Tudvalevő
dolog, hogy ebben a mi kétértelmű janusi derült létünkben csak az ellentétek
keresik egymást, ilyformán vetve világot sötét tárgyakra, ösvényt vágva, kaput
nyitva, még a legelrejtettebb problémákhoz is. Ezért választotta szerző éppen
az antagonistának vélt Goethe-ből szedett antiparallelt, Petőfinek egyik
félreismert, noha eléggé kedvelt darabjának népszerű
modorban írott, de mégis szorosan
tudományos tartalmú fejtegetéséhez. A Petőfi-literatúrát, vagy
Petőfi-filológiát illetőleg, az amúgy is nem éppen könnyű feladathoz ez idő
szerint hozzájárul még az a különös, de csak külső nehézség, hogy Petőfiben a
még Eötvös kimutatta mély
philosophiát ma már nem akarja észrevenni senki. Pedig alig egy negyedszázzal
ezelőtt nemigen létezett legalább irodalmi céheken kívül álló okos ember, ki ne
tartotta volna magától értető dolognak, hogy Petőfi nemcsak a legnagyobb, hanem
egyszersmind, természetesen, a legphilosophusabb magyar költő. A régóta elhunyt
Marosi Gergely volt tanítóm, a
kolozsvári unitárius kollégiumban már az ötvenes évek derekán azt szokta nekünk
mondani: „Nincs az összes philosophiának az a sötét problémája, mely Petőfi
verseiben érintetlenül maradna.” A napokban Budapesten hozta újból
emlékezetembe B. képviselő úr, a jeles publicista, ezt a jellemző ítéletet.
Egyébiránt
jelen kis értekezés célja: hozzájárulni egy apró búzaszemmel Petőfi páratlan
működésének helyesebb, azaz nemesebb felfogásához, mielőtt talán a művelt
külföld még ebben is megelőzne bennünket. Az esotericus módszer, melyre jórészt
szorítkoztam, mégpedig élő szóval tartott eddigi előadásaimban, ily nagy célra
koránt se mondható elégségesnek; a polemicus pedig, vagy éppen satiricus csak
kivételes esetekben és ritkán alkalmazható. A segesvári csatatéren Petőfinek
felállítandó emlék talán meg lesz a semisaeculáris ünnepig (1899); különben,
erdélyi ember létemre, némileg pirulva azt volnék bátor jósolni, hogy: ezt is
idegenek fogják emelni helyettünk.