Csokonai lak- és halálozási helye

Condi és Egei fényképe után

Debrecenben, a ref. főiskola mellett nyúlik le egy keskeny, görbe utca, az úgynevezett „Darabos utca”, melynek jobb oldalán, a 993-dik szám alatt,alacsony, nádas házikó áll, külső falán veres márványtáblán e felirattal.

„Csokonai Vitéz Mihály lak- és halálozási helye.”

Szent e hely. Megszentelé azt a nemzet hálás kegyelete.

Tekintsünk szét e kisded lakon.

Midőn belépünk a szűk udvarra, bal felől mindjárt egy keskeny szobára bukkanunk,melynek ablaka az utcára nyílik. Ez volt a költő dolgozószobája.

A kis szobából alacsony ajtó, mely most be van falazva, - vezetett a nagyobbik szobába; itt az utca elől jobbra eső szegletben volt azon ágy, melyen Csokonai a napnak fáradalmait ki szokta pihenni.

De nemcsak e rideg falak közt volt az ő kedves otthona. Költői lelke regényes helyet szükségelt.

Az egyszerű házikó végénél csinos kertecske díszelgett, hol gondos keze ápolák a nyíló virágokat, s hol a magyar költészet fölkent papja dicséré halhatlan dalaiban a barátság és szerelem istenét.

A kis kert felső részén, a ház belső szegleténél állott egy terebélyes bodzafa, ennek lombjai körül a felfutó virágok gyönyörű lugast alkottak. A lugas közepén fenyőfa asztal állott. Ide menekült költőnk nyáron át az égető hőség elől, s itt teremtette ihletett dalait, midőn a nap kívül forrón sütött s midőn

„Az égető kutyácska

A zöld mezőt aszalta;

Miatta Flóra hímes

Virági haldokoltak;

Fonnyadtak a ligetnek

Zöldségi megkonyulva;

A föld egész határi

Alélva bágyadának.”

Ez a kert az 1802-dik évi tűzvészkor elpusztult; csupán a bodzafa újabb hajtása jelzi még, „hogy itt hajdan szebb élet volt”, - de ez is átsarjadzott már a szomszéd udvarára.

A jelzett kertecskéből, mely egyedül „a költő kertje” volt, zöld rácsozattal szegélyzett út vezetett az udvar végén elterülő s még ma is fennálló nagyobb kertbe, hol a lombos fák árnyékai fogadták a pihenni s ábrándozni vágyó ifjút.

Visszatérve a költő házára, csaknem oly alakban áll fent az ma is kívül s belől, mint a század elején.

Az udvari szobában egy kis sárkemence volt még akkor, mely azóta kihányatott, erről maradt fent szájhagyomány útján a következő adomaszerű esemény:

Névnapot tartott Csokonai. Összegyűltek a jó barátok; a jó édes anya pedig a kis sárkemencében sütötte kedves vendégeinek a híres debreceni bélest. Míg a sütemény csendesen irult-pirult, költőnk a kemence oldalánál melengeté magát s onnan mulattatá baráti vendégeit. Jóízűen folyt a tréfa, midőn egyszer csak Csokonaival bedűlt a sáralkotmány s oda lapítá a bélest.

Kívülről sem ment át a ház lényeges változáson. Mindössze is csak az ablaknyílások nagyobbíttattak, s a falak némileg felemeltettek.

Ezen ház az 1802-dik évi debreceni nagy tűzvész alkalmával szinte ki volt téve a pusztító lángoknak, annyira, hogy csak a falak maradtak meg.

Érdekesnek véljük ide átvenni Csokonainak e tűzvész után kelt levelét a „Vas. Ujs.” 1871. 33. számából, melyet Milesz Béla az eredeti után közölt. E levél Papszász Józsefhez iratott Igarra, s így hangzik:*

„Tekintetes Úr!

Minémű Romlásra jutott légyen szegény Városunk, eddig tudom értésére esett a Tekintetes Urnak: nem kivánom tehát ezt az Ítéletet irni vagy festeni, quaequae ipse miserrima vidi, et quorum pars magna fui, mert az a Hajlékotska is, hová a világ lármája elől vonni szoktammagamat, s az a kertetske is, mely nékem Tusculanum gyanánt szolgált, azon rémitő Csapásnak áldozatjává lett. Üszög és hamu közt irom ezen soraimat; s az Ég között, mely meg nem szánt és közöttem, kit a kevéstől is megfosztott, tsak egy vékony deszkázat vagyon, melly az esső ellen sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon keresztül szórja most is a sovány szél magam’ és szomszédim’ pernyéjét e szomoru Levelemre, mely hosszabban panaszolni és az által alkalmatlankodni nem akarván, a Tekintetes Urnak szives Segedelméért esedezni bátorkodik. A nádra, létzre, gerendára és deszkára legnagyobb szükségem volna, hogy míg az essőzések beállanának, egy oltalom-fedelet állithatnék fejem felibe. A miből a Tekintetes Úr, maga megszűkülése nélkül segíthet: instálom alázatosan méltóztassa azzal segélleni tsekély voltomat. A vasszükség kénytelenit a kérésre, annyival is erősebben, hogy tehetösebb Atyámfiai s Jóakaróim ugyanezen veszedelembe borultak. Megújitván elöbbi alázatos kérésemet s annak foganatját tellyes bizodalommal elvárván, magamat a Tekintetes Urnak Grátziájába ajánlom s egész tisztelettel maradok.

Debreczenben, jun. 15-ik napján 1802.

alázatos szolgája

Csokonai Mihály, m. k.”

A költő háza nem lőn elfeledve. Sokan járnak oda nemcsak hazánkfiai, hanem a külföld jelesei közül is meglátogatni azon egyszerű hajlékot, hol ama nagy lélek működött, hol a szerelem és barátság földi édene felett egy magyar költő uralgott.

Az 1860-dik éven egy veres márványtábla tétetett, a ház falába, e felirattal.

„Csokonai Vitéz Mihály lak- és halálozási helye.”

**

Csokonai lak- és halálozási helye mindig szent marad a magyar nemzet előtt. És Debrecenre vár a kötelesség, hogy e helyre plántálja be a kegyelet örökzöld virágát.

Ez a ház jelenleg magánbirtok.

Ki tudja, nem fogna-e e hely is azon sorsra jutni, mint a Kazinczy szülőháza Ér-Semlyénben, hogy az ott lakók sem tudják, mily áros kincse azon elhanyagolt épület a magyar nemzetnek?

Anyagi irányú korunkban ez könnyen feltehető.

Debrecen városának nem szabad ez időt bevárni. Emlékezetessé kell tenni e helyet, s ez emlék legyen méltó a debreceni nagy lantoshoz.

Vásárolja meg ünnepelt költőnknek egykori házát, kegyeletesen őrizze meg azt; s külsejét óvja meg a modern ízlés kívánalmaitól. Legalább úgy épen fog maradni archeológiai becse, legalább úgy ez ereklye nem veszítend fölemelő erejéből. Azon kívül hasznosítsa is e hajlékot s jövedelmét fordítsa a város – irodalmi célokra.

Hadd legyen a Csokonai háza egyszersmind a nemzeti irodalom kincse is.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.

Csokonai Vitéz Mihály emlékszobráról

Csokonai emlékszobra. Lelepleztetett Debrecenben 1871. október 11.

Condi és Egei fényképe után

Sok-sok idő múlt el már, mióta lánglelkű költőnk, Debrecen büszkesége, Csokonai Vitéz Mihály a sírban alussza örök álmát.

Ő is csak oda jutott, - hova a pornak vissza kell térnie.

Született, küzdött, dalolt és meghalt.

A por porrá lőn.

Ám hadd legyen porsátora a földé, joga van hozzá, - de szellemét nem emésztheti meg enyészet.

E szellem él, örökké világol.

És e szellem most már a miénk; Debrecené, a hazáé, a nemzeté.

Csokonait nem a kegyelet halhatatlanítja; ő maga szerezte örökzöld babérát; ő maga tette feledhetetlené emlékét.

Nem márványoszlop, nem aranybetűk vetnek fényt őreá; mert hiszen a hideg kő, a felcifrázott érctömeg, nagyon türelmes és békén hirdet erényt, dicsőséget ott is, hova a megvesztegetett kéz a hazugságnak emelt cégért benne.

Csokonai mellszobrának alapját önnön érdeme veté meg, melyet aztán a későbbi ivadékkegyelete épített tovább s a hódolat emelt fel.

Most egy nemzet fon dicskoszorút emlékszobra köré.

Íme előttünk áll a költő, de az érckebel nem dobog, az egykor szózatos ajk, nem nyílik dalra, hanem azért arcvonásaira a művész keze elővarázsolá azt a szellemet, melytől mintegy életre látszik kelni a hideg ércalak.

Hajadon fővel áll, dúsan megtermett szőlőtőke mellett. Arca, tekintete a költés ihletett pillanatában van előtüntetve; deli alakját magyar öltöny fedi, vállairól bő köpeny omlik alá; balját lanton pihenteti, míg jobbját felemelve tartja, mintha kezével kigondolt eszméjét akarná megragadni.

Megtestesítve van tehát valahára az eszme, mit Debrecen város lelkes közönsége oly rég kívánt foganatosítni.

Csokonai szobra immár felemelve, több mint negyedszázados készülődés után!

Igen, több mint negyedszázados készülődés után, mert már az 1836-diki „Honművész” című folyóiratba nyomaira lelhetni azon mozgalomnak, melyet az elhunyt költő nehány tisztelője indított meg oly célból, hogy Csokonainak ne csak sírja jelöltessék meg emlékkel, hanem érdemeinek elismeréséül bent a városban is emeljen nagyobbszerű oszlopot számára a kegyelet.

A többi közt ide vonatkozólag, a fentebb jelzett folyóiratban ezeket olvashatni:

„… ha a közkívánat teljesülend, nemcsak a távollevő temetői magányban mutatandja hideg márvány a tisztelt költő porainak sírját, az őt meleg kebellel keresőnek, hanem a város közepén, a ref. nagytemplom s iskola közötti téren is szívelégülve fogja szemlélhetni minden széplelkű hazafi szeretett költőjének emlékoszlopát; stb.”

E sorok akkori közzététele után sok, sok idő telt el és Csokonai Vitéz Mihálynak mégsem emelt szobrot a buzgó igyekezet.

Azonban az 1861-dik évben kedvező fordulatot vett a kialudni készülő eszme.

Ez évben alakult meg a debreceni „Emlékkert-társulat”, és pedig egyebek közt oly célból, hogy elvégre a Csokonai-szobor ügye ne csak tervben vesztegeljen, hanem valósággal érje meg az annyiak által óhajtott eredményt.

E társulat legelőbb is a nagytemplom és a főiskola közötti dísztelen és szabálytalan tér átalakítását, kicsinosítását vette figyelme alá; ez intézkedésénél az levén irányadója, hogy a haza s az irodalom körül kitüntetett nagy férfiainknak (így Csokonainak is) majdan emelendő szobrai számára, oly díszes kertté varázsoltassék azon hely, hogy az élők örömmel keressék fel a nagy halottaknak idővel ott csoportosítandó emlékeit.

A munka haladt, s évek múltával az „Emlékkert-társulat s a közönség együttes áldozatkészsége, emberi ügyes szorgalom és a természet újjáteremtő ereje folytán, csinos kert terüle el a hit s a tudomány számára emelt két hatalmas épület között.

Bár feladatunkhoz nem tartozik, de a debreceni „Emlékkert-társulat” dicséretére közbevetőleg felhozzuk, hogy címét jogosan viseli, mert nem pusztán a Csokonai-szobor létesítése körül fejtett ki nagy erélyt – hanem a „Honvéd-emlék” felállítása, mely a kétfelé szakadó emlékkertnek nyugoti részében átható -, és a nagycserei erdőben az 1849. aug. 2-kán elesett honvéd s általában a szabadságharc hőseinek emlékére emelt márványoszlop, szinte e derék társulat érdeme.

Midőn már a kert teljes díszében virult, és midőn már a Csokonai szobra alapjára begyűlt pénz jelentékeny összegre gyűlt, - újabb lépés tétetett a cél felé.

Az „Emlékkert-társulat” Izsó Miklóst kitűnő hazai szobrászunkat megbízta, hogy Csokonairól mintázatot készítsen.

Izsó el is készítette.

A minta „kicsiben” – úgy felfogásra, mint kivitelre nézve mindenkit meglepett.

Most már jeles művészünk remeklését a felemelt szobor – „nagyban” hirdeti s e nagyszerű alkotás újabb elismerést csatol teremtője hírnevéhez.

Maga az ércszobor Münchenben, a király öntödében készült 4500 bajor forintért.

Talapzata, mely 900 vámmázsa súllyal bír, Wassenburger bécsi kőfaragó műhelyéből került ki s ára 5500 osztr. forint volt. A jelzett s egyéb meg nem nevezett kiadásokkal együtt az emlék költsége meghaladta a 15.000 forintot. A szobor magassága talapzattal együtt 21 láb.

A meglepő szép mű az „Emlékkert” keleti felében díszeleg, a talapzaton e felirattal:

„CSOKONAI 1773-1805.”

Fennáll tehát immár Csokonai Vitéz Mihály élettelen alakja, de szelleme körülöleli s a halhatatlanságról beszél.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.