Váradi Antal: Első látogatásom Jókainál

- Emlékeimből –

Alighogy feljöttem Pestre, első és legmelegebb kívánságom volt látni Jókait. Az ő költői vénájának emlőin nőttünk fel mi fiatalok, a Fehér Rózsa, a Magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Török világ Magyarországon voltak vezetőink a költészet országában. Azok termékenyítették meg fantáziánkat, s aki valami szépet gondolt és írt, mind abban a szent hitben írta és gondolta, hogy ő most a Jókai szent nyomdokain halad. Látnom kellett azt az embert, a költészet forrását, a Petőfi barátját, azt a nagy poétát, aki már akkor az ország jótevője volt. Ő vigasztalta az ötvenes évek búsuló magyarságát, ő élesztette reményünket, ő öntött új hitet belénk. Látnom kellett a prófétát.

Első kísérletem e nemben balul ütött ki. Elgyalogoltam a Stáció utca végére, ahol az ő kúriája állott. Hosszú földszintes sárga ház, a Kálvária tér szomszédsásában. Milyen más volt akkor Pest, mint ma?!

Se villanyos, se lóvasút… Mindössze a Ludovieumtól az osztrák államvasútig – (ma nyugati pályaudvar) – zökögött egy csilingelő lovakkal vontatott szekér. Később aztán elterjedt a Városligetig. Eladdig a Harmincad utcától vagy a Két pisztolytól zörögtek kifelé a Király utcán a tízüléses omnibuszok. Keserves alkalmatosságok valának. Igaz, hogy jobb híjában erre voltunk szorulva – sőt Deák Ferenc nem egyszer ült bennük, levegőre vágyakozván -, szemben ültem vele akárhányszor -, de azért csak silány alkalmatosság volt biz’ az omnibusz, melynek a kocsis-ülése mögé rozsdás pléh-lapra keresztben álló két pisztoly volt festve. Így a Jókai házához gyalog kellett kimennem. De hová ki nem gyalogoltam volna én, csakhogy Jókait lássam?

De nem láthattam. Bekukucskáltam a kapun – félig nyitva volt -, de azt mondták, hogy a tekintetes úr nincs otthon. Csak dél felé jön haza, ha jön, mert alkalmasint a városban van. Ott pedig neki sok volt a dolga, mert ha hetenkint egyszer nekidurálta magát a városnak, akkor nagy sort járt végig, az Athenaeumtól a Ráth Mór boltjáig, vagy valamelyik barátjához. Ilyen kirándulás nap volt a mai is, amelyen én Jókait kerestem. Visszaballagtam tehát hosszú orral. Elmentem azonban máskor is. Akkor szerencsésebb voltam. Tudniillik odaplántálván magamat a kapu mellé, lestem annak nyílását. Nyílott is, tágra, kétszárnyra és kigördült rajta a Jókai kocsija. Ment a Svábhegyre.

Nagyot köszöntem neki – és láttam mosolygó arcát, mellyel fogadta a szokatlanul alázatos köszönést, kék szemeit, még a kezével is intett felém. Mintha tudta volna, hogy mekkorát gyalogoltam ezért a kegyért.

Mikor aztán később mint az alakulóban levő Petőfi Társaság egyik alapvetője, kimentem hozzá megkérdezni, hogy nem volna-e ellenére, ha egy olyan társaságnak, mely a Petőfi szent nevére alakulna, ő választatnék elnökévé?

Már hogy volna ellenére? És már hogy is gondolhatnánk másra, mikor Petőfiről és irodalomról van szó? Persze, hogy örömmel fogadta.

A hosszú udvaron végig egy folyosó vezetett, melyről nyílottak a konyhába, a szobák egy része, s ezek egyikén – már én nem tudom, hogy melyiken? – botorkáltam én be a Jókai szobájába.

Meglepetve állottam meg. Az íróasztal mögött egy könyvtár emelkedett. Mennyi kincs lehetett abban!?

- Ezeket nézed? – kérdezte, amint megpillantotta, hogy a könyveket bámulom. Tudod-e – mondotta -, hogy ezeket, amik ebben a könyvszekrényben vannak, mind én írtam?

Összekulcsoltam a kezeimet. Erre a szóra csak áhítat lehetett a felelet…

- Látod – mondotta -, én reggel korán ülök neki a munkának. Egész a képviselőházi óráig. Akkor odamegyek -, de akárhányszor még ott is dolgozom. Láthatod, ha betekintesz a parlamentbe, hogy az én helyem előtt papíros-masszák feküsznek, és én írok. Olyankor sürgős a munkám. De nem mindig sürgős. Én órára dolgozom. Amíg a napi penzumot el nem végezem, addig nincs nyugodalmam. Ha pedig elvégeztem, akkor gondolkozom. Legtöbbet gondolkozom járva-kelve, vagy ha felmegyek a Svábhegyre. Útközben jönnek a legjobb gondolatok.

- No, Móric bátyám – mondom neki -, én ugyan elkocsikázhatnék az északi pólusig. Olyanok mégsem jutnának eszembe…

- Hát az Iskarióth? – kérdezte… Annál csal nem írhatsz szebbet!?

A te tolladdal kellett volna azt megírni…

Ennek ugyanis története van. Mikor első darabomat a Nemzeti Színházban előadták, utána megindult a Jókai szépirodalmi napilapja az „Életképek”. Annak én is munkatársa voltam. Szana szerkesztette, meg Törs Kálmán, s a Kígyó utca egyik házának a második emeletén – tán éppen annak a háznak a helyén, melyen most a Girardi aranypalotája áll –, az udvarban volt a szerkesztőség.

Fel-fellátogattam oda, mikor egy-egy versem volt elviendő, s olyankor leültem a redakcióban és hallgattam az öregek beszélgetését, a fiatalok első dadogását, bemutatkozásukat, láttam félelmüket, szeszergésüket, mikor ma nagytribunád előtt megjelentek első versikéikkel és azokat a nagy augurok olvasgatták. Hogy lesték a ráncokat a homlokukon, hogy nézték az arcuk kifejezését, ott volt felírva az ítélet, onnét olvashatták le a Múzsafiak az eredményt. Én sohasem vártam meg, míg elolvassák a versemet. Otthagytam. Ha nem jó – dobják el. De nem dobtak el egyet sem.

Az „Életképek”-ben jelent meg – nyolc számon keresztül – Szigligeti nagy cikke „Iskarióthról”, melyben szembeszállt az akadémia véleményével és vitatta, hogy igenis, a darab színi és nyelvi tekintetben becses és megérdemli a pályadíjat. De leszavazták. Ő írásban adta be a különvéleményt – nagy tisztesség egy kezdő fiatal írónak -, s ezt a különvéleményt le is nyomattam a darab második kiadása elé. A harmadik kiadás az Athenaeum könyvei között jelent meg.

Mikor az a tanulmány megjelent az Életképekben, egész Pest érdeklődése fel volt keltve. Egy író első darabjának előadása előtti hatalmas reklám, mondták az irigyek, egy olyan ember tanulmánya a darabról, minő Szigligeti volt, a magyar dráma akkori fejedelme.

Tehát Jókai figyelme már fel volt költve. És így én, amikor az Életképek szerkesztőségébe fellátogattam, nem voltam idegen.

Jókaival azonban ott találkoztam először életemben.

Már leszámítva a kocsiban való futólagos találkozást.

Egyszerre nagy mozgolódás támad az előszobában. A szerkesztőségi szolga rohan be:

- Jön az öreg.

Ez az öreg – nem korára, de tekintélyére szólott -, maga Jókai.

Nyílt az ajtó – én siettem félrehúzódni, hogy ne alkalmatlankodjam -, mikor a Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán írója tartja a bevonulását a redakcióba. Jókai bement és hosszasan tárgyalt Törssel és Szanával. Fél óra is eltelt, mire kijött.

Én ott ültem a sarokban a kályha mellett. Kezemben szorongattam a verset, melyet le akartam adni. De még nem került rám a sor.

Jókai megállt a szoba közepén és visszanézett.

- Ki ez? – mondá felém fordulva… Bizonyosan valami szürke kis poéta, aki hozott valamit. Hát azt nem szabad kurtán-furcsán elutasítani. Jókai sohasem tudott senkitől semmit is megtagadni. Kivált irodalmi dolgokban. Szana észrevette – és rám mutatva hadarta - (rettenetes gyors beszédű, hadaró férfi volt) -, hogy: Zvrd.

Ez annyit jelentett, hogy ez Váradi…

De mellette volt Törs is, aki maga sem értvén a Szana hadarását, kikorrigálta a bemutatást.

- Váradi, Móric bátyám – a poéta.

Jókai megáll előttem…

- Az Iskarióth?...

- Az… volt a válasz…

És akkor odajött hozzám Jókai, megölelt, megcsókolt…

- Folytasd fiam, folytasd… Így tovább!...

És még mindig ölelve tartott…

Én pedig úgy éreztem magamat, mintha az Atya úristen ölelt volna a keblére és utasított volna, hogy folytassam… Így tovább… így tovább…

Jókai elment… Én pedig ott maradtam a szoba közepén, és bámultam utána.. Így nézettek Illés próféta után a zsidók, mikor tüzes szekéren felragadtatott az égbe, odalent pedig bámulták…

Ez volt az én első találkozásom Jókaival…

Azt az ölelést, azt a csókot még most is érezem.

Azóta is volt találkozásom nagy emberekkel, írókkal, költőkkel, megbarátkoztam Coppéval, Hugo Viktorral, ebédeltem náluk, beszéltem velük, de egynél sem éreztem azt a szent elfogódást, amit abban a percben, mikor Jókai ölelése felavatott poétává. Mert az én poétai felavattatásom attól a pillanattól kezdődik…

Kedves, jóbaráti viszony fűzött hozzá egész életében. Sokszor olvastam fel tőle a Társaságokban – egy ízben pláne megtettem azt az írói huncutságot, hogy, elég jó utánzó lévén, egészen az ő hangján és kiejtésével mondtam el a dolgot -, amin ő nevetett legjobban. Egy ízben ő ajánlott másodtitkárnak a Kisfaludy Társaságban. Azonkívül együtt működtünk, olvastunk, deklamáltunk, szónokoltunk az ország különféle városaiban, többi között egyszer Debrecenben is, amikor a Kántus híre szobájában, abban a fehérre meszelt, boltíves teremben az énekkar előadta Csokonai Vitéznek, a „Tihanyi Ekhóhoz” és a „Reményhez” írt gyönyörű költeményeit. Mintha a múlt idők szelleme ragyogta volna körül a jelen legnagyobb poétáját. Jókai és Csokonai lelki ölelkezése volt ez a perc…

Én pedig még mostan is őrzöm e szent óra, az első találkozás költői, csodálatos emlékezetét!

Vasárnapi Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)