Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyűbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélegzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-e ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakadt?
Az utam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.
Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyű volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.
Őt csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a finom fújtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.
(Ford.: Radnóti Miklós)
(Forrás: Fényszóró 1. évf. 8.sz., 1945. szept.12.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése