2012. márc. 5.

Franz Werfel: Más



Volt ez az élet egyszer az enyém,
A fenyvesek mind benne álltak,
Partok suhantak, álomtól zilálták,
S erdőkben furcsán felhördültem én –
Volt ez az élet egyszer az enyém!

Hol partok tűntek, álomtól ziláltak,
Felhő s nád közt a víz mit hova vitt?
Hol is vagyok – s még hallom hangjait
A csónakoknak, mik nevetve szálltak,
Hol partok tűntek, álomtól ziláltak.

Hol is vagyok – s még hallom hangjait
A köves útba süppedt fogatoknak,
Gesztenyefák és lámpások susogtak
Még és szavak – de hol van nyomta itt?
Hol is vagyok – s még hallom hangjait?

Gesztenyefák és lámpások susogtak
Még s egy derű raj pihegett felém.
Egy haj s egy járás bennem fölragyogtak.
Oh, öröklét! – S megőrzöm híven én,
Hogy volt az élet egyszer az enyém!

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)

Márai Sándor: Költészet


A költészet a köztudat szerint kötött formában rögzített érzések és gondolatok lehetőleg rímes kifejezése. Ez érzések és gondolatok néha fennköltek, néha útszéliek. A tapasztalás arra tanít, hogy a rossz versek általában fennkölt érzésekről és gondolatokról adnak hírt, ellentétben a költői remekművekkel, melyek néha útszéli érzéseknek és gondolatoknak adnak hangot. Ez a tapasztalás arra késztet, hogy nagy óvatossággal vizsgáljuk a költészet lényegét.

A költészettel általában a költők foglalkoznak, elismerten, szakmaian és hivatásszerűen. A valóságban a nagy, az igazi költők is kevés olyan verset írnak, melyek tetszetősek vagy tökéletesek - mi sem könnyebb, bizonyos életkoron és gyakorlaton túl! -, vagy csengőek és bongóak. Vannak költők, akik költői verseket írnak: s ez már nagyon sok! De egy nagy költő életében is néhány pillanat akad csak, mikor igazi verset ír, melyben nem csak tudás, gondolat, érzés, hím- és nő-rímek, pontos lejtés van, hanem költészet is. A hivatásos költő természetesen élethosszat, ébren, sőt álmában is keresi a költészete, a pillanatot, mikor megragadhatja azt, ami az érzések, érzékek és gondolatok világában költői; de ez a pillanat ritka. A legnagyobb költők, akik több ezer verset, verses drámát, epistolát, elégiát, bukolikus és hőskölteményt írtak életükben, mindössze néhány tucat olyan verssorral dicsekedhetnek, melyekben igazi költészet csillog. Olyan vers, amely első sorától az utolsóig, színültig tiszta, csorduló költészet: rendkívül ritka a világirodalomban. Goethe egyetlen ilyen verset írt. Így kezdődik: „Über allen Gipfeln ist Ruh”. Petőfi, Vörösmarty és Arany több ilyen verssort írtak, Shelley sokat, Rimbaud négyet-ötöt. A többi, amit e költők írtak, legtöbbször csak tökéletes. A költészet nem mindig tökéletes.

Nemcsak a költők írnak költészetet. Egy hatéves kisleány egyszer, a lelke önkívületében, mely valamilyen életérzés kapcsán eltöltötte, ezt mondotta: „A tehén kapás növény”. Ez nem remekmű, de a maga módján költészet. Közismert a virágok költészete. Egy dália szeptemberben nagyobb költő, mint Klopstock a „Messiás” összes hexameterein át. A madarak dallamos költészetéről beszélni sem érdemes, annyira közhely ez. A költészet nemcsak az emberi agy és a hormonok terméke. Költők a fák, a madarak, a felhők, a macskák, mikor játszanak és villanyos tagokkal nyújtóznak a napfényben. Gyermekkorában majdnem minden ember költő. Csak később hülyül el s lesz belőle versíró. A versírók meglepő ritkán költők. De a gyermekek, bizonyos zsenge életkorban, csalhatatlanul tudják, mi a költészet? Egy gyermek, mikor játszik, korhadt fadarabokban, útmentén talált, kósza és rothadt tárgyakban is lát valamilyen csillogó és tündéri lehetőséget, valamit a végtelenből és a varázsosból. Egy gyermek hosszan és komolyan eljátszik egy döglött egérrel s nem is tudja, hogy költő. A költészet a világban lappang, nem múló fénnyel és erővel, mint a rádium a salakban. Irtózatos tömeg emberi salakot kell néha felhasználni ahhoz, hogy világítani és sugározni kezdjen egy szemernyi költészet.

A bökverseket és a hazafias ódákat, valamint az őszintén átérzett és csiszolt, választékos formában, műfajilag hibátlan külalakban, ápolt nyelvezeten előadott családi, leíró, szerelmi és oktató költeményeket nem szabad összetéveszteni a költészettel. Petőfi ezt is leírta egy juhásszal kapcsolatban: „Nagyot ütött botjával a szamár fejére” – s ez is költészet, talán éppen azért, mert egészen egyszerűen hat és mindenki megérti. Költészet, mert egy költő mondta s az érzés minden hitelével, a kifejezés föltétlen erejével mondotta. Így mondják a gyermekek is: „Láttam Szent Dávidot a Holdban” és a nők: „Szeretem kegyedet!” s ez mind színtiszta, hamisítatlan költészet, díjat érdemel. Jellemzője a költészetnek, hogy félreismerhetetlen. Ha szavakban nyilatkozik meg, mindig a legegyszerűbb szavakat használja, akkor is, ha Shakespeare szólaltatja meg e szavakat, s harminchatezer angol szó közül választja ki a megfelelőt. A költő sohasem téved. A vadak kitűnő költők, továbbá a magyar béresek is. De a jó költőnek az egyetem, a külföldi nyelvek ismerete, Baudelaire és Shelley műveinek eredeti nyelven megejtett olvasása sem árt. A költészetet senki nem tudja meghamisítani, még a költők sem.

Az égbolt tele van költészettel, ezt már a költők is tudják. De a sírbolt is tele van költészettel s a kutak mélye s a madarak zsigerei s minden, ami van, ami él, vagy valamilyen rezgésszám szerint hozzá tartozik ahhoz az ütemhez, mely a világot mozgatja és áthatja. A jó költő mindig erre az ütemre ügyel, figyelmesebben, mint a jambus-ra, vagy a trocheus-ra. A madarak is erre figyelnek; ezért olyan kitűnő költők, hajnalban, április végén.

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 7.sz., 1945. szept.5.)

Franz Werfel: Hűség



Veled játszó ma sok van,
S te, kedved lelve sokban,
Meglátni sem akarsz.
Elrejtve közeledben
Állok elűzhetetlen,
Ajkam jéggé meredten
S arcom dermedt vas-arc.

Ki szívesen mulattat,
Nyugodtan itt maradhat,
Egyik se bír velem.
Új hódolók jöhetnek,
Egytől se rettenek meg,
Hű őre én szívednek,
Biztos, hogy elnyerem.

Leszel te összeroppant,
Pelyvába hullt, kilobbant,
S körötted senki sem,
Akkor jövök merészen,
Aratni, győzni készen,
S e két vasizmú kézen
Prédám sötét hajómra elviszem.

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)

Kovai Lőrinc: A harc előtt...


A távoli hegyek orma körül kékes ködök lebegtek. A síkságon ércesen csillogott a sokt6ízezer fegyver. A római légiók a dombok körül sorakoztak, a rabszolgák serege háttal állott a napnak.

Akkor már évekig tartott a harc és most, amikor végre mindenfelől fényes légiók acélgyűrűje fonódott a lázadó rabszolgasereg köré, mindenki tudta, hogy nincs visszavonulás.

A szemekben a lázadás lángja lobogott, az agyakban a harc vágya morajlott, a testekben vérmámor remegett. A rongyok alatt idegesen feszültek a robotmarta izmok.

Valahol, majdnem a hegyekig elnyúló szürke hadsorok végén, üdvkiáltás harsant. A kiáltás növekedett, morajlott, dübörgött. A sorok előtt tomboló, hosszú sörényű, karcsú lábú lovon roppant termetű ember vágtatott. Aranyos páncélja megfeszült természetellenesen duzzadó izmain.

- Ave, Spartacus, légy üdvöz, Spartacus!

Kavargott a rongyos tömegből a morajló hangorkán. A vasruhás, óriás izmos kezében megvillant széles, súlyos kardja.

A tömeg elhallgatott.

Spartacus leszállott lováról, aztán sisakjához nyúlt és levette. A tömegben tompán felhördült a nyugtalanság. A sisak megvillant a nap fényében, azután csörrenve hullott a földre. A rongyosok arcán zavar hullámzott. Az óriás egymás után dobálta le magáról a karvédőket, lábpáncélt, mellvédő lemezeket, azután ott állott a féfiizmok harci pompájában a várakozásba meredt hadsorok előtt.

Kezében újra megvillant a rövid, széles pengéjű, súlyos gladiátorkard. A tömeg szeme hipnotikus feszültséggel meredt a lendülő fegyverre.

A nagy szemű, karcsú lábú harci paripa furcsán, fájdalmasan fölhorkant. A penge úgy vágódott széles, horga izmú szügyébe, mint egy nagy, halálosan megcsillanó tigrisfog. A vonagló fehér bőrre vörös vércsöppek freccsentek. A karcsú lábakon a halál vonaglása suhant. A tüzes, vékony vérerekkel borított szemekben egyszerre elhomályosult a száguldás vágya. Egészen halk, sóhajtásszerű nyerítés tört ki összeszoruló torkából, azután összeesett, egyszerre elsodródva a halálgyengeség feltörő hullámában.

A tömeg is sóhajtott, furcsán, hangosan, el-elakadó, ezernyi torokban felmorajló nyöszörgéssel, mint a mesék óriásai, akiket örök láncokra ítélnek a fényes templomos istenek.

Távolabb a dombok alatt élesen villogtak a tarajos sisakok, tompán feketéllettek a bőrpajzsok, apró csillogással fénylett a lándzsák erdeje és a légiók ércfala mögött bíborruhás konzulok készülődtek, hogy bárddal és vesszővel ítéljenek a lázadók fölött.

A rabszolgavezér ott állott némán, komoran. Titáni alakján úgy vöröslöttek a vérfoltok, mint a harcba menő tömegek alaktalan kézjegyei.

A tömeg sóhajtása úgy suhant ezrek kócos feje fölött, mint a nádtenger zizegése.

Spartacus megmozdult. Kezével lassú, súlyos mozdulattal mutatott a légiók, az ellenség felé.

Ezernyi szemben megcsillant a vér vágya, ezernyi testet megrázott a harcmámor, ezernyi torokból dübörögve morajlott a halálba indulók harci ordítása.

Nem kell harci paripa, mert a halál gyorsabb nála, nem kell vaspáncél, mert szép meghalni a szabadságért.

... Szép elégni a nagy fellángolásban, előre rohanni a harcba induló tömegek előtt, utat mutatva az ezer karú titáni erejű óriásnak, mint fáklya a szolgaság sötétjében.

Nincs visszavonulás!

Nincs út a hátrálásra!

Nincs egyezkedés!

Spartacus előrerohant s a tömegek dübörögve zúdultak nyomába.

amikor pedig leszállott a kékködös hegyek mögé a nap, amikor fényes-feketévé vált az etrurjai fenyő és a karcsú ciprusok felnyúlnak a csillagokig, ötvenezer rabszolga véres teste hevert az esti ködökbe süllyedő síkságon.

Spartacus dárdamarta teste is itt pihent a holttestdomb alatt, ellenséges tetemekből vetve ágyat magának.

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)

Jean Cocteau: Az álom elkerül



Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyűbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélegzeted velem.

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?

Örökké tarthat-e ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakadt?
Az utam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.

Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyű volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.

Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.

Őt csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a finom fújtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.

(Ford.: Radnóti Miklós)
(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)

Franz Werfel: A jó ember



Erős kezével csillagot igazgat,
Markában tartja, mint diót, a Földet,
Area köré szent nevetés fonódik,
A lénye harc és lépte diadal.

Amerre csak jár és kinyújtja karját
És zsarnokin lemennydörög a hangja,
Szertetörik az élő jogtalanság
És isten lesz s egy minden meglevő.

Legyőzhetetlen könnye van a jónak,
Vize a létnek s tégla a világhoz,
Hol könnyei, a jó könnyek lehullnak,
Kiég s magához tér a forma mind.

Nincs düh hasonló sehol az övéhez.
Élete máglya, azon áll kevélyen,
S lábainál tűzkígyó tekerődzik,
Az ördög, akit halálra tiport.

S hogy elmegy, röptét két angyal vigyázza,
Fejét a messzi szférákba merítve,
Ujjongva ordít tűzben és aranyban
És mennydörögve paizsára csap.

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)

Számomra ismeretlen szerző: Földönfutók



Az életük:
keserű, kínsajtolta könnycsepp,
boldog, bővízű mély folyamban...
sok ilyen könnycsepp úszik abban,
azért a bánat nem lesz könnyebb,
hogy oly sokan sírnak velük
és nem lesz keserűbb a víz sem
- boldog víz, mély és végtelen!
Beteg a létük s írja nincsen,
mert ez a bánat társtalan,
itt nem orvos az értelem,
a gondolat – világtalan...
Nincs szilum és nincs menekvés
annak, ki űzött, hontalan...
S oly sokan vannak, oly sokan!
A sorsuk:
csontig vág, mint élesre fent kés.

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 6.sz., 1945. aug.30.)