A távoli hegyek orma körül kékes ködök lebegtek. A síkságon ércesen csillogott a sokt6ízezer fegyver. A római légiók a dombok körül sorakoztak, a rabszolgák serege háttal állott a napnak.
Akkor már évekig tartott a harc és most, amikor végre mindenfelől fényes légiók acélgyűrűje fonódott a lázadó rabszolgasereg köré, mindenki tudta, hogy nincs visszavonulás.
A szemekben a lázadás lángja lobogott, az agyakban a harc vágya morajlott, a testekben vérmámor remegett. A rongyok alatt idegesen feszültek a robotmarta izmok.
Valahol, majdnem a hegyekig elnyúló szürke hadsorok végén, üdvkiáltás harsant. A kiáltás növekedett, morajlott, dübörgött. A sorok előtt tomboló, hosszú sörényű, karcsú lábú lovon roppant termetű ember vágtatott. Aranyos páncélja megfeszült természetellenesen duzzadó izmain.
- Ave, Spartacus, légy üdvöz, Spartacus!
Kavargott a rongyos tömegből a morajló hangorkán. A vasruhás, óriás izmos kezében megvillant széles, súlyos kardja.
A tömeg elhallgatott.
Spartacus leszállott lováról, aztán sisakjához nyúlt és levette. A tömegben tompán felhördült a nyugtalanság. A sisak megvillant a nap fényében, azután csörrenve hullott a földre. A rongyosok arcán zavar hullámzott. Az óriás egymás után dobálta le magáról a karvédőket, lábpáncélt, mellvédő lemezeket, azután ott állott a féfiizmok harci pompájában a várakozásba meredt hadsorok előtt.
Kezében újra megvillant a rövid, széles pengéjű, súlyos gladiátorkard. A tömeg szeme hipnotikus feszültséggel meredt a lendülő fegyverre.
A nagy szemű, karcsú lábú harci paripa furcsán, fájdalmasan fölhorkant. A penge úgy vágódott széles, horga izmú szügyébe, mint egy nagy, halálosan megcsillanó tigrisfog. A vonagló fehér bőrre vörös vércsöppek freccsentek. A karcsú lábakon a halál vonaglása suhant. A tüzes, vékony vérerekkel borított szemekben egyszerre elhomályosult a száguldás vágya. Egészen halk, sóhajtásszerű nyerítés tört ki összeszoruló torkából, azután összeesett, egyszerre elsodródva a halálgyengeség feltörő hullámában.
A tömeg is sóhajtott, furcsán, hangosan, el-elakadó, ezernyi torokban felmorajló nyöszörgéssel, mint a mesék óriásai, akiket örök láncokra ítélnek a fényes templomos istenek.
Távolabb a dombok alatt élesen villogtak a tarajos sisakok, tompán feketéllettek a bőrpajzsok, apró csillogással fénylett a lándzsák erdeje és a légiók ércfala mögött bíborruhás konzulok készülődtek, hogy bárddal és vesszővel ítéljenek a lázadók fölött.
A rabszolgavezér ott állott némán, komoran. Titáni alakján úgy vöröslöttek a vérfoltok, mint a harcba menő tömegek alaktalan kézjegyei.
A tömeg sóhajtása úgy suhant ezrek kócos feje fölött, mint a nádtenger zizegése.
Spartacus megmozdult. Kezével lassú, súlyos mozdulattal mutatott a légiók, az ellenség felé.
Ezernyi szemben megcsillant a vér vágya, ezernyi testet megrázott a harcmámor, ezernyi torokból dübörögve morajlott a halálba indulók harci ordítása.
Nem kell harci paripa, mert a halál gyorsabb nála, nem kell vaspáncél, mert szép meghalni a szabadságért.
... Szép elégni a nagy fellángolásban, előre rohanni a harcba induló tömegek előtt, utat mutatva az ezer karú titáni erejű óriásnak, mint fáklya a szolgaság sötétjében.
Nincs visszavonulás!
Nincs út a hátrálásra!
Nincs egyezkedés!
Spartacus előrerohant s a tömegek dübörögve zúdultak nyomába.
amikor pedig leszállott a kékködös hegyek mögé a nap, amikor fényes-feketévé vált az etrurjai fenyő és a karcsú ciprusok felnyúlnak a csillagokig, ötvenezer rabszolga véres teste hevert az esti ködökbe süllyedő síkságon.
Spartacus dárdamarta teste is itt pihent a holttestdomb alatt, ellenséges tetemekből vetve ágyat magának.
(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)
