ki Katajevben az a szatirizáló hajlam, amely ráirányul a társadalmast kihasználó emberi különösségek és ügyeskedések egész burjánzására. Novellák sora mutat ebbe az irányba (Mihaszna Eduárd, Probkin elvtárs, A mintapéldány), míg 1926-ban megírja első nagyobb prózai vállalkozását, a híressé vált Sikkasztók című regényt. Számunkra a Sikkasztók Ilf és Petrov-szerű szatírája a korai szovjet pénzgazdálkodásnak (Petrov nemhiába Katajev testvére), melyet a sikkasztó pénztárosok rövid időre a maguk paradicsomává tudnak változtatni. A regény, a novellákkal szemben, fordít valamit az írói megfigyelés lencséjén: a belső dolgok helyett inkább a társadalmi vonatkozásokat veszi célba, s felfedezései csaknem maliciózus felfedezések. Katajev a képzeletnek szélesebb teret nyit, bátrabban színez, a valós jelenségmagokat kisarjasztva-felnövelve csaknem képtelen mesei termésükkel együtt tárja elénk.

Reményik Sándor: Mécs László

1.

A mai magyarság egyik legmélyebb gondolkodója mondotta egyszer a rátalálás villámfényénél s a kifejező erő isten áldotta nagy pillanatában, hogy minden művész alkotóhelye fölé oda lehetne írni ezt a jelmondatot:  Műhely a lehetetlenséghez. Sokszor eszembe jutott ez azóta, de szinte kényszerítő erővel jut eszembe ebben az órában. E gondolat jelentése az, hogy a művészet olyan feladatok megoldására vállalkozik, melyek más síkban, más dimenzióban lehetetlenek, elképzelhetetlenek. A művésznek olyan széthúzó elemeket kell összetartania, olyan végleteket egyesíteni, olyan ellentmondásokat kiegyenlíteni saját lelkében és a világban, hogy a merő lehetetlenséggel állana szemben, ha – nem volna művész. Annyiban igazi művész, amennyiben a lehetetlenségnek ez a lehetségesítése sikerül neki. Ha ez a tétel mindörökre áll ma, mint valaha. A széthúzó elemek vadabbul rugaszkodnak el egymástól, a végletek izgatóbbak és fenyegetőbbek, az ellentmondások könyörtelenebbek ebben a korszakban, mint talán bérmelyikben, amely az égi művészet földi anyaga és valósulási tere volt. Széttépődés minden vonalon, mint tény – tömörülés, egyesülés minden vonalon, mint ideál: ez napjaink jelleme. Az emberi lélek legbelsőbb kamrácskájában éppen úgy, mint a társadalom roppant mezőin: zűrzavar és összevisszaság. Összefoglalni, kiemelni, rendezni, disszonanciák rengetegéből harmóniát, melódiát kicsendíteni: íme a lehetetlenség, - íme egy új, nagy, szintetikus művészet feladata. Világok, hajdan egységes és harmonikus világok partjai egyre fokozódó sebességgel távolodnak egymástól - már alig-alig látszanak körvonalaik -, köztük ásít a háborúk és forradalmak, elvégződők és újrakezdődők szakadéka. Irtózatos szakadék. Nem lehet rajta hidat verni se fából, se kőből, se vasból, se aranyból -, egyedül a szivárvány engesztelő, valószínűtlen, lehetetlen, mégis gyönyörűen valóságos színeiből. Ilyen szivárványhíd-verő pionír Mécs László.

A könyörgő karok szédületében - Osvát Ernő első és utolsó könyve

Most fordult egy éve, hogy Osvát Ernő agyonlőtte magát.

A forma nagy megértője megkívánta a stílust.

Elébb öngyilkos lett a felesége, aztán meghalt a kislánya és a hajdan boldog család visszamaradt csonkja: Osvát Ernő, megrajongott a teljes megsemmisülésért.

A három szentség történetében, kierőszakolta a golyóval, a befejező pontot. A teljes megsemmisülést kívánta. Vágykioltó hullásban, ez a fekete vágy lobogott még rajta.

A tragédia után megtudtuk, hogy Osvát Ernő hosszú idő óta készülődött az abszolút halálra, a legszemélyesebb írásait válogatta, pusztította, tűzbe dobta, az egyéb dokumentumait ládákban felgyűjtötte és barátainak meghagyta, hogy a hírmondót róla, elégessék. Megtörtént. A tökéletesség embere arról is rendelkezett, hogy síremléket ne állítsanak a közös sír fölé. Az akadálytalan elmerülést akarta az anyaföldben, ahonnan felsarjad az élet és visszahanyatlik oda, virágzás, szépség.

Gondos, körültekintő halál, de eltűnhet-e nyomtalanul az olyan emberpéldány, mint amilyen Osvát Ernő volt?

Az energia-törvény vizsgálói még nem vizsgálták meg eléggé, hogy a szellem erélye, mennyire örökletesen adódik át, emberektől emberekhez. A nagy szellemek kisugárzása éltet, alkot, termékenyít nemzedékeken által, ha az energiaforrás testi jelensége beledőlt is a porhanyóba.

Irodalomteremtő Osvát Ernő nem múlhatik el mindaddig, amíg magyar földön az új literatúrák váltják egymást, amelyek Osváttal kezdődtek, életében újultak, halálakor újrafordultak és nemződnek, ki tudja még meddig, ugyanattól a kisugárzástól, ahogyan Osvát szelleme teremtette egyszer a magyar irodalmat.

Visszatekintő előretekintéssel sejtjük, hogy a hírmondópusztító, jeltelenül elvonuló író itt marad, ott marad, az idők messziségében, túlhaladva emlékhordozó társait, barátait, akik elől, amíg dolgozik a restauráló képzelődésük, temetkezni, Osvát áhítatával, ugyancsak nem lehet.

Megírtuk akkor, bármily lehetetlennek tűnik a viaskodás: szembeszállni a halállal, meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Úgy mondtuk akkor, ha a brutális kegyes karok elsodorták volna az embert a holt kislány ágyától, itt marasztalva, hogy viselje sebeit a határig, hisszük, hogy a boldogtalant feldörömbölte volna a betű és a lelke mögött megzúgott volna a másik lelkisége, hogy éljen úgyis az övéiért, akik fabuláznak, írnak.

Ezzel az érzéssel törjük meg a parancsot is, hogy a sír körül a csendet senki meg ne bolygassa és mondanánk, hirdetnénk: Osvát életét vissza kellene teremteni: a betűben. Társai, akik rajzolják az embert, írják meg az élő Osvát forró munkáját; serkentő mozdulatait, amint sudárba emeli a zsengéket; bizalmas beszélgetéseit, amint az értelmekre ejti a gondolatot; halk szenvedélyességét, amitől meglángoltak a lankadtak, tévedezők; áldozó szüntelenségeit, ahogyan lebírja szörnyű szomorúságait és csiholja másokon az örömöket, igézetet, a soha nem látott megszállottságot, mely kezdettől a zuhanásig csak a művészetért, az irodalomnak élt –  meg kellett volna akadályozni, zsákmányoló önzéssel, Osvát Ernő halálát és mondjuk, mutogatni kell az életét, mely nem tűnhetik el, amíg írják a verset, a regényt, energikusan, magyar írók, költők, Osvát Ernő szellemének sugárzásában.

Kegyelettel, az évfordulóra, megjelent Osvát Ernő első és egyetlen könyve: Az elégedetlenség könyvéből címmel.

A megóhajtott nesztelenség helyett, sóhaj mindenről, ahová ember elérez, tűnődik.

Borzongó betűözön és bennük rezdülünk mindannyian.

Könyv, amelyben könyvek torlódnak föl.

Misztikus, hogy megíródott és ahogyan megíródott.

*

Osvát Ernő, körülbelül két éven át készülődött a halálra. Ennyi idő ráfordította a bizonyosságot, hogy a kislányát az orvosi tudomány megmenteni nem tudja és elkészült az elhatározásával is, hogy a kipusztuló családjával ő is vele megy.

Ennyi idő elég volt a megérlelésre is, hogy elforduljon a világtól és úgy menjen el, hogy nyoma se maradjon életének.

Aki jól ismerte Osvát makacs értelmének kérlelhetetlenségét, lelki mozdulásának fanatikus hajlandóságát, az érzi mennyire elhatalmasodó, a két évnek vitatkozó pillanatait mennyire lenyűgöző lehetett, a távozásra várakozó ember elszánása.

„Hánynak könnyebb arra gondolni, hogy még ma meghal, mint arra, hogy holnap még élni fog.”

A könyv egyik gondolata. Körülbelül egy évvel írta le Osvát az öngyilkosság előtt.

Számadásával elkészült tehát Osvát Ernő, a módját is megparancsolta, milyen legyen az eltakarítása és a szakításnak, elfordulásnak ebben a két évében írta le Osvát a gondolatait, amiknek összegyűjtéséből alakult ki egyetlen könyve, hírmondó könyve.

Tudni kell azt is, hogy Osvátnak legfélelmesebb ellenfele volt az írás. Az írás szuverénje, klasszikusa félt attól, hogy leírja a mondanivalót. A kifejezés tökéletességét annyira igényelte, hogy reménytelen küzdelemnek vélte, hogy a szó, a mondat hiánytalanul terítse papirosra a gondolatot.

Az írás-értés abszolút adományaival bírálta Osvát az eléje kerülő legtitkolódzóbb kéziratokat, de ő maga tántorult a bátorságtól, ahogyan körülötte az írók írtak. Költők hangszereit szerelte, írók stílusát nevelte, terelte, de ő maga alig írt életében.

Csak az utolsó idejében buzdult meg rajta a közlés elementuma, amikor a halálát már tudta és a teljesen elföldelő elmerülést kívánta...

Bizonyos, hogy ez a könyv is Osvát akarata ellen jelent meg. De hogyan értsük a misztikumot, a gondolat-sorozatnak megírását ugyanakkor, amikor Osvát Ernő rendezi a legfelejtőbb elmúlását, az írás-felelőssége pedig mindvégig megakadályozta, hogy írjon? És mégis, az eszmélésnek legkavaróbb korszakában, a halál előtt, felhordta magából a könyvre valót...

Újra érint a számonkérő képzelődés, hogy könyörtelenül és irgalmasan meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Föltevésünk mögé, íme, odaáll, a heroikus magyar könyv, Osvát Ernő könyve.

A betű hatalmasabb volt fölötte, mint áldozó hűsége asszonyához, kislányához, két éven át temetkezett velük egészen a rögig, de írt, feltépve, lelkének, eszének mélységeivel, az elszigetelődött magányosságában annyiszor föléjük hajolt, ám „minden mélység egy újabb mélység felszíne”, és még alább ért s a némult szájú, ezer kiáltású, omló emberért segítségért jött a betű.

A bírálat alig találja meg a hangját, amikor szembekerül ezzel a könyvvel. A szokott formák közül különválik. Célja az önkéntelenség. Soha nem készült olvasmánynak. Súlya ismeretlen, hiszen egy-egy passzusát is, súlyokkal kellene latolni hosszan. Összesen pedig, annyi a fölmérni való ezen a könyvön, amennyit az élet zsúfol magán, ha följajdulva, az utolsó arasz határán, beletorkollik a halálba.

A halál géniusza sugallta a géniuszt, amikor Osvát Ernő a könyvét megírta.

Valamire gondolunk.

Öreg érzésünk, hogy a legprimitívebb ember is remekművé válik, ha ráhajlik az öngyilkosság káprázata.

Tántorgó birkózás, a köldökzsinórt letépni magunkról és bizonyos, hogy a száműzött élet támadva körülfogja az embert, aki menni, elcsöndesülni akar.

Minden, ami valaha volt, történt: az élmény az idegzeten, íz a gusztuson, ábrák az emlékezeten kinyílnak, morajlanak, a régi ízt fölkísértik és Jákob viaskodik, amikor meg kell küzdeni a nehéz álommal.

A legegyszerűbb emberfia megtündöklik, ha válni akar az élettől, mert nincs olyan igénytelen felebarát, akire rá ne hajigálta volna a lét a csudáit, a megjelölő fantasztikumait. Fölépült, belepett, fölzúgó remek a legegyszerűbb ember élete is, a halál előtt. Csak elmondani nem tudják...

Osvát Ernő, a zökkenés küszöbén, megmutatja magát. Adja a vallomást a remekről, az élet, mely remek volt.

Pszichikusan izgalmas, hogy az ember, aki magára maradt pillanataiban keményen, testálló rendelkezésekkel megtervelte az eltűnését, a tusázó pillanatok idején kényszerülten, hisztériásan ellenkező betűivel leírja gondolatait mindenről, ami valaha az értelmét megérintette, a hangulatát megejtette, a tekintetén fennakadt.

Az ember, aki zárkózottságával távoltartó volt, átlép a mezsgyén és visszamarad velünk, ismerősebben, mint életében volt.

Osvát Ernő, aki írni nem mert, megírta a könyvét.

Az ámulásnak milyen szárnycsapása lehetett a végletekig, amíg Osvát, a szavak válogatásával, kiteremtette a mondatot?

A gondolat hányszor fiadzott, amíg Osvát, a résen álló kritikus szűrőin át, kiszületni hagyta a tételt?

Írt és betűiben, a valójának summáját adta. Lessék meg a mondatot a mondatok között, ahogyan Osvát Ernő mondja:

- A Gondolat reszket az Igazságért...

*

Meg kell majd írni a korrajzot: az életrajzot Osvát Ernő életéről, de ez a könyv utolérhetetlen portré róla.

Gondoljuk, hogy a közönség személytelenül képzelődik Osvát Ernő alakjáról. A háttérből elő nem lépett írásaival, alig jelentkezett, az irodalom sikereit nem ő aratta, de ha az új literatúráról vitatkoztak az emberek, a bástyaküzdők Osvát nevét hangoztatták. Fogalommá alakult ki a neve, személyes tudnivalót alig tudhattak meg róla. Őt elgondolni, közönségbeliek számára, körülbelül annyit jelentett, mint a jelenségek mögé, a motoros ismeretlent elgondolni.

A portré, ami a könyvből előbontakozik, ilyen szempontból is tökéletes.

A gyónás töredelmes napjaiban íródtak ezek a passzusok, tehát a forróságból törtek föl a legszemélyesebb vallomások és mégis, amiről ezek a gondolatok gondolkoznak, érzelmeik éreznek: a legabszolútabb kollektivitás. Osvát Ernő halála próbája volt annak is, hogy nem tudott másmilyen lenni, mint amilyen életében volt.

A legegyénibb élményei, menten, mindenkiért élnek.

A közönség ebben a könyvben ismerkedik először a személytelenül tetsző Osváttal, de a többet csak úgy kapja, hogy kiformálódik előtte, átfogó íveléssel, a boltozatnak vonalaival, mindaz, amit idáig Osvát körül bizonytalanul sejtett.

Magába merülő Osvát, a mélység felszínét átütő Osvát, itt-ott rámutat a karakterének gyökereire is.

Szubjektivitások, legbelülről és vonul a gondolat, mint a firmamentum:

- Az igazi szerénység ritkább, mint a nagy tehetségek – s mindnél értékesebb...

- A képzelet hiányérzet, melynek vergődésében szárnyai nőttek. Ez: az alkotóvá lett szenvedés: teszi az embert emberré... –

- Minden: az semmi. Az elégedetlenség az élet. Elégedetlen vagy, tehát vagy...

- A lélek mértéke a nosztalgiák és a lelkifurdalások, a tiszta vágyak és a tiszta megbánások...

A könyv kinyomtatja Osvát gondolatait az irodalomról és művészetről. Szentenciák, amelyek megjegyzések, intelmek, beszélgetések formájában elhangzottak írók számára, de a leírásukkal késlekedett Osvát. A testamentumban elhelyezte finnyás, fukar betűit.

Aki évtizedeken át kertészkedett a flórában és tudta miként színesedjék a növény, mitől teljen az illata, muskátli ereje mint mérkőzzék a cédrussal, felsorolja gondolatait a bizalmasságról:

- A mű: az élő egész, ami kezdettől, csíraparányiságától fogva élő egész; nem készül, csak nő, csak kibontakozik, csak kinyújtózik – az első pillanat szülte arányokban. Porszemben az egész föld, minden örömével és szenvedésével, mindennel...

- Az író benne van minden alakjában. Az olvasó benne van minden író alakjában. Minden igaz jellemzésben van valami tükörillúzió. Ó, lélektan fölött mosolygó lélektan. Önismeret öniróniája...

- Mit ér az író az életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes életté visszaváltoztatni...

- Művészviaskodás. Én fogom meg az anyagot, vagy az anyag fog meg engem. Én fosztom meg a súlyától, vagy engem ólmoz le a tömegek koporsójában!

- Az alkalmazkodásra való képtelenség teszi a lírikust; de a mértéke az a hatalom, amivel ezt a képtelenséget megindokolja, felmagasztalja.

Igeszerűek e kijelentések és kínálkoznak is úgy, mint a textus-szövegek a prédikátorok számára. Egy-egy gondolatnak olyan a konstruáló szövevénye, hogy kibontani kellene és a rövidke tételből értekezés, fejezet lenne. Mondjuk, hogy könyvek torlódnak eben a könyvben... és az írók, továbbfantáziálással, az elágazó gondolatok analízisével, a képzelet titkainak rámutatásával írhatnák a történetet: ahonnan, ahogyan, amiért egy-egy ilyen Osvát-aforizma, a megkutatott mélységekből felvetődött.

Művész számára, a továbbírás számára, matéria, izgalom, meglendülés, az ilyen távlatokba hanyatló révülések:

- Szörnyű az emlékek reménytelensége...

- Ha az eszmék felébrednének, megvalósultságuk kábult álmaiból... Nem képzelhetünk szomorúbb ébredést...

- Egyszerűség: bárányfelhőn ül az Isten...

A fölséges szólam:

- Könyörgő karú gyönyörű gyermek a vágy, - oly ártatlan, hogy ölni lehet érte...

Aki ezt leírta, beleszédült a vágy karolásába, de hogy így tudott eszmélni, lét-öleléssel így jelentkezni, nem búg-e a szólam arról is, hogy élni szeretett, tudott volna, aki meghalt?...

*

Zordon, magában álló könyv a magyar literatúrában. Rossz lehetett volna a sorsa, mint az emberé, aki megírta. Nem portéka a mai kiadó számára és nem lett volna könyv belőle.

Osvát Ernő mellett meg kell említeni a férfiút, aki kultúra-értésével és áldozatkészségével, a maga költségére megjelentette a munkát. Nobilis érzékenységgel, a névtelenséget kívánja. Respektálnunk kell, de írjuk ki róla, hogy halkan, finom melléállással környezte Osvát Ernőt, tragikus éveiben is. A kincs, a példátlanul gazdag könyv elkallódott volna az impozáns Anonymus nélkül. Az irodalom tudja, megjegyezte a nevét.

Ignotusnak is szerepe volt a könyv körül. Bevezetőt írt Osvát gondolatai elé és a tanulmány megrendítő különjáró, sajátos vonzású: olyan, mint akiről íródott. Ignotus leghatalmasabb írásainak élére kerül ez az Osvát-stúdium. Külön eseménye a könyvnek.

Tisztelettel kell megemlíteni a gyomai Kner-nyomda munkáját, ahol a könyv készült. Nemes tipográfiája, kötése, szolgálja a rendkívüliséget.

RÉVÉSZ BÉLA (Budapest)

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 719-723. l.)

Illyés Gyula: József Attila

Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot?

Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.

Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.

Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.

De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? "- Meg fogok halni", - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. Ördögöt halsz megť, - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.

 

 (Forrás: Huszadik Század 1937. dec.)

Balázs Béla: Romok és rímek – Széljegyzetek Márai Sándor verseskönyvéhez

1.

Romoknak gyakran sajátos szépségük van. Néha szebbek, mint az ép architektúra volt. Különös paradox jelenség ez. Hogyan lehet egy eltört, összedőlt alkotás szebb mint a művész elgondolása? Igaz: szép a lombhullás is, a fapusztulás, de természeti szépség. Talán egy vár ódon romjaiban az időtlen művészet teremtő erejét és a pusztító idő hatalmát látjuk ölelkező birkózásban.

2.

Miután becsuktam a könyvet, megsimogattam mind a két fedelét és feltettem a polcra, meg akartam fúvatni a kürtöket. Körül akartam járni, hogy ünnepet rendezzek: Íme, egy nagy magyar költemény született. Fel akartan fedezni.

Elnéző mosollyal közölték velem, hogy ez a verseskönyv már hónapokkal ezelőtt jelent meg. Felfedezni sem kell, mert a lapok nagy elismeréssel emlékeztek meg róla.

Hogyan lehetséges ez, hogy én, aki tagadhatatlanul érdeklődöm irodalom iránt, ezt nem vettem észre? Ekkora eseményt, a legnagyobbat az ostrom óta, mely talán még sokáig legnagyobb fog maradni? Nem hiszem, hogy az én közönyöm hibás. Inkább hiszem azt, hogy nem tudunk örülni, nem tudunk szeretni, nem tudunk lelkesedni. Szomorúan szerény és halk a kritikusok szava ha „elismeréssel” emlékeznek meg valamiről. Papírhiány? Inkább szívhiány. Pedig a bombák alatt recsegő, repedő sötét bunkerekben születhetik legfinomabb poézis is. Íme, ez a verseskönyv. De a kritikának és közvéleménynek ilyen süket visszhangú, lagymatag atmoszférájában soha. Remekmű született? „Mondd már!” – feleli a pesti közönség.

Már cseng az ember füle a széltében hangos panasztól, hogy nem írnak az írók és nem reagálnak a közelmúlt és jelen roppant eseményeire. Már elkészültek a kifogás-teóriák is: a komoly művészetnek kellő időbeli – disztanciára van szüksége. A várakozáson és követelésen mérve, azt hihetné az ember, hogy zászlókkal és fáklyákkal fogják ünnepelni az első teljesedést. És lám, nem veszik észre, hogy már hónapok óta itt van nagy nemzeti katasztrófánknak első nagy irodalmi momentuma: a „Versek könyve”: a romok ronthatatlan emlékműve, a pusztulás maradandósága, a halál halhatatlansága, Márai verseskönyve, melyet a budapesti ostrom halálóráiban írt.

3.

A nagy europär művész nemcsak pincék mélyére húzódott el acélgránátok elől, hanem lelkének legmélyebb bunkereibe vonult vissza a sokkal szörnyűbb morális vérengzés elől. Reszketett akkor a föld mindenütt. De hol rengett lélek így, mint finom húros hangszer, rejtett illatok halk zenéjével felelve a vészre – egyenrangúan felelve és méltón? Az organikus anyagú földsánc biztosabb védelem a vasbetonnál. De a lelket csak a poézis védi meg. Lám, milyen könnyű lesz minden, ha fantáziává oldódik:

„Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon.”

4.

Ez a kis könyv meg csak hallucinációkat és tudat alól felderengő asszociációk képeit tartalmazza, roppant történelmi körkép. Budapest vésze és a magyar becsület vésze. De nem a metropolisz égését ábrázolja és nem hekatombákat. „Csak” egy költő lelke visszhangjait. A gázoló fekete sors talpa nyomát egy emberszívben.

De a rettenet nagyságát csak a szenvedés nagyságával lehet felmérni. A legnagyobb költő sem tudja másképp. Ezért a tragédia a műfajok királynője. Mert emberi értékeink nagyságát csak az elvesztésük fájdalmával tudjuk felmérni. Birtokló örömünk kifejező szava szegény. Boldogságunk megszólalni tehetségtelen. érezni se tudjuk igazán. Csak ha elvesztettük, lesz tudatossá. Hogy mit jelentett ennek az embernek Budapest, a Mikó utca, hogy mit jelentett neki Párizs, azt nem tudta volna így megmondani, amíg meg voltak kincsei.

Vér és könny felszárad, házak újra felépülnek és romba dőlhetnek újra. De ezek a nyolcszoros fájdalmak meg fognak maradni.

5.

Nemcsak történelmi monumentum épült, hanem egy irodalmi műfaj született. Figyelembe veendő, hogy jó versek, jó könyvek minden esztendőben százával teremnek. Új műfajok vagy akár csak változatai is a régieknek, jó ha minden száz évben egyszer. Nemcsak a hatvankét egyformájú vers alakjáról beszélek, erről a sajátos Márai-szonettről, mely a klasszikus szonettnél rövidebb, csak nyolc rímes sorpárból áll. Lírai epigrammok ezek, hangulatminiatűrök, melyeknek belső monumentalitása gyakran hatalmasabb sokoldalas versekénél. Nem érzi bennük az olvasó holmi feltett formaszándék kényszerét. Organikus szükségesség ez, mint a szemből buggyanó könnycsepp nagysága, a sóhaj hossza. Márai Sándor vízióinak ez az időtartama. Eddig tart nyilallásuk. Ebben rejlik Márai versformájának meggyőző ereje.

De, mondom, nem az egyes versek formája a szenzációs műfaj-esemény ebben a könyvben, hanem a könyv mint egyértelmű egység, mint kompozíció, melynek a versek csak szerves elemei. Maguk a versek tiszta líra-lelkiállapotok képei. De az egész együtt egy epikus mű vagy inkább tragédia: egy lelkiállapot története Budapest ostroma alatt. Egy élet minden értéke, álma összedől. A nihilig, a halál partjáig jut el a lélek és, mint a nagy tragédiákban, az utolsó óra katarzisában még egyszer visszafordítja tekintetét az élet felé. Mi volt szép? Mi volt az értelme? Mi pusztult el? És aztán...

„Gyászoljon jól, ki világot temet
Sirasson jól, ami mindent sirat
Amit ma toll ír, mind: sírfelirat.”

Ezek a hatalmas sorok a könyv utolsó sorai. 1944. karácsony estéjén írta.

Mi az alapformája ennek a tragédiának? Márai Európa patriótája. Londonban, Párizsban csakúgy, mint Berlinben és Bécsben, egy kultúrának kupolája alatt élt. Budapesten is, mikor itt tartózkodott. De egyszer hazajön. Nem Európa egy másik városába, melyben véletlenül született, hanem haza: haza, ami azt jelenti, hogy itt lesz ezentúl otthon, csak itt és Európa külfölddé lesz.

Tudatosan tragikus izoláció ez. De a nyelv hívta haza költőjét: édes, egyetlen anyanyelve. És alighogy ez megtörtént, ez az otthon, ez a haza, ez a nyelv a förtelem és becstelenség poklává lesz. És mint Hamletnek édesanyját kell átkoznia, aki bemocskolta magát. Íme a költő tragédiája.

A versek ékköveiből kirakott mozaik-dráma nem egészen új műfaj. Emlékeztet a XV. század románcaira. Dante Vita nuovájá-nak versei is egy épület kövei. Márai komor „Verses könyve” egy Morte nuovo.

6.

A Rombolás nagy víziója Márai verses könyve. Épületek és életek romjait példázzák, lélektörmelékek. Széthullott gondolatok és asszociációk mint elszakadt gyöngyfüzér gurulnak szét, mint félálomban vagy egy puskatus ütésétől ájulóban.

Lélektörmelékek, melyeket a földrengés olyan mélyről vetett fel, mint talán még soha. De nem tudom...

Nem tudom, állt-e ez a léleképület világos, erős architektúraként az ostrom előtt? Nem volt-e ez a budapesti lélek megsérülve, mielőtt Budapest házaira bombák hullottak: Ama horgonytalan és tétován szétzilált hallucinációk, melyek Márai nagy művészetének anyaga, nem régebbi omladékok-e? Nem az egész Polgári Társadalom bomlásának régóta omló romjai keverednek-e össze Márai lelkében Budapest füstölgő törmelékeivel.

7.

Milyen illatkönnyű szellemi anyagból vannak ezek a versek. Vele zengő kvintek felhangjai és ultraviola sugarak. De hol vannak a hangok, melyeknek timbrét adnak a kvintek és hol van a vilosugár? Csillagköd ez és fénypára, de hol az üstökös magva? „Azt az egy szót” – keresi Márai, a művész. De versét avval végzi: „Beszéljünk másról.” A másról beszélés a legdiszkrétebb vallomás lehet. Tudjuk. De a legszomorúbb magányt az irrealitásé, a hangulatok gőzkörébe elpárolgott léleké.

„A világ a füst, a szó kemény valóság” Márai mindent lát, de semmiben értelmet és minden úton jár, de irányt nem ismer. Soha ilyen színdús gazdagságát a vízióknak. De ebben a felhőgomolygásban nincs magasságmérője, mint a repülőknek és mélységmérője sincs, mint a búvároknak. Nem tudjuk, hol vagyunk. Nem haladunk semerre. Ezek a gyönyörű képek mind egy síkon vannak, mint egy szőnyeg ornamentumai. Egy ember vivisectiója. Minden zsigere, sejtje él. Ő nem.

8.

A banalitást elkerülte valóban. Gyakran dezertálással a dolgok megnevezése elől. Gyakran úgy hatnak a versek, mintha egy pszichoanalitikus indította volna el eszmetársításukat: „Erről mi jut eszébe?” De a pszichoanalitikus azt keresi, ami mögötte van, a fájó és rejtőző gyökeret. Az olvasó is. Ám e képek maszkja mögött talán nincs is már arc. Ezt a pusztulást nem a fasizmus okozta, hanem jóval régebben az, ami a fasizmust is okozta.

Emerson az Emberiség képviselői című könyvében Goethét mutatja be, mint az író típusát és Shakespeare-t, mint a költőét. Én a költészeten belül szeretnék még egy különbséget tenni. A művészt és a voltaképpeni költőt különböztetném meg és egyelőre nem is értékelnék.

A művész az, aki művének alkotója maradéktalanul. Egészen az, de nem több. Nem érzünk belőle többet, mint amennyit alkotásaiból rá visszakövetkeztetünk. Kiszámítható geometriai pont.

A költő több, mint amennyi verseibe belefér. Versei nem olyan tökéletesek, mint a művészé. De viszont nem olvad fel, nem múlik beléjük. A művész alkotja verseit. De vannak versek, melyek megfordítva költőjüket alkotják meg, mint egy halhatatlan alakot: egy Petőfit vagy Byront vagy Puskint, vagy Adyt. Arcukat látjuk, ha verseikre nem is gondolunk.

A művész lelke tükör: sajgó tükör (régi magyar nyelven sajgós fénylést is jelentett). De mégis csak tükrözi ráhullott fényét a világnak. Ám a költőnek világító kisugárzása van.

10.

Ha Budapest romjait nézzük, újjáépítésre gondolunk. Egészséges életösztön nem is gondolhat másra. És ha megsérült lelkeket látunk? A legszebb palotáknál értékesebb lelkek romjait nem lehet közmunkaszolgálattal fölépíteni. Pedig bizony mondom, nagyobb szükségünk van rájuk a lakóházaknál.

Márai nagy művész. Talán a romok költészete szebben zeng nála, mint holmi új cementépület. Neki talán nem is használna, ha újra hinni, bízni tudna és irányt adni életének. Nekünk volna nagy szükségünk rá.

11.

Moralizálásnak itt nincs helye. Nemcsak a kritikus, a költőtárs is hallgasson. A baráti férfiszó is keveset ér itt. Talán ha egy komoly homlokú, mély szemű lányt küldhetnék hozzá, aki legalább új hitet kereső új vándorkedvet kelthetne benne.

(Forrás: Fényszóró 16. sz., 1945. nov.7.)

Hatvany Lajos: Petőfi-könyvtár

Sohse megyek úgy végig a Koronaherceg utcán, hogy be ne kukkantsak a nagy boltívű kávéházba s el ne gondoljam: Itt ült! Soha a Dohány utcán, hogy meg ne állnék egy éktelenül elnyúlt, sötét régi ház előtt: Itt élt. Pár évvel ezelőtt eljárogattam a Kisfaludy-társaság legunalmasabb üléseire, hogy áhítattal nézzem nemcsak Pálffyt, de még Tóth Lőrincet, sőt Vadnai Károlyt is: - hisz ők mind kezet fogtak vele, ismerték, hallották! Mikor sorra meghaltak ezek a jó öregek, azt a képet gyászoltam el bennük, melyet kopasz homlokuk mögött őriztek róla s melyet élő eleven létének kis parányaképp köztünk hordtak. Hányszor vesződöm a Belvárosban, hogy elkapjak a zörgős kövű, sárga utcák zegzugában egy-egy szögletecskét, melyet én is úgy látok, mint ő. Gyermekes vágy, süldő leányhoz illő naivitás, de be kell vallanom, hogy keresem, egyre csak keresem Budapesten Pestet, Petőfi Pestjét!

Petőfi Pestje! Mit jelent ez? Hisz voltak akkor is grófok, bankárok, polgármesterek, szerkesztők, hivatalnokok s egyéb tekintélyes urak, kik e város formáját kiszabták, s mi ezekre a derék gentleman-ekre ügyet se vetve, mégis Petőfi Pestjéről, sőt Petőfi Magyarországáról beszélünk. Hja! Ebbe bele kell nyugodni, tisztelt komoly urak, hogy hiába kormányoztok, uralkodtok, a fáradság jutalmát elcseni egy poéta, egy jött-ment valaki, egy szegény senki, kivel szóba se álltatok s ki egyebet se tett, minthogy megszólaltatta egy ország némaságát. Vajon kié lesz a Wekerlék, Apponyiak, Rákosiak, Bárcziak, Láncziak és Kornfeldék városa, országa?

Én tudok egy pályázót, de félek, hogy úgy kinevetnek vele, mintha annak idején, a rég utcanévvé finomult Rottenbillernek magyaráztam volna el, hogy az ő nevét, de még a Lánchídon arany betűkkel hivalgó Szitányi-Ulmannét és Wodianerét is, elfedi majd a Sándor keresztnevéről ismert kicsapott komédiásé.

Szeretnék egy könyvet, melyben együtt volna nemcsak az idétlen, sárga háztömeg hű mása, melyet akkor Pestnek hívtak, hanem időrendben, amint Petőfi bejárta őket, ama töméntelen sok falué és városé, ahol ez a szerencsétlen fiatalember, kora gyermekségétől fogva hányódott, vetődött. A legszomorúbb könyv volna ez! Nem volna benne egyéb, mint csúnya, sáros kis fészkek, városokká terpedt, poros, nagy falvak, kidűlt-bedűlt viskók, nevetséges bérházak lakótársakkal megosztott hónapos szobái, sőt ágyai, nyomorult korcsmák, piszkos vendéglők, szekerek, tele durva komédiás-csőcselékkel... Ezek a képek szöveg nélkül is retteneteset beszélnének! Aki őszinte szöveget merne alája írni, annak szólnia kellene egy sápadt, vézna gyerekről, ki alig pár évig ődöng otthon az apai mészárszékben, aztán már cipelik egyik rokontól a másikhoz, ki lerongyolt ruhában jár iskolába s ki, bár napokig betevő falatja sincs, konok dacba rejti nyomorát, télen-nyáron gyalog bejárja a fél országot, előbb színészek közé szökik, majd katonának áll, kit a katonák tintanyalónak, a diákok obsitosnak csúfolnak, kiben a színészek visszafojtják a veszett becsvágyat, hitvány inasszerepeket tukmálva reá, hitvány darabokban, hitvány közönség előtt. Szólni kellene azután a gyermekség kitörülhetetlen nyomairól, a fejlődő, soha ki nem fejlett nagy költőben, ki ízléstelenül és feltűnően ruházkodik, magaviseletében különcködő, kellemetlen modorú, úgy hogy Arany Jánoson kívül minden barátjával összevész, ki bár igyekszik műveltsége szakadékait áthidalni, politikai és elméleti kérdésekben zavaros általánosságok fölé sohsem jut el, kinek irodalmi ítélete oly bizonytalan, hogy Bérangert legnagyobb lírikusnak tartja, Heinét Goethe fölé emeli s ki saját írásaiban is többször szaval, mint dalol, többször játszik sistergő szertelenségekkel, mintsem elmélkedik, s ki ezért csak ritka, fenséges percekben volt csak ő, hatalmas, önmaga! Hogy lehetett a fájdalmak, megalázások e megrázóan emberi pályáját legendává szépítgetni? Még Petőfi szerelmeiről is másképp kellene beszélni, mint szokták. A kiugró pofacsontú, sárga arcbőrű, kiálló szemfogú Petőfi nem volt hódító jelenség; Prielle Kornélia lehetett az utolsó megmondhatója, hogy az az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme, haja ápolatlan, kinek hangja se volt épp vonzó, sehogy se hasonlított ahhoz a költőideálhoz, kikről a hölgyek álmodozni szeretnek. Szegény Petőfi ritkán került jó társaságba... Mi csodálni való tehát, hogy mihelyt valamely jobban nevelt úri leánykával megismerkedett, első dolga volt beléje szeretni. Vahott Etelka, Sass Erzsi, Mednyánszky Berta eseteit így lehet csak megérteni s így eshetett meg, hogy költői finom léleknek hihette Szendrey Júlia kékharisnyáskodó hisztériáját. S e hivatalos szerelmek mögött ott rejtőznek az útszéli csókok, kalandok, éjek, melyeknek ebben a vándoréletben nagy szerepet kellett játszaniok. A krónika csak Pila Anikóról, a koltói cigányleányról szól. Félős, hogy a többiek se voltak különbek, sehol egy igazán finom, kiváló nő ebben a viharvert, feldúlt életben.

Sajnos, Petőfi kortársai nem értették meg hivatásukat. A festők Petőfi külsejét, az írók pedig Petőfi benső képét hamisították meg; hol hős, hol örök-víg bohém... senki se követi őt élte vérpiros nyomán. A róla elnevezett irodalmi társaság is a vezércikkek ponyvapetőfijének kultuszát terjeszti, nem is sejtve, hogy az eszményítésnek és anekdotizálásnak nincs helye többé a mi világunkban, mely Petőfi személyétől távol áll, eszményeiből kibontakozott s ezért minden eddigi nemzedéknél elfogulatlanabbul, mint élvező és ítélő áll a művész elé.

Kéry Gyulát bízta meg a Petőfi-társaság, hogy kikérdezze Petőfi életének tanúit és gyűjtse össze a rá vonatkozó ereklyéket. Kéry úr bizonyára igen buzgó és igen lelkes ember - és mégis vétek volt reá bízni a gyűjtést. Miért? Mert Kéry úr, ki egy életen foglalkozik Petőfivel, róla mégis csak a következőt tudja mondani: "Petőfi Sándor, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba..."

Minek is folytassam? Ki ne tudná ezek után, hogy milyen író Kéry Gyula? De hiszen mindegy - fogják mondani - a fő, hogy ügyes, jó gyűjtő legyen. De épp itt a bökkenő! Aki közönségeseket ír, közönségeseket lát; aki a költészetet pohárköszöntői frázisokkal téveszti össze, az nem lehet Petőfi szavainak jó gyűjtője. Ezért nincs is érdektelenebb ember, mint az a Petőfi, kinek ismeretségét Kérynek köszönjük. Igaz, hogy Petőfi nem tartozik azok közé, kiknek egyénisége rendkívül nyugtalanító volna - lelke legjava ott van könyvében - ami ezenkívül fennmarad, nem egyéb, mint egy szenvedélyes, lobbanékony, heves, hangos, lelkes, jószívű, sok keserűséget átszenvedett fiatal ember. Volt oly kitűnő költő, hogy a bölcs vagy elmés csevegés, tárcaírókhoz illő készségét meg ne követeljük tőle. De a nagy ember odavetett megjegyzésében is van valami szuggesztív erő; nagy hátterei vannak, dallamos utórezgései vannak legkisebb szavának is. De művész legyen, író legyen, aki ezt meghallja, Eckermann mutatta meg a világnak, hogy a hallgatásnak mekkora virtuozitását lehet kifejteni. És Herrmann Grimmet se fogom soha elfelejteni, ki az öreg Marianne von Willemer szavain át megpillantja Goethét.

Kéry gyula látta Petőfi dajkáját, beszélt Sass Erzsivel, Mednyánszky Bertával... fölkeresett minden tanút, de hiába! Anekdotái úgy hatnak, mint a könyv illusztrációi, melyekből közderültségre szeretnék bemutatni néhányat. Van bennem annyi érzék a "pretium affectionis" iránt, hogy ha valahol - akár a leendő Petőfi-házban is - meglátom Petőfi padját, ágyát vagy szekrényét, érezzem e tárgyak hangulatát. Sőt mi több, megérzem akkor is, ha e tárgyak jó fényképét mutatja nekem valaki; a szegény bútorok rozoga fája, melyet kikezdett az idő, szólna bizony én hozzám is! De ha Kéry könyvében látom ez ágy, szekrény vagy pad apró rajzát s a kép alatt olvasom: Petőfi ágya, szekrénye vagy padja... hát nem állhatom meg bosszús nevetés nélkül. E képekből épp az a valami hiányzik, ami a sok ágy közül, ezt az egyet különbözteti meg millió más ágytól s teszi épp Petőfi ágyává. Hiányzanak azok a kis foltok, nyomok, kopások, mindazok a jelek, melyek a tárgyaknak egyéniséget adnak. Így van ez a szavakkal is! Én hiszem, hogy Petőfi dajkája nem mondott egy szóval se mást, mint amit Kéry előad, egy csomó tulajdonnév bizonyítja a szavak hitelességét, még a Makovinyi borbély házát se feledi el, ki Petrovicsék szomszédjában a katolikus és evangélikus templom közelében lakott, de az öreg nő teljesen érdektelen közléseiben lehetett egy szó, egy hangsúly, egy taglejtés, valami futó, kis nem tudom én mi, amit fel kellett volna fogni, meg kellett volna ragadni s rögtön megértenők, hogy itt nem akárki dajkája beszél akármiféle csecsemőről, hanem igenis az a jó komámasszony, aki Petőfit szoptatta. Kéry úr igazán jobban tette volna, ha lefotografálta volna a derék nőt. Nagy kár, hogy Mednyánszky Berta, aki Kéry leírásában sehogy sem elevenedik meg, nem írta le, úgy mint Sass Erzsi, Petőfivel való ismeretsége történtét. Az a levél, melyet a 74 éves Erzsike ír Kéryhez, elandalítóan kedves biedermayer levegőt sodort felénk: "Látom a költőt édes mosolyával, mikor a kedvéért táncot lejtettem és eldaloltam a régi dalt:

Csipkés a szőllő levele,
Vártalak rózsám, az este...

Újra láttam édes anyámat, amint munkás kezeivel a fáradozó aratóknak a jó magyar túróstésztát készítette, hogy jóízűen megegyék, s amikor Petőfi levette a kis tányért a tálasról, hogy neki is tálaló kanállal adjon.

Újra láttam a kis méhesszobát, ahol felújult kedvvel borozgatának, pipázgattak; ahol Károly bátyám gitár mellett dalolt a mély érzésű költőnek, hogy jókedvre derítse.

És megtelt szívem, lelkem a múltnak magasztos érzelmével, mint mikor a költő csókját rám lehelte".

Kéry uram! Hallotta ezt? "Levette a tányért a tálasról..." Ugye, hogy nem hallotta? Pedig lássa, épp ez a kis részlet ad ennek a zsánerképnek életet, borjádi helyszínt. Ez az, ami legjellemzőbb Sass Erzsikére; az ő kis leányszeme ezt figyelte meg s őrizte meg emlékül egy életen át. S ön épp ezt felejtette volna ki, ha Sass Erzsi le nem írja, hanem elmondja megemlékezését. A Petőfi-mondagyártáshoz persze ki kellene cifrázni az ebéd utáni dalolgatást, gitározást, elvezetnünk a gyanútlan olvasót ahhoz a Petőfihez, ki a szabadság örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba.

Kéry úr! Ön azt hiszi, hogy ártatlan dolog frázisokat leírni. Pedig lássa, hogy nem az. Az élet iránti érzéket rombolja. A jelző nagy áruló. Lássam jelzőidet s megmondom, minő ember vagy. Néha egy mondat elég, hogy sohse legyek kíváncsi arra, aki leírta, még ha Petőfi dajkájánál érdekesebb emberek körébe vonta volna is a jó szerencse.

A Petőfi-könyvtár második kötetének címe: Petőfi-adomák. Valóságos szertára ez a mondagyárnak! Miképp lesz emberből melodrámahős, borzasztó tényekből érdekes költői olvasmány? A mód egyszerű. Petőfi életének legvérlázítóbb részleteit csak bizonyos adomás kedélyességgel kell előadni s rögtön úgy hangzanak, mint a magyar nép élce szép hegedűszóban:

"Abban az időben - így kezdődik meseszerű hangulatosan a "Megzavart olvasás" című csinos történet - a katonák még párosával feküdtek. Az ő hálótársa egy cigányfiú volt. Sokkal inkább nehezére esett azonban, hogy a takarodó után gyertyát égetni nem volt szabad. Ő mindazonáltal feje fölött függő szuronya karikájába gyertyát illesztvén, talán kapitánya engedélyével, midőn társai már aludtak, olvasta az iskola könyvtárából kapott könyveket. Egyik társa egyszer ilyenkor oda lopódzkodott s elfútta a gyertyát, mire Petőfi dühében szuronyát dobta utána, mely szerencsére csak az ágyba fúródott. Másnap aztán bakatársai nagy örömére kurtavasra verték a tintanyalót, ahogy őt hitták".

E tréfás "mese" minden sora fogvacogtató, lélegzetelfojtó rettenetesség. De az ember e nyájas előadásban észre se veszi. Hisz ez adoma - kérem szépen - Petőfi-adoma! De tessék egyenként elképzelni a cigányfiút, az ágyat, a csepegő gyertyát a karikában, a fülledt szobát, azt a bakát, ki a tintanyalót a társak örömére ingerli, s azt a megviselt, elgyötört teremtést, aki akkor Petőfi volt, mikor ádáz nagy dühében szuronyát veti, azt a förtelmes megalázást, amint ezért vasra verik, s bizonnyal átfut mindenkin a helyzet iszonya. Csak a Petőfiről írók nem érzik ezt, ha mernek a tárgyhoz komázva, anekdotázva nyúlni.

Ilyenek a Petőfi-búvárok művei. Milyen lesz az a huszonnyolc füzet, melyet a prospektus még vészjelez! Regényes rajzok Petőfi életéből, Petőfi-regék, Petőfi születésének és eltűnésének irodalma, s pláne Petőfi életregénye stb. Ennyi felesleges könyv, mikor még Petőfinek jó kiadása, jó életrajza, jó méltatása nincs! Az Endrődy-Ferenczy-gyűjtemény sűríti a ködöt Petőfi körül. Itt az idő, hogy valaki elfújja.

Még egy szó a kis füzetkék kiállításáról, melyet az előfizetési felhívás ízlésesnek merészkedik mondani. A könyvkiadás vaskorszakában volt az ilyesmi ízléses, épp úgy, mint az a nagy kétkötetes, illusztrált Petőfi-versgyűjtemény, melyet ugyancsak a Petőfi-társaság adott ki nemrég a Petőfi-ház javára.

(Forrás: Nyugat 1908. 16. szám)