Csávolszky Lajos (1838-1909): Két dal

 
Oh ki tudná…

Oh ki tudná megmondani, hogy mi drága
Volt énnekem egykor e szem ragyogása…
Ez a kis kéz, ez a szép ajk csevegése
Azt gondoltam, ez vezet a mennybe, égbe.

Most már itt vagy, csevegsz szépen rámhajolva,
Szemed folyton rámszegezve, mosolyogva,
Csókolgatlak mind sűrűbben, mind gyakrabban:
De a sziv már mindezekre meg sem dobban.

Még nem is…

Még nem is férfi, csak ifjú valék,
Midőn szépségedtől elkábulék.

Ragyogó tested, ha testemhez ért
Forrásba  hozott agyvelőt és vért.
***
Hej, de mindez elmult… Im a sok seb…
Szivemben a láng mindig kevesebb,

Halvány arcodon mindig több a ránc:
Édes öregem, szólj hát, mit kivánsz?

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám

Csávolszky Lajos (1838-1909): Árnyéka vagyok én…

 
Árnyéka vagyok én bánatos lelkednek,
Nem tudod, nem látod, szüntelen követlek.
Veled vagyok, szemed fénye éget:
Remény nélkül szeretlek én téged.

Epedek utánad, oh én boldogságom,
Repülő szárnyakon oda hozzád vágyom…
Oh de e vágy nem ér soha véget:
Remény nélkül szeretlek én téged.

Messze, messze tőlem, odafenn az égen,
Ragyogó nap vagy te, onnan égetsz régen,
Égetsz – és é elhervadok, égek:
Remény nélkül szeretlek én téged.

Veled vagyok mindig, de te tőlem távol,
Meghalok – s nem tudod a nagy távolságból,
Hogy szerelmem ölt meg engem érted:
Remény nélkül szeretlek én téged!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 1. 1. szám