2016. aug. 15.

Endrődi Sándor: Eső





Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon;
Egyhangú, csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.

Koronkint rohamosra válik,
Csakúgy zuhog, csakúgy szakad;
Nézem az égből aláomló
Szürkés záporvonalakat.

S a hogy igy nézem, nézem őket
Gondolat nélkül, mereven:
Szivem egyszerre nagyot dobban
És könybe lábbad a szemem,

Oh, nincs vetésem s örömöm, hogy
Megkapja télvizét a mag:
Halottam van, halottam, a kit
Ez idők – eltorzitanak.

A földbe siető víz árján
Egy zord hajó száll: képzetem,
S elém tünik a csontig ázott,
Romlásnak induló tetem.

Elém – óh angyalom, óh drágám –
Testetlen, vézna tagjaid,
Szemeid bús ürege, melyet
A pusztulás rémesre nyit;

Azok az elfeketült ajkak,
Azok a szegény váz-kezek,
Alakod alaktalan árnya
Te roncscsá szilánkolt remek!

És nem vigasztal, hogy neked már
Mindegy: esős ég, napvilág, -
Ezerszer átérzem helyetted
A szenvedések iszonyát.

Az, a mi téged rombol, áztat
S átjárja dermedt tagjaid:
A záporos föld rőt iszapja
Behatol élő csontomig.

Az, a mi téged nyugtat, altat:
Lelkem’ kétségbe kergeti,
S szivem megérzi, fölszisszen, ha
Mozdulnak sírod férgei...

Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. kiadása 1898.

Endrődi Sándor: Temetőben





Ha sírod előtt meg-megállok
Keresztbe fonva két karom:
Fájdalmam ébred, fölviharzik
S neved átsír fájdalmamon.

Hogy isten az, ki így akarta:
Szivemnek enyhülést nem ad;
Nézem mereven, mozdulatlan
E könnyen dombolt hantokat –

S kitör az indulat belőlem:
- “Miért, miért kellett nekem
E gyermeket, - oh, miért kellett
Ez angyalt elveszítenem?”

A szél keresztül zúg a fák közt,
Szavamra már hang nem felel,
S mint vérig sebzett vad: sirodtól
Búgó haraggal válok el.

Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. kiadása 1898.