Karinthy Ferenc (1921-1992): BÖSENDORFER

Karinthy Frigyes fiának az élete kezdettől nyitott könyv volt az olvasóközönség előtt. Cinit – ahogy az egész magyar irodalom nevezte – édesapja mutatta be karcolataiban bumfordi, nem éppen zseniális kisgyerekként. „Irodalmi történetei”-ben azután már ő maga vallott arról, mit jelentett egy szellemi tűzhányó közelében, egy zseni izgalmas figurákkal benépesített, forgatagos környezetében, a szülők bohém háztartásában élni, nevelkedni.

Karinthy Ferenc a Lágymányos szülötte, Leányfalu patriótája és a Ferencváros drukkere; szenvedélyes világjáró, aki Pesttől Párizsig és Kaliforniáig mindenütt otthon volt, témára és barátokra talált. Sokoldalú tehetség, aki lehetett volna az olasz irodalom professzora, tudós nyelvész vagy sikeres sportember, csak író nem akart lenni semmiképpen. Legalábbis – húszéves koráig. De már 1943-ban a nagy jövőjű ifjú nyelvész írói témájává lett a tudomány, amikor közreadta első, ígéretes regényét, a Don Juan éjszakáját. Tíz évvel később pedig megírta egy korszak lelkes, etalonná lett történelmi krónikáját, a szerelemmel oldott, dúsított, filmen és színpadon is sikeres Budapesti tavasz c. regényt. Ifjan ő is megkapja, de viszonylag hamar legyőzi a sematizmus fertőzését. Elsők között törekszik a disszonáns valóság felfedezett ellentmondásainak, torz jelenségeinek merészebb, kritikusabb ábrázolására. Szociografikus és oknyomozó riportjaival iskolát teremtett, leleplező kisregényeivel vihart kavart. Élete végéig eltökélten realista író, aki egyetlen – és sajnálatosan folytatás nélkül maradt – fantasztikus, kafkai regényével, az Epepé-vel (1970) túl is lépett az önként vállalt határokon. Nehezen öregedett. Emberként is, íróként is úgy érezte, hogy idegenné lett a világban, amely pedig annyira szerette őt, s amit ő is szeretett.

Mesélő kedvű, anekdotázó epikusként nem igazán drámaíró alkat. De mestere és művésze volt a halálosan komolyan vett játéknak, ezért lehetett viszonzott a színház iránti szerelme. Évtizedeken át gyakorló dramaturgként színházközelben élt, s mesterségbeli tapasztalatát saját prózai műveinek színpadra költésénél is kamatoztatta.

Első bemutatott drámája (Ezer év, 1955) is adaptáció. Riportként a maga idejében korszaknyitó, bátor tettnek számított, a színpadon sem pusztán az abortuszkérdés, hanem a társadalmi tudatlanság, elmaradottság színpadi látlelete lett. Az ezt követő Szellemidézés (1956) családi kulcsdráma, mely az Irodalmi történetek ismerős, vonzó világát, az apák és fiúk örök konfliktusát is idézi.

Karinthy Ferenc drámaíró életművének a hatvanas évek vége óta értékes és sikeres vonulatát alkotják az egyfelvonásosok. Ez a magyar irodalomban és színházban évtizedek óta elhanyagolt, kabarékba kényszerült műfaj a színpadi novella korlátlan lehetőségét, a valósághű és az abszurd játék változatainak tág terét és a szigor szerkezet önként vállalt fegyelmét kínálja. A dialógusok verbális bűvészmutatványával látszólag minden erőfeszítés nélkül súlyos gondolatokat juttat célba. Filozófiájával is mulattat.

Kétszereplős kamaradarabjai között van egész estét betöltő társalgási színmű is (Gellérthegyi álmok, 1970), de az író arányérzéke, kompozíciós tehetsége, humora és lírája az egyfelvonásosokban érvényesül igazán. A műfaj valójában nem kedvez az elmélyült jellemábrázolásnak, de a színészek – hála a dialógusok bravúrjának – mégis (joggal) szeretik és élvezik ezeket a hatvanperces szerepdarabokat. Különösen a Dunakanyar-ról és a Bösendorfer-ről (1967) mondható el, hogy minden felújításuk színészi jutalomjáték. Aki a Bösendorfer Madách színházi ősbemutatóján (1966) jelen lehetett, azóta is Garas Dezsőnek a szerepjátszó szerep szerint változó, hol természetes, hol elváltoztatott, néha érdes, máskor nőiesre emelt hangján hallja a Vevőt szólni. Pedig azóta megszámlálhatatlanul sok színészpáros aratott már sikert a darabbal a magyar vidéken és a távoli Amerikában is.

Játék a játékban? Valamivel több: az értelmetlen élet monotóniája helyett a szórakoztató játékkal vigasztalódó, az önmegvalósítás lehetőségének hiányában a szerepjátszásba menekülő magányos ember kegyetlen és reménytelen kísérlete valamiféle kapcsolatpótlék megteremtésére. Ezt akkor is félreérthetetlenül sejtenénk, tudnánk, ha a játék végén nem közölné velünk az író.

**

BÖSENDORFER

Szereplők: VEVŐ és ELADÓ

A Vevő modern, de kissé barátságtalan, rendetlen garzonlakásában a kereveten fekve unalmában az újság apróhirdetés rovatát böngészi. Az egyiknél megáll: „Bösendorfer zongora, kereszthúros, angol mechanikájú, kitűnő állapotban, igényesnek eladó. Telefon…” Máris tárcsázni kezd. Érdeklődése célra törő és tárgyilagos. A vonal másik végén az Eladó sorra megismétli a zongorának a hirdetésben megfogalmazott jellemzőit. Az eladó hangszer kitűnő állapotban van, kereszthúros, angol mechanikájú, és tízezer forint az ára. Az összeg hallatára a Vevő leteszi a kagylót. „Lesz az még olcsóbb is…” – mondja, és máris újra tárcsáz.

Ezúttal, elváltoztatott hangon, egy lányát zongorázni taníttató százados nevében érdeklődik. Aki először el sem akarja hinni a bemondott árat, azután majdnem fenyegetően tiltakozik. A különös alkut egy interurbán hívás szakítja meg. Füzesabonyból egy komoly vevő jelentkezik a Bösendorferért. De a Vevő sem adja fel: először Robika, azután a nagymama nevében szól, és a nagymama minden áldozatra hajlandó, hogy vejével együtt megelőzze a füzesabonyi jelentkezőt. Tárgyalás közben, mellékesen, családjuk több nemzedékének életútjával, családi problémákkal szórakoztatja a Bösendorfer tulajdonosát, özvegy Brodaricsnét. A tízezer forintos ár hallatára azonban ez a „tárgyalás” is megszakad. Nagymama elájul a meglepetéstől.

Miközben a Vevő egyre jobban belejön a játékba, az Eladó egyre idegesebb lesz. Brodaricsné szegény már azt is bánja, hogy egyáltalán meghirdette a zongorát. Az újabb, magát zongorakereskedőnek valló érdeklődő szakszerű keresztkérdéseire még viszonylag türelmesen válaszol, de árat már nem mond: csak személyesen! A hozzáértő vevő azonban makacs, és mégiscsak kierőszakol a felzaklatott özvegyből egy immáron valamivel szerényebb, nyolcezer forintos árat. Ezúttal azonban a szakértelmét körülményességbe burkoló vevő közvetítőként nem sokallja, hanem kevesli az árat. De közben kajánul triumfál: Ugye, hogy olcsóbb lett?

Zongorakereskedőként azonban kérlelhetetlen és rámenős. További részletekről érdeklődik, és végül rábírja az asszonyt, hogy szólaltassa is meg – telefonon! – az eladó hangszert. Néhány leütés hallatán, elragadtatásában további áremelést tanácsol, és ennek érdekében tovább zongoráztatja özvegy Brodaricsnét. Majd a produkció örömére taktikát vált, már nem is a Bösendorfert, hanem tulajdonosának játékát, a telefonon is átsugárzó művészi tehetségét dicséri. Ezzel azután, néhány hízelgő jelző segítségével, előcsalogatja az özvegyből a hajdani nagy álmú úrilányt, az akadémiára készülő egykori pianistát. Brodaricsnéból árad a szó. Magányában jólesik a telefonáló megértése, és örömmel hallgat a „szakértőre”, aki szerint egy ilyen hangszert vétek lenne 15 000 forint alatt elkótyavetyélni.

A következő telefonáló szerepében a Vevőnek néhány pillanat alatt sikerül lehűtenie az özvegy reményeit. A magát a zongorakereskedő élettársának mondó hang feszengve, de merő jó szándékból Brodaricsné tudtára adja: egy szerencsétlen, megzavarodott ember kényszeres magatartásának hiszékeny áldozata. Mert a fényes, kecsegtető ajánlat mögött nem is valamiféle szélhámos, csak egy beteg ember áll, aki nem először hiteti el tárgyalópartnereivel, hogy előkelő családból származó, a hangszerekhez kitűnően értő, sikeres üzletemberrel van dolguk. A figyelmeztetés vallomással jár együtt; a Vevő és az Eladó most már egymásnak panaszkodik, egymást vigasztalja. Olyannyira, hogy hamarosan a zongora tulajdonosának kell lebeszélnie a jóakaratú telefonálót – félig-meddig komolynak tűnő öngyilkossági szándékáról. Mindenesetre megegyeznek: ha a magát zongorakereskedőnek mondó vevő jelentkezik, Brodaricsné valamilyen ürüggyel elhárítja.

Erre az újabb telefonra nem kell sokáig várni. Máris a vonalban a Vevő, aki annak rendje-módja szerint folytatná a zongorakereskedő megkezdett tárgyalását. Az elutasító válasz hallatán „kapcsol”, és ő most már azokat áztatja el, akik rosszindulatból kéltségbe vonták kompetenciáját, ajánlatának komolyságát, és meg akarják hiúsítani az üzletet. Egykettőre „könyörgőre” veszi a figurát: az ő komoly vevője szívesen megadná a tizenkétezer forintot a hőn áhított Bösendorferért. Csak nem fog Brodaricsné egy szerencsétlen, idült alkoholista nőre hallgatni, csak nem fogja értéke alatt eladni a zongorát csak azért, mert irigy idegenek beleszóltak az üzletbe, vagy mert tájékozatlanul elígérte korábban a füzesabonyi vevőnek? A zongorakereskedő olyan részleteket tud – hogy is ne tudna! – a többi telefonálóról, az üzlet komolyságát kétségbe vonó, sértett szerető rágalmairól, hogy az özvegy neki is hisz. De az érdekek és szempontok kusza szövevénye, az indulatok kereszteződése, meg a kínos helyzetek láncolata végül is teljesen kibillenti egyensúlyából az özvegyet. Semmi mással nem képes védekezni, csak azzal, hogy végérvényesen elutasítja a jelentkezőket: a zongora nem eladó!

A Vevő immáron tökéletesen elégedett az unaloműző játék eredményével. Mire az ár tizennyolcezer forintra emelkedik, a zongora tulajdonosa – aki most már végképp nem tudja, mikor, kivel beszél, ki az, aki az igazat mondja, és ki az, aki átveri vagy fantáziál – kezdi elveszteni nemcsak a türelmét, de a józan eszét is. Mindettől a Vevő maga is némileg kiborul, vagy legalábbis zaklatott idegállapotba kerül. Ám a játékot még most sem adja fel. Továbbra sem irgalmaz Brodaricsnénak. Amint újra vonalat kap, és a hívott fél is felveszi a kagylót, bevallja: „Én beszélek, én vagyok megint, hát nem tetszik megismerni? Akivel az előbb beszélt, meg azelőtt, az mind én voltam.” Elárulja, hogy… „Ami másnak a mozi, hangverseny, futballmeccs, lóverseny, alkohol, szerelem. Hazajövök délután hatkor, és elkezdek telefonálni. Egy forint egy hívás, nem is olyan költséges. Kiszúrok egy apróhirdetést, és rábízom magam a pillanatnyi ihletre…”

Az összezavart és megszédített, utóbb már megalázott öregasszonynak nehezen megy a fejébe, hogy ugyanaz a fickó volt Balikó százados, a nagymama meg Robika, a zongorakereskedő és az élettársa is. Hihetetlen, hogy ez az egész őrület nem más, mint hangtechnika! Brodaricsné, szegény, dühében kikéri magának az efféle játékot, és lecsapja a kagylót. Csakhogy a Vevő, a makacs játékos nem képes befejezetlenül hagyni egy ilyen remekül kidolgozott szériát. Csattanón töri a fejét, de egyelőre csak a bocsánatkérésig jut. „belátom, rossz vicc volt, ostoba, gonosz tréfa. Piszok alak vagyok, egy telefonbetyár, telefonhiéna…” S ha mentsége nincs is, magyarázata még akad az elkövetett disznóságra. És ez: a könyvtári kulimunkájától viszolygó kisember, az elvált és gyermektelen férfi nehezen tűrt, gyógyíthatatlan magánya. Amikor vallomásában idáig ér, szerepcsere következik: most már a sértett özvegy védi és vigasztalja a szerencsétlen, minden emberi kapcsolat, vonzás iránt közömbös telefonbetyárt. Akit nem aljas indok, nyerészkedési szándék vezetett, pusztán a telefonálás – a kapcsolatteremtés – öröme, s hogy az általa kitalált életek érdekesebbek és izgalmasabbak a sajátjánál.

Brodaricsné ezek után hiába is tiltakozik, az önmagát leleplező telefonbetyár makacsul folytatni szeretné a dialógust; de most már nemcsak telefonon. Másodszor is bocsánatot kér, de nem irgalmaz: mindenáron újra a zongorához szeretné ültetni az özvegyet. Ám, úgy látszik, a türelemnek, a tűrésnek is van határa, hiszen az utolsó mondatokat a Vevő már a levegőbe mondja. Brodaricsné előtt leteszi, azután ki is húzza a telefont.

A játszma tehát véget ért.

Vagy mégsem? Hiszen az „egyszemélyes társulat” képviselője tovább unatkozik, és tovább olvassa az apróhirdetéseket. Az egyiknél megáll és tárcsáz: „Halló, önök vállalnának patkányirtást idomított görénnyel?”

Földes Anna

(Forrás: 77 híres dráma 418-423. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 1994.)