Petőfinek egy ismeretlen költeménye

Egressy Gábor (?): Petőfi Sándor (dagerrotípia, 1844 v. 1845)

Forrás:  http://fototortenet.blogspot.hu/2011/08/petofi-dagerrotipia.html

A pápai képző társulat almanachjában, melyet 1845-ben Tarczy adott ki Tavasz cím alatt Pápán, Domanovszky Endrének két költeménye olvasható. Az egyik Imre király, történeti tárgyú s nagyon nehezen haladó, bölcselkedéssel megterhelt románc, a másik Ida szintén románc, de romantikus és a költői előadásnak sokkal magasabb fokán. Figyelmesebb összehasonlítás nagyon gyanússá tenné e két teljesen különböző versnek egy szerzőtől való származását. E különbségek azonban eddig nemigen tűntek föl, s valószínűleg ezután sem tűnnének föl, ha egy régi diáktörténet megelevenedése föl nem hívná rá a figyelmet.

Toldi és Tar Lőrinc históriája jut eszünkbe róla. Toldié, aki Tar Lőrinc álarca alatt vívta meg párbaját Rozgonyi Piroskáért. Ebben az esetben Domanovszky volt Tar s Toldi szerepét, mint hiteles emberek igazolják, Petőfi Sándor vette át, Piroskát két sárga, körmöci arany helyettesítette. A két történetben minden talál, csupán a szerepcsere indító oka s az eredmény nem. Mert Domanovszky Petőfi unszolására engedte meg, hogy nevét az Ida című költemény alá jegyezhesse, s a két arany pályadíjat is maga adta át Petőfinek. Hogy történt mindez, az alábbiakban rendre el fogom mondani. Még csak azt jegyzem meg, hogy az említett verset, miután a Tavasz-ban nehezebben hozzáférhető, szükségesnek láttam kiadni.

IDA

I.

„A kárhozat örök füzére!

Ez iszonyu, ez ördögi;

Tegnap mondá a lány az esküt

S ma csapodáron megszegi.

Inkább hivém, hogy… eh pokolba

Veled, gyötrő emlékezet!

Mely véremnek minden cseppjét

Kigyófúlánkkal mérgezed!

Dr. Kapossy Luczián: Jókai Mórról

1841. év október havának utolsó napjaiban egy kékszemű, szőke ifjút hoztak szülei a pápai collegiumba s ezzel vége szakadt kedves foglalkozásának; nem hadakozhatott többé atyjának kertjében a törökökkel, a fiatal szederfákkal, akiket mindig levert, legyőzött fegyverével, egy kisebbszerű gerundiummal, saját hazafias érzelmének nagy örömére, de éppen nem atyjának gyönyörűségére; ezen törekvő, de különben igen szelíd tekintetű, igénytelen külsejű ifjúban senki sem sejtette azt a nagy férfiút, kinek 50 éves írói jubileumát ünnepelte addig páratlan fénnyel s lelkesedéssel a magyar nemzet 1894. év január 6-án.

Szállásadója Klára Sándor volt, egy józan gondolkozású, tőről metszett kalvinista alak, ki kiváló szeretettel időzött a fiatalok körében s jóízű humorral beszélt tapasztalatairól, melyeket Jókai buzgó figyelemmel hallgatott s jegyzett be emlékezetébe. Lakótársai. Kerkápoly Károly s Pap Dénes voltak. Komoly irányú fejlődésére legnagyobb befolyással Kerkápoly Károly volt, ki már akkor nagy buzgalommal foglalkozott politikai tanulmányokkal s szabad idejét nem töltötte más ifjak körében, hanem komoly foglalkozással otthon, tágas udvarban, szép kertben; ott utánozta a komoly hajlamú Jókai is, ki pápai időzése alatt nem fordult meg sem városi, sem diáktársaságokban, bár az iskolában s képzőtársulatban szívesen voltak vele, minthogy bármit is kellemesen tudott előadni.

Egészen téves az az általában elterjedt s irodalomtörténetekben s Jókai életrajzaiban (Gyulai, Beöthy, Névy, Vutkovics, Prém) tény gyanánt említett állítás, hogy Jókai Pápán barátságot kötött Petőfivel. Jókainak még életben levő tanulótársai s olyan kortársai, kik Petőfinél gyakran megfordultak, egyhangúlag arról tanúskodnak, hogy Jókai Petőfinél s Petőfi Jókainál sohasem volt; nagyon természetes okból: Jókai magába vonuló természeténél fogva nem kereste a szilajabb s nyersebb természetű Petőfit, összes találkozásuk az iskolára szorítkozott. Különben azt hiszem, hogy Jókai dicsőségéből semmit se von le azon körülmény, hogy Petőfivel Pápán még nem volt barátságban, de tán nem is ad hozzá, ha lett volna is vele barátságban. Jókai szabadidejét otthon töltötte olvasással, de különösen festegetéssel, amely foglalkozást annyira kedvelt, hogy többször megfeledkezett az evésről is, főképp arcképeket festett s pedig sokszor saját arcképét; egy e korból való festményét, egy női térdképet házigazdájának ajándékozott; e kép ma Horváth Lajos főszolgabíró úr tulajdona, ki Klára Sándornak unokája s ki e képet, mint becses ereklyét, kiváló kegyelettel őrzi.

Komoly munkálkodásáról tanúskodik 1891/2 évről (melyben első éves philosophus (most VII. o.) volt) szóló következő bizonyítványa:

Jókai Móric 18 éves helv. hitv., született Révkomáromban, atyja Jókai József, anyja Pulai Mária.

Első félév:

erkölcsből                              I. osztály

laton nyelv                             kitűnő

természettan                         kitűnő

alkalmazott mértan             kitűnő

vegytan                                   kitűnő

német nyelv                           kitűnő

magyar nyelv                         kitűnő

ókori történet                        kitűnő

francia nyelv                          kitűnő

Második félévben:

görög nyelv                           kitűnő

természettan                         kitűnő

alkalmazott mértan             kitűnő

vegytan                                   kitűnő

német nyelv                           kitűnő

magyar nyelv                         kitűnő

magyar történet                    kitűnő

francia nyelv                          kitűnő

Magyarország közjoga         kitűnő

egyetemes jel. rajz                kitűnő

Magyarország jel. rajza        kitűnő

Különös szeretettel függött Magyarország történetén: sajátszerű játéka a véletlennek, hogy éppen Kerkápolyval együtt hallgatta s tanulta a magyarok történetét; mert Kerkápoly már akkor is az ő éles, mindent egyszerre áttekintő s mélyreható, okokat fürkésző logikus fejével a jogokat, a politikai mozzanatokat kereste a történetekben; míg Jókai, kiben inkább a képzelem s érzelemvilág uralkodott, tán éppen azon rá nézve száraz okoskodásoktól elriasztva, annál nagyobb szeretettel csüngött hazánk regényes, inkább a szívre lelkesítőleg ható, hősiességet lehelő történetein: s rajzolta is később lankadatlan lelkesedéssel, tűzzel, mindent átalakító képzelmével egy soha nem létezett tündérvilágot festve, soha nem keresve a fárasztó okoskodást, hűséget.

Az 1841-ik év tavaszán május hóban alakult ifjúsági képzőtársulatnak Jókai is tagja lett. A körnek akkor elnöke Tarczy Lajos volt; tagjai közt pedig voltak Petőfi, Orlai-Petrics, Bárány Gusztáv a jeles beszélyíró; Kerkápoly Károly, Gaál Péter, Dömény Ferenc, Lantai Sándor. E jeles társaságban Jókai is csakhamar megkezdette munkásságát, de az a nehány munkája, melyet egy évi pápai élete termeit, hangosan tanúskodik lelkének komoly irányáról, fantáziájának lángjáról, de arról is, hogy még akkor, erős komikai ereje éppen nem nyilvánult, sőt az egykorúak tanúsága szerint, a diákos, alsó komikumban éppen nem lelte örömét, sőt bántotta érzékeny lelkét. Első művét 1841. november 21-én, tehát mindjárt az iskolai év kezdetén a képzőtársulat ülése, Finta Károly bírálata alapján, érdemkönyvbe írásra ítélte méltónak, ezen első műve a következő lírai költemény volt:

MI AZ?

Szólj, mi dal ez? Ennyi zaj közepett

Ennyi bűvhang s vad moraj-felett?

Felcsapongva égre hat zenéje,

Mely keserv és tiszta éldelet.

„Tán syrén zeng méreg édes hangon

Csábajakkal csendes légen át?”

Kisszerű az ennek ellenében

Ihletetten hallám bájdalát.

„Tán a Memnon szobra dall magasztos

Hajnalszülte tiszta éneket!

Tán az égi bujdosók összhangja

Rezgi át a kéklő mennyeket?”

Nem! oh a dal bús és nagyszerű dal!

Mely szívet folt és kebelbe hat,

Mély keserve annak, aki hallja

S a ki zengi, szíve megszakad.

Hattyú-dal ez; túlfeszült hatalma

Egy utóperc érzeményinek,

Melynek lelket elfogó siralmi

Haldokolva szerte lengenek.

Oh! Haláldal ez, siralmi ének,

Egy enyésző nép hattyúdala

Egy hazának végfeljajdulása;

Egy letűnő nép esthajnala.

Jókai Móric.

A költemény úgy látszik a szerencsétlen Lengyelországra vonatkozik

1842. február 9-én olvasta föl Jókai a képzőtársulatban „Az Istenítélet” című beszélyét, melyet a társulat febr. 13-án Bárány Gusztáv bírálata alapján érdemkönyvbe írásra méltónak ítélt. Téves több irodalomtörténetnek, sőt magának Jókainak „Negyven év visszhangja” című visszaemlékezésének első soraiban foglalt azon állítása, hogy e művével nyerte volna el a képzőtársulat egy aranyból álló pályadíját.

Február 23-án „A coloss” című lírai művét Tóth István, jelenleg pozsonyi ügyvéd jelentése alapján érdemkönyvbe írásra méltónak ítélte az ülés, de beírva nincs; ugyancsak 23-án „Az ősi kard” s „Agg lantos” lírai műveit kiigazítás végett visszaadták, de úgy látszik, a kiigazítás elmaradt, minthogy e művekről többé nincs szó.

Február 27-én „Vágytárs” című beszélyét Kerkapoly Károly bírálta s ennek alapján az ülés egyes igazítások megtevésére utasította Jókait, de az igazítás elmaradt.

1842. év július 26-án hirdették ki a képzőtársulattól hirdetett beszély-pályázat eredményét; e szerint az első díjat, két aranyat, Orlai Petrics Soma nyerte el „Viszontorlás” című beszélyével; a második díjat, a dicséretet s egy aranyat Jókai Móric „Tűz és víz” című művével (s ez volt az első arany, az első díj, melyet Jókai hosszú írói pályáján nyert); a harmadik díjat, a dicséretet Lantai Sándor műve nyerte.

Jókai a képzőtársulatnak szavaló tagja is; először 1842. január 19-én szavalt, szavalta pedig Vörösmartynak „Az éjféli ház” című költeményét. Ezen első szavalata, úgy látszik, nagy elfogódása miatt nem sikerülhetett, mert a jegyzőkönyvben a bírálat ezt mondja róla: „szavalata alacsony hangja miatt érthetetlen volt.” Február 27-én szavalta Vörösmarty „Száműzött” című művét; június 12-én pedig a Julius Caesar című tragédiából Antonius beszédét Julius Caesar fölött.

1842. év május hó 29-én tartott ülésen Petőfivel együtt megválasztották bírálóvá; s mint ilyen, bírálatot olvasott föl Sárközy Titusnak németből fordított „Zörgő malom” című beszélyéről.

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1894. 4. évf. 2. füzet

Tompa Mihály két levele

I.

A Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben, Kazinczy Ferenc születésének százados évfordulója alkalmából 50 arany jutalmat tűzött ki egy, Kazinczy emlékezetét dicsőítő ódára. Az augusztus 20-iki határnapig összesen tizennégy költői pályamunka érkezett be; ezek közt V. számú s „Hív és nagy vala” jeligéjű volt a Tompa Mihály ódája. Bírálókul Lukács Móricz tiszteleti, Arany János rendes és Székács József levelező tagok küldettek ki, kiknek véleménye némileg eltért egymástól. A két első a jutalmat a Tompa költeményének javasolta kiadatni, ellenben Székács a II. számút ajánlotta jutalmazásra. Lukács szerint az V. számú „néhol kissé döczögős és nehézkes, de erőteljes, velős, tömött, eszmedús nyelven, lelkesült hangon, lyrai tűzzel, ódaszerű fellengő modorban, mintegy diadalénekkel dicsőíti az ünnepély hősét”; Arany János szerint is ennek a költeménynek „kenetteljes hang, ódai hév s emelkedés, a tartalom költőisége, erő a nyelvben adják előnyeit”. Az október 3-án tartott összes ülés Tompának ítélte oda a jutalmat; de minthogy a pályaműben simítandó részleteket talált, utasította a titoknokot, hogy a bíráló bizottság jelentésében érintett figyelmeztetéseket közölje a koszorúzott költővel.

Erre vonatkozik Tompának itt közölt első levele, amely tehát Toldy Ferenchez van intézve.

Tekintetes Titoknok Úr!

Kifóltoztam a verset hirtelenében, s a hogy lehetett, mert illyenkor már felette nehéz változtatni úgy, hogy szét ne bontsa az ember az egészet. Mindenesetre nagy kérésem: az ide mellékeltet olvasni fel!

Egy pár megjegyzést!

6. str. végsor. Csakugyan jobb mértéket ád a midőn, s meg is változtattam; bár a mit a réven nyertünk: elvesztjük a vámon; mert a midőn ő kellemetlen hangzást ad; - aztán e két szó (midőn, mikor) nem is egészen egy értelmű, itt különösen a mikor nem azt teszi midőn.

8. str. Nem voltam megértve. Támadt Igaz (ember t. i.). Értem azokat a jeleseket, kik már Kazinczy előtt is erőteljesen kezdék kiáltani a magyar hajnalhasadtát. A Biblia 10 eset közül 9-szer elhagyja az igaz mellől az embert. A magyar népnyelv is felette szereti ezt a kifejezést: igaz ember vagy! nem vagy igaz ember! és használja ott is, hol az igazság épen nem szerepel. Jeles, derék, okos, dicséretreméltó helyett áll.

Egy régi vers a táncz ellen

A dunántúli ev. ref. egyházkerületnek Pápán őrzött levéltárában van a többek közt egy igen becses kézirat-kötet, melyben igen sok egyház és művelődéstörténeti adat közt az alább közlendő verset is találtam, melynek jellemző és erőteljes címe: „Görcsös bot, mellyel amaz emberi formát viselő, de az ugrásban és tánczolásban bakokat és gödölyéket követő nyáladékoknak delczeges háta megigazíttatik és az ugrásban levő undoksága leiratik” azonnal emlékeztet Pósaházi János pataki tanár 1668-ban megjelent vitázó művének címére, mely is a következő: „Görtsös bot amaz deczeges Bonasusnak a hátára, melylyel utóbbi szilajkodása lelni megegyengetteetik.”

A két cím közötti feltűnő hasonlóság kétségtelenné teszi, hogy az egyik eredeti, a másik utánzás. Magam részéről Pósaházy nagy tekintélyénél, eredetiségénél s művei nagy elterjedtségénél fogva úgy vélekedem, hogy ő használta eredetileg, vagy mondjuk: ő találta fel e címet, melyet a tán ellen dörgőnek írója tőle átvett. A vers létrejöttét tehát 1668 utánra kell tennünk.

De az is kétségtelen, hogy a vers már 1697. előtt ismeretes volt, amennyiben Szentpéteri István szentmihályi református papnak Debrecenben 1697-ben megjelent „Táncz pestise” című munkájában, a B. 4 levelen, ezen vers 39., 40., 41., 42. és 43. strophái (a 41. és 43. strophák 3 utolsó sorának kihagyásával) már közölve vannak, anélkül azonban, hogy a szerző határozottan megneveztetnék. Szentpéteri ugyanis csak ennyit mond: „De én a tánczolóknak illetlen s vétkes magokviselését jobban és világosban annál le nem írhatom, mint a miképpen ama jeles ember leírta, melyet íme ide írok.” Többször átolvastam Sz. munkáját, de annak nyomára, hogy ki légyen „ama jeles ember”, fájdalom, nem találtam.

Annyi tehát kétségtelen, hogy a vers 1697 előtt s valószínű, hogy 1668 után, vagyis a XVII. század három utolsó tizedében jött létre.

Ez időszak különösen gazdag a tánc ellen írott művekben; mert Szentpéterin kívül még Gyulai Mihály tiszadobi ref. pap (Debreczen 1681.) és Pathai János alsó-némedii (pestmegyei) ref. pap és esperes (Debreczen 1683) írtak a tánc ellen, előbbi munkájának címe. „Fertelmeskedő s bujálkodó táncz jutalma”, az utóbbiénak: „Táncz felbonczolása.” (E három munka bibliographiai leírását lásd a RMKt. I. 1255., 1296. és 1501. számai alatt.) Igen különös jelenség, hogy Szentpéteri sem egyik, sem másik előző munkára nem hivatkozik, holott csaknem lehetetlen feltenni, hogy azokat ne ismerte volna, hiszen mindkét munka, éppen úgy, mint az övé, Debrecenben jelent meg.

Szentpéteri munkája elébe Debreczeni Kalocsa János tiszapolgári pap és esperes írt latin nyelvű ajánlatot, mely szintén hallgat az előbbi két munkáról s csak azt említi meg, hogy a tánc eredetét és tulajdonságait „ex antiquitate et patribus etiam noster Szegedinus declarat”. Hasonlóképpen Szentpéteri, a B. 6. levél második lapján a margón ezt írja: „Eversio regnorum est comes saltationum Szeg.” Tehát Szegedi Kis István valamelyik latin nyelvű munkájában is kell lenni adatoknak a tánc ellen.

Gyulai Mihály és Pathai János munkái ma már igen ritkák. A „Táncz jutalmából” csak a Nemzeti Múzeum könyvtárában van teljes s a tibold-daróczi Fáy konyvtárban csonkapéldány; a „Táncz felbonczolásából” pedig az utóbb említett Fáy-könyvtár példánya Szabó Károly szerint unicum.

E két ritka munkát nem volt alkalmam átnézni. Mindazáltal valószínűnek tartom, hogy a kérdéses vers sem egyikben, sem másikban nincs meg; mert ellenkező esetben Szentpéteri okvetlenül említést tett volna róla.

Szentpéteri munkája  már több példányban található, Szabó Károly négyet ösmer, (pesti, debreceni, sárospataki kollégiumok és Lugossy József könyvtára); nálam is megvan, egybekötve ugyanazon szerző másik művével, a káromkodás ellen írott „Ördög szigonyával”. (Debreczen, 1699.)

Ezek előrebocsátása után íme itt következik a vers, az említet helyen és kötetben található, a múlt század első feléből származó  másolat nyomán, melynek lényegtelen helyesírási ingadozásait nem követtem ugyan, de a jellemző eltéréseket mindenütt meghagytam. Legérdekesebb, hogy a keresztyén mindenütt kereszténynek van írva, holott kétségtelen, hogy a másoló református ember, illetőleg pap volt.

Én ez 52 strophából álló, tehát nagy terjedelmű verset közreadva sehol sem találtam, bár igyekeztem a dolognak – amint tőlem telt – kellőleg utána járni. Költői értéke e versnek alig van, de mint kortörténeti adat, szerintem megérdemli a közrebocsátást.

Görcsös bot

mellyel amaz emberi formát viselő, de az ugrásban és tánczolásban bakokat és gödölyéket követő nyáladékoknak délczeges háta megigazíttatik, és az ugrásban levő undoksága leiratik

1.

Sir bennem a lélek,

Éppen elepedek

Érted Christusnak nyája;

Mert Esaiással,

Amotznak fijával

Mondja minden dajkája

Lelkednek ez napon

Ó jaj! honnan vagyon

Haszontalan munkája.

2.

Mit köllene többet,

Veled még egyebet

Lölköd javára tenünk,

Mi az oka mégis,

Hogy számosabban  nincs,

Ki kezet adna nekünk;

A megjobbulásra,Vétkek irtására,

Lenne oszlop mellettünk.

3.

Oh gonosz nemzetség,

Hitván nőtelenség,

Hazugsággal terhelt nép;

Te vagy ki elhadtad,

Föl háborítottad,

A kit tisztöl minden szép

Keresztényi sereg,

Gyermek, ifju s öreg,

Csak te vagy még veszett kép.

Egy labanczvers az 1681-ki országgyűlésről

Óh megnyomorodott Hazánk fogyatékja!

Édes Eleinknek hagyott szakadékja,

Régi Pannoniánk meghrontott hajlékja,

Mit akar már veled a’ Pogány szándékja.

Oh kivánatos Föld, az kit Europa szült,

Tejjel, mézzel folyó javad de mire gyült?

Pogány ellenséged hogy nyakadra került

Csaknem Coronád is már fejedbül kidült.

Ezé jó szerentséd, boldogh állapotod?

Ez é szabadságod, ez é Diadalmad?

Ez é ellenséged rettentő hatalmad?

Ez é, kinek szerzett csufja vagy te magad?

Valahány országban Magyar uralkottál,

Mindannyi darabra mai nap fölosztattál.

Kéz, láb és fő nélkül való test hagyattál,

Ártatlan véredben temetve marattál.

Oh megnyomorodott Hazánk fogyatékja!

Édes Eleinknek hagyott szakadékja,

Régi  Pannoniánk meghromlott hajlékja,

Mit akar már veled a’ Pogány szándékja.

Oh kivánatos Föld, az kit Europa szült,

Tejjel, mézzel folyó javad de mire gyült?

Pogány ellenséged hogy nyakadra került

Csaknem Coronád is már fejedbül kidült.