John Osborne (1929-1994): DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

A kortárs európai dráma egyik irányzatteremtő, nagy hatású alakja Londonban született, kispolgári családi környezetből indult. Iskolai tanulmányait a devoni Belmont College-ban végezte. Rövid ideig segédrendezőként, majd színészként dolgozott. Már első drámáival (The Devil Inside, 1947; Epitaphe for George Dillon Anthony Creightonnel közösen, 1954) felhívta magára a hagyományokat megkérdőjelező angol színházi körök érdeklődését. Igazán átütő sikert a Dühöngő ifjúság című színművével ért el (1956; magyarra fordította Ottlik Géza; angol filmváltozat: Tony Richardson, 1958). Máig ezt tekintik fő művének, mivel a londoni Royal Court Theatre-beli bemutatója (1956) óta a „dühös fiatalok” néven ismertté vált irodalmi mozgalom elindítója, programadó bemutatkozása lett. Ez a mű voltaképpen ötszereplős kamaradarab, de főhőse, Jimmy Porter alakjával az író a régi, konzervatív Anglia, a viktoriánus szellem maradványai elleni lázadás reprezentatív figuráját teremtette meg; egy időben az amerikai beatnemzedék nemzetközi hatású irodalmával és a hatvanas évek végéig ható, a diákmozgalmakban testet öltő kritikai életfilozófiájával. Jimmy Porter az artikulátlan, kíméletlen és tehetetlen lázadás hőse és áldozata, a csak indulataitól, ennyiben belülről vezérelt nonkonformista – kritikai meggyőződését az önpusztító szenvedély fokán érvényre juttató életvitel megvalósítója. A mű maga nem dramaturgiai értelemben avantgardista zászlóbontás. Inkább a köznapi emberek és köznapi beszédmód „naturalista”, szépítetlen színrevitelével keltett nézőiben elemi hatást, hozta meg szerzőjének a nemzetközi elismerést, mindenekelőtt a jóléti társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró fiatal nemzedék köreiben. A munkáscsaládból származó és vidéki college-ban felnevelkedő főalak természetesen kiváltképp nagy visszhangot váltott ki a baloldali irányzatú értelmiség olyan csoportjaiban, mint amilyen a bemutató útját egyengető English Stage Company volt.

A lázadó darab ugyanakkor igazi karriert alapozott meg. Osborne e nemzetközi színházi élet egyik legismertebb személyiség lett, számos tudományos és művészeti díj kitüntetettje. Újabb műveinek bemutatói mindmáig eseménynek számítanak. A komédiás (1957), az Aki botránykőből szegletkő lett (tévéjáték, 1960), a Bamberg-vér (1962), a Jelenidő (1969), valamint a legújabban 1992-ben Londonban bemutatott Déjavu – az öregemberként is lázadó Jimmy Porter újabb színre állítása – már egy „befutott” színházi szerző alkotóútjának állomásait jelzi. Az általa elindított „új hullám” valójában az abszurd drámában, Samuel Beckettnél folytatódott.

**

DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

Szereplők: JIMMY PORTER; CLIFF, a barátja; ALISON, a felesége; HELENA; REDFERN EZREDES

Karinthy Ferenc (1921-1992): BÖSENDORFER

Karinthy Frigyes fiának az élete kezdettől nyitott könyv volt az olvasóközönség előtt. Cinit – ahogy az egész magyar irodalom nevezte – édesapja mutatta be karcolataiban bumfordi, nem éppen zseniális kisgyerekként. „Irodalmi történetei”-ben azután már ő maga vallott arról, mit jelentett egy szellemi tűzhányó közelében, egy zseni izgalmas figurákkal benépesített, forgatagos környezetében, a szülők bohém háztartásában élni, nevelkedni.

Karinthy Ferenc a Lágymányos szülötte, Leányfalu patriótája és a Ferencváros drukkere; szenvedélyes világjáró, aki Pesttől Párizsig és Kaliforniáig mindenütt otthon volt, témára és barátokra talált. Sokoldalú tehetség, aki lehetett volna az olasz irodalom professzora, tudós nyelvész vagy sikeres sportember, csak író nem akart lenni semmiképpen. Legalábbis – húszéves koráig. De már 1943-ban a nagy jövőjű ifjú nyelvész írói témájává lett a tudomány, amikor közreadta első, ígéretes regényét, a Don Juan éjszakáját. Tíz évvel később pedig megírta egy korszak lelkes, etalonná lett történelmi krónikáját, a szerelemmel oldott, dúsított, filmen és színpadon is sikeres Budapesti tavasz c. regényt. Ifjan ő is megkapja, de viszonylag hamar legyőzi a sematizmus fertőzését. Elsők között törekszik a disszonáns valóság felfedezett ellentmondásainak, torz jelenségeinek merészebb, kritikusabb ábrázolására. Szociografikus és oknyomozó riportjaival iskolát teremtett, leleplező kisregényeivel vihart kavart. Élete végéig eltökélten realista író, aki egyetlen – és sajnálatosan folytatás nélkül maradt – fantasztikus, kafkai regényével, az Epepé-vel (1970) túl is lépett az önként vállalt határokon. Nehezen öregedett. Emberként is, íróként is úgy érezte, hogy idegenné lett a világban, amely pedig annyira szerette őt, s amit ő is szeretett.

Mesélő kedvű, anekdotázó epikusként nem igazán drámaíró alkat. De mestere és művésze volt a halálosan komolyan vett játéknak, ezért lehetett viszonzott a színház iránti szerelme. Évtizedeken át gyakorló dramaturgként színházközelben élt, s mesterségbeli tapasztalatát saját prózai műveinek színpadra költésénél is kamatoztatta.

Első bemutatott drámája (Ezer év, 1955) is adaptáció. Riportként a maga idejében korszaknyitó, bátor tettnek számított, a színpadon sem pusztán az abortuszkérdés, hanem a társadalmi tudatlanság, elmaradottság színpadi látlelete lett. Az ezt követő Szellemidézés (1956) családi kulcsdráma, mely az Irodalmi történetek ismerős, vonzó világát, az apák és fiúk örök konfliktusát is idézi.

Karinthy Ferenc drámaíró életművének a hatvanas évek vége óta értékes és sikeres vonulatát alkotják az egyfelvonásosok. Ez a magyar irodalomban és színházban évtizedek óta elhanyagolt, kabarékba kényszerült műfaj a színpadi novella korlátlan lehetőségét, a valósághű és az abszurd játék változatainak tág terét és a szigor szerkezet önként vállalt fegyelmét kínálja. A dialógusok verbális bűvészmutatványával látszólag minden erőfeszítés nélkül súlyos gondolatokat juttat célba. Filozófiájával is mulattat.

Kétszereplős kamaradarabjai között van egész estét betöltő társalgási színmű is (Gellérthegyi álmok, 1970), de az író arányérzéke, kompozíciós tehetsége, humora és lírája az egyfelvonásosokban érvényesül igazán. A műfaj valójában nem kedvez az elmélyült jellemábrázolásnak, de a színészek – hála a dialógusok bravúrjának – mégis (joggal) szeretik és élvezik ezeket a hatvanperces szerepdarabokat. Különösen a Dunakanyar-ról és a Bösendorfer-ről (1967) mondható el, hogy minden felújításuk színészi jutalomjáték. Aki a Bösendorfer Madách színházi ősbemutatóján (1966) jelen lehetett, azóta is Garas Dezsőnek a szerepjátszó szerep szerint változó, hol természetes, hol elváltoztatott, néha érdes, máskor nőiesre emelt hangján hallja a Vevőt szólni. Pedig azóta megszámlálhatatlanul sok színészpáros aratott már sikert a darabbal a magyar vidéken és a távoli Amerikában is.

Játék a játékban? Valamivel több: az értelmetlen élet monotóniája helyett a szórakoztató játékkal vigasztalódó, az önmegvalósítás lehetőségének hiányában a szerepjátszásba menekülő magányos ember kegyetlen és reménytelen kísérlete valamiféle kapcsolatpótlék megteremtésére. Ezt akkor is félreérthetetlenül sejtenénk, tudnánk, ha a játék végén nem közölné velünk az író.

**

BÖSENDORFER

Szereplők: VEVŐ és ELADÓ

Rudnay: A menekülő asszony

A menekülő asszony 1917

Olaj, vászon, 107 x 82
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rudnay művészetének drámai hangja az első világháború idején festett képein a legerőteljesebb. Losoncon, ahol mint póttartalékos teljesített katonai szolgálatot, közvetlen közelről látta a galíciai menekültek vonulását, mélységesen megrázta az otthontalanok, kiszolgáltatottak sorsa. Festészete ekkor mondanivalójában súlyossá, megjelenítésében drámai erejűvé vált. A Menekülő asszony ennek a sorozatnak megrendítően szép darabja. Rudnay a félelmet, a nyugtalanságot, a menekülést szuggesztív festői erővel, szenvedélyes ecsetkezeléssel sűrítette az átlós kompozícióba. Palettájának jellegzetes angol vörösei, okkerei, barnái, bársonyos feketéi, tündöklő fehérei alkotják e képének is meleg színvilágát. Realizmusával, lélekábrázolásának mélységével, drámai kifejező erejével nagy példaképének, Munkácsy művészetének szellemét idézi. A Menekülő asszony Mednyánszky és Vaszary háborús képeinek felfogásával rokon.

Zilahy Lajos (1891-1974): A LÉLEK KIALSZIK

Nagyszalontán született, apja közjegyző, anyai nagyapja dunántúli földbirtokos volt. Tanulmányait a nagyszalontai, az erzsébetvárosi, majd a máramarosszigeti gimnáziumban végezte, később a budapesti egyetem jogtudományi karán szerzett doktorátust. Először szülővárosában, egy ügyvédi irodában dolgozott. Az első világháborúban megsebesült, ekkor jelent meg Versek (1916) című első kötete. Az Apolló-kabaréban ez idő tájt sikerrel játszották egyfelvonásos színdarabjait.

Első regénye, a Halálos tavasz (1922), amely a két lány között az öngyilkosságig vergődő férfi érzelmi viharait ábrázolja, azonnal nagy sikert aratott. A húszas évek elején a Magyarország című napilapnál munkatárs, később ugyanennek az újságnak a szerkesztője lett. 1940-44 között a Híd című lapot szerkesztette. Pegazus néven saját filmvállalatot alapított, s maga is megpróbálkozott a rendezéssel. A Halálos tavasz és a Valamit visz a víz (1928) című regényéből – Karády Katalin főszereplésével – sikeres film készült.

A negyvenes évek elején minden vagyonát a kincstárnak adományozta, azzal a kikötéssel, hogy ezt a vagyont „a magyar ifjúság magasabb rendű, magyar és igaz értelemben vetett keresztény szellemű nevelésére fordítsa”. Fatornyok (1943) című, nagy sikerű színművét, amely a faji megkülönböztetés ellen emelt szót, 1944-ben, az ország német megszállásakor betiltották. 1945-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke s az Irodalom és Tudomány című folyóirat szerkesztője lett.

1948-ban elhagyta az országot, s az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Az 1970-es évek közepén hazalátogatott, visszatelepülési engedélyt kért és kapott. Véglegesen azonban már csak holtában térhetett haza: életének nyolcvannegyedik esztendejében Újvidék mellett halt meg. Végakarata szerint itthon vettek tőle végső búcsút.

Zilahyra – talán éppen életének és műveinek sokfelé sodródó szálai miatt – több címkét is ragasztottak: ő a dzsentriből lett bestseller-író; az ellentétek és a szenvedélyek költője; az idillizmus és a keresztény népnemzeti gondolat hatásos megtestesítője, sőt egyesek szerint, ő a hazai pornográfia egyik nagy mestere… Tegyük félre a címkéket, inkább igyekezzünk megfejteni sikerének titkát. Merthogy sikeres regényíró és színpadi szerző volt, ez tagadhatatlan. Első írásait a pontos megfigyelés, az érzékletes ábrázolás és a finom melankólia jellemzi; Jókai és Herczeg Ferenc követőjének mutatkozik. A Süt a nap (1924) című színdarabja a népszínművek idillikus faluképét idézi. Másik darabjában, a Fehér szarvasban (1927) szintén társadalmi megbékélést hirdet; megértő derűvel szemléli a dzsentri életstílusát, az úri középosztályt – pusztulásában is – a „magyar faji karakter” megtestesülésének tartja. A Két fogoly (1927) a világháború és a hadifogolysors regénye: az író háborúellenessége és együttérzése a szenvedőkkel – Trianon után – biztos sikerre számíthatott. Az orosz hadifogságban sínylődő férfi és az itthon új szerelembe sodródó feleség sok érzelemmel és humorral átszőtt története jó terep Zilahy számára, hogy bizonyítsa legfőbb erényét: az egyenletes s mindig érdekes cselekményvezetést. Hőseinek nem gondolatait, inkább külső megjelenését, mozdulatait, viselkedését írja le. Almády Miett, a finom és érzékeny feleség könnyű erotikával átszőtt alakja – főként a női olvasók körében – komoly sikert aratott.

A lélek kialszik (1932) című regényét amerikai útja után írta. Az Amerikába szakadt magyar dzsentrifiú ábrázolásán átüt az apró részletek hitelessége. Pekri János élettörténete: a vidéki kúriában töltött békés, nyugodt gyerekkor, az elszakadás, a hajóút az óceánon, a megérkezés az álmok Amerikájába, s itt a küzdelem az életben maradásért, aztán a szerelem és a siker bonyodalmai, majd a hazalátogatás feleséggel, gyermekkel, végül az örökre eltávozás – sok hasonló, úri középosztályból származó magyar fiatalember élményét, sorsát formázta.

Zilahy, míg sikeres írásaiban főként az emberi szenvedély természetét kutatta, a társadalmi életben a megbékélést, a nemzeti összefogást hirdette. (Ez utóbbi gondolat akkortájt legalább olyan népszerű volt, mint a Halálos tavaszban tomboló szenvedély.) Zilahyt a harmincas években ott találjuk az Új Szellemi Front megszervezői között. Átmenetileg – a radikális népi írók egy csoportjával karöltve – ő is részt vett a Gömbös-féle szociális demagógia népszerűsítésében. Később elfordult a mindinkább jobbra tolódó kormány politikájától. A nemzeti összefogás jegyében az általa szerkesztett Híd című képes hetilap köré olyan írókat szervezett, mint Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Németh László.

A háború után jelenik meg Ararát (1947) című regénye, amelyben a magyar arisztokrácia széthullását rajzolta meg. A korabeli kritika – a témaválasztás ellenére – elégedetlen Zilahy új könyvével, egyértelműbb, keményebb társadalombírálatot várt. Az író úgy érezte, ritkul körülötte a levegő. Egy év múlva – miként A lélek kialszik hőse, Pekri János – ő is kivándorolt Amerikába.

**

A LÉLEK KIALSZIK