Nagy Endre (1877-1938): Egy új magyar szó

Külső megjelenése alapján nem is hinné az ember magyarnak és mégis magyar szó az, mert sehol másutt nem használják, meg nem értik.

Ez a szó: dekonjunktúra.

Fantasztikus etimológiája van ennek a szónak. Volt nálunk egy rövid korszak, amikor az élet önmagából táplálkozott, mindegyik szerv a tartalék-anyagokat emésztette, élni annyit jelentett, int: megélni. Ezt a korszakot hívták konjunktúrának. Valóban paradicsombeli állapot volt, az oroszlán a birka mellett legelészett; nyert, aki eladott valamit és ugyanakkor nyert, aki ezt a valamit megvette. .Csak becsapók voltak, becsapottak sohse. Ami ment, csak jól menni nem tudott. az ember csak megnyitotta a helyiségét, kiírta, hogy ide csak belépődíj ellenében lehet belépni és ez elég ok volt rá, hogy mindenki megrohanja. És kijövet mindenki hálás volt, hogy sikerült pénzének egy kis részétől megszabadulnia és nagy hálájában el is felejtkezett róla, hogy viszont semmit se kapott a pénzéért.

Az emberi szervezetben is vannak ilyen konjunktúrák. Az ember egy reggel fölébred és észreveszi, hogy hőmérséklete sohse remélt magasságra szökkent föl. Táplálkoznia se kell és a kalóriamennyiség mégis egyre gyarapszik benne. az arca kipirosodik, a szeme csillog, - nagyon jól megy neki.

De hát ennek a konjunktúrának vége lett, mint ahogy a tűznek ki kell aludnia, ha az anyagág megemésztette. Az erre következő korszakot nevezték el nálunk dekonjunktúrának, ami körülbelül olyan természetű szóképzés, mintha a megszűnt lázra következő állapotot egészség helyett betegtelenségnek neveznék.

A pesti ember nagyon mellre szívta, magáénak vallotta a konjunktúrát. Mint hal a vizet, madár a levegőt. Mert a pesti ember jobb szereti a békelakomát, mint a harcot, a menedékházat, mint a turisztikát, a meccset, int a tréninget. A pesti ember jobban kedveli, ha jól megy neki, mintha rosszul. Ilyen a pesti ember. Tehát a konjunktúra verőfényében elfelejtette az élet régi formuláit és amikor vége lett a konjunktúrának, azt mondta rá: dekonjunktúra.

Ha semmi adnivalóm sincsen és mégse veszik: dekonjunktúra.

Ha kitátom a számat és mégse repül belé a sült galamb: dekonjunktúra.

Ha okmányokkal és elért eredményekkel igazolni tudom, hogy semmiféle képzettségem sincs és mégsem alkalmaznak: dekonjunktúra.

Ennek a szónak jóslásom szerint hosszú élete lesz. Mert amikor a rossz gazdasági helyzet az ország java erőit arra kényszeríti, hogy lihegő munkával küzdjenek most már nem is a holnapért, hanem a máért, mégis csak ez a szó teszi lehetővé, hogy e vikingi küzdelem tragikumából részt kérjen mind az a szeleburdiság, tehetetlenség és tehetségtelenség, amely a konjunktúra indolenciájában látszólagos életjogosultságot kapott. Ha régi, érdemes cégek most válságba kerülnek, az gazdasági válság. De ha a lusta dilettáns tönkremegy, mert ma már az emberek megint ragaszkodnak hozzá, hogy a pénzükért ellenértéket kapjanak: ez dekonjunktúra. Ha már az ember áldozat, jobb szeret a tények egyszerű logikája helyett inkább valami misztikus hatalom ellen panaszkodni.

Budapesten  van egy kávéház, amely szerencsés fekvésénél fogva társadalmi életünk egyik központja. Ennek a kávéháznak a tulajdonosát a legvénebb törzsvendégek a legmakacsabb pedagógiai buzgalommal és hasztalanul iparkodtak arról meggyőzni, hogy a legjobb kávét mégis csak kávéból lehet főzni. a kabaréban egy egész pompás kuplé telt ki amaz anyagok egyszerű fölsorolásából, amelyek e kávé főzésénél kombinációba kerülhettek. Ezen a listán csak a kávé nem szerepelt. Magam is ittam ebből a kávéból és az első korty után kidülledt szemmel, meredten bámultam a pohárba. azt ajánlottam a tulajdonosnak, hogy okvetlenül vizsgáltassa meg orvosprofesszorokkal ezt a latyakot, mert ez olyan büdös és olyan keserű, hogy okvetlenül kell valami gyógyerőnek lennie benne, csak azt kellene kisütni, mi ellen. Nekem például egyszer egy kis reuma volt a kezemben; a fájós ujjamat egy óráig beledugtam ebbe a kávéba és meggyógyult tőle.

A kritikákat, szemrehányásokat, gúnyolódásokat a tulajdonos fölényes mosollyal hallgatta. Elég volt válasz helyett a zsúfolt kávéházra mutatnia és látszólag neki volt igaza.

- Az én kávéházamba nem a kávéért járnak! – szokta volt mondani.

De most eljött az idő, amikor az emberek bizony a kávé miatt mennek a kávéházba. Az a kávéház elkezdett rosszul menni és a tulajdonos most borongó arccal szidja a dekonjunktúrát.

Hogy mindebből mi a tanulság? Hát semmi se. Minek is az a tanulság. Aki a rossz gazdasági viszonyokkal megbirkózik, annak nem kell tanulság. Aki pedig elesett a dekonjunktúrában, annak már hiábavaló.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc. 23-29.

Nagy Endre (1877-1938): Fiaim, csak konkuráljatok!

Ez már igen! Ez kell nekünk! Mert gondoljuk csak meg, hogy mily mostoha volt nálunk az idegen sorsa, amíg csak az Ibusz gondoskodott róla egyeduralommal. Megjött az a szegény idegen, a pályaudvaron várta néhány miniszteri tanácsos, vagy legföljebb államtitkát, hivatalos autón bevitték a Gellért-be, vagy a Ritz-be, az ingyenes maharadzsa-lakosztályba, meghívták dezsönére a miniszterelnökségre, kivitték a budafoki állami pincébe, díszelőadást rendeztek neki az Operában, egy kicsit etették, egy kicsit itatták, erkölcstanulmányokat végeztettek vele az éjjeli életben, aztán amikor már nem bírta tovább, elvitték Balatonfüredre egy kis szénszavas kúrára, - egyéb semmi, semmi!

Azt már megmondta az a híres német tudós is, az … izé… ejnye no, a neve nem jut eszembe… hiszen tudják… az a tudós, a majmokkal… ahá, tudom már, a Darwin… szóval Darwin is megmondta már, hogy az élet leghatalmasabb serkentője a verseny, a konkurencia. ezentúl a közénk vetődő idegenekért két vállalat fog egyszerre versenyezni: az Ibusz és a Cook.

Az Ibusz megmutatja neki az öt dunai hidat. A Cook megmutatja az óbudai és Boráros téri híd tervpályázatának legközelebbi kihirdetésére tett komoly miniszteri ígéretnek egy, a kormánykörökhöz közelálló politikus szájából elhangzott szavahihető megerősítését.

Az Ibusz bemutatja neki az országházat. A Cook bemutat benne egy viharos képviselőházi ülést, amelyen a miniszterelnök felszólalása után az egységes párt a kis számú ellenzék heves, de sikertelen tiltakozása közben egyhangúlag bizalmatlanságot szavaz a kormánynak.

Az Ibusz elviszi a Szépművészeti Múzeumba. A Cook megmutat neki benne egy eredeti Rembrandt-festmény, amelyet a halhatatlan művész saját kezűleg festett halála után háromszáz évvel.

Az Ibusz fölviszi a Halászbástyára, ahonnan megrázó erejű kilátás nyílik Budapestre. Cook elviszi a tőzsdére, ahonnan még megrázóbb erejű kilátás nyílik egész Budapestre.

Az Ibusz bemutatja neki az artézi-kutat, amely kilencszázhetven méternyi mélységből szivattyúzza fel a vizet. A Cook bemutatja az adóhivatalt, amely még mélyebbről szivattyúz.

Az Ibusz elviszi a Hortobágyra, amely Közép-Európa legnagyobb sivataga. Cook elviszi a Petőfi-Társaságba, amely…

Az Ibusz rendez neki egy magyaros vacsorát töltött káposztával. Cook adat mindjárt egy kitűnő belgyógyászt is.

Az Ibusz elviszi az idegent az újonnan vásárolt Haggenmacher-erdőbe, a Cook megmutatja neki a lillafüredi melegvíz-forrásokat.

Az idegenek úgy fognak nyüzsögni nálunk, mint Párizsban. Szállodák, vendéglők, kávéházak, mulatók, boltok tömve lesznek. A pénz csak úgy hömpölyögni fog az utcán. Az lesz a vége, hogy mi pestiek kise fogjuk ismerni magunkat a tulajdon városunkban.

No, de szerencsére itt lesz az „Ibusz” és a „Cook”. Azok majd elkalauzolnak bennünket.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 5. sz. Bp., 1930. jan. 26.-febr. 1.