Palágyi Menyhért (1859-1924)
A
világ egyik sarka nem eshetik oly messzire a másiktól, mint amily messzire
estünk mi, ujabb történetünk utolsó hat évtizede folyamán, Petőfi szellemétől.
Oly nagyon távol kerültünk tőle, hogy az emberi dolgok valamelyes körszerű
forgásánál fogva talán megint visszatérhetünk hozzá, hogy uj magasabb
szempontokból gyönyörködhessünk benne. Hatvan év alatt ugyanis megmérhetlen
átalakuláson ment keresztül a művelt emberiség: egészen más lett az ember
viszonya a természethez s ezzel együtt más a nemzetek életrendszere s ez
életrendszeren belül más a magyar nemzet világtörténeti helyzete. Ezt a
világtörténeti helyzetváltozást mindmegannyian mélyen érezzük, ha nem is
vagyunk mindannyian képesek róla világosan és szigoruan számot adni. De azt a
vak is látja, hogy úgyszólván tizenkettedik órája is ütött már annak, hogy
egész közéletünket uj alapokra helyezzük. S a megszokott politikai jelszavakkal
együtt üres hüvelyekké lettek mindazok a szépirodalmi jelszavak is, melyek a
kiegyezési korszak ködös világán végig kavarogtak. Aki érez és figyel, az
hallhat szokatlan és uj hangokat. Uj vágyak serkednek, uj érzés- és gondolatvilág
támad, s mert eleddig ismeretlen nagy föladatok megoldása előtt állunk, valami
megfrissült fogékonysággal tekintünk vissza a multakra is, és uj szinben
jelentkeznek előttünk a nagyok, kik lelküket adták oda a magyar nemzetnek.
Valami olyas érzés fog el bennünket, mintha sokáig, nagyon sokáig köznapi
hangulatok pora úgy belepte volna lelkünket, hogy már nem is voltunk képesek
Petőfi szellemével közvetlen érintkezésben társalogni, és hogy még nagy
megtisztulásra lesz szükségünk, míg annak minden mélyeit és magasságait ujból
magunkéivé tehetjük. Az ilyen hangulatban sokat meglát és megért az ember, amit
azelőtt nem látott és nem értett. Szóval az idő is megérett rá, hogy
visszatérjünk Petőfihez.
1.
Amióta
Petőfi először tünt föl költészetével, mind mai napig nem támadt költőnk, ki
vele népszerüségben versenyezhetett volna. De noha népszerüsége még egyre
növekedik, a kritika valójában mégis mindig nagyon meg volt akadva vele, s
lényét nem csak életében, de halála után sem volt képes igazában fölfejteni
vagy visszatükröztetni. Ismeretes, hogy az egykori kritika, bárha kezdetben
elismeréssel fogadta a föltünő tehetséget, csakhamar mily ádáz
személyeskedéssel támadt ellene, és mily fülhasogató macskazenével iparkodott
ellensulyozni a költőnek rohamosan fokozódó népszerüségét. Ha egymás mellé
rakjuk azt a sok becsmérlő és gyaláz czikket, pamphletet és pasquilt, melyet
1845 és 1847 tájékán zugirók, álbarátok, poetasterek, bérelt tollak, de
nagyképű aesthetikusok is zúditanak Petőfi egyénisége és költészete ellen,
akkor ez érdekes sajtótermékekből olyan a maga nemében páratlan kis irodalom
alakulki, a minővel sem azelőtt, sem azután költészetünk egyetlen nagyját sem
tisztelték meg. És bámulatos, hogy ezek a legkülönbözőbb motivumokból eredő
támadások vagy piszkolódások mennyire egy húron pendülnek. Közös tartalmuk,
hogy Petőfitől ugyan egynémi tehetséget avagy genialitást megtagadni nem lehet,
de ő voltaképen csak „népköltő”, ki a „magasabb poesis”-hez nemért, s a
népiességet fölcserélvén a póriassággal, durva nyerseségekbe, betyáros
szitkozódásokba, sőt aljas obscoenitásokba téved stb. stb. Ő maga nem átallja
verseiben adósságaival, korhelységével, dorbézolásaival dicsekedni, s amellett
hallatlanul arrogáns, pöffeszkedő, önbálványozó szájhős stb. stb. A vastagabb
jelzőkből nem idézek. Mulatságos, hogy a Honderü
miként emeli Hiadort Petőfi fölé: „Hiador munkái a divatos Petőfiéi felett –
csekély véleményünk szerint – annyira fönnebb állanak, mennyivel egy európai
müveltségű költér fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona keskeny szellemkörén
túl mitsem ismer.”
Kivánatos
volna, hogy a Petőfi-ellenes irodalom összegyüjtve mindenki számára könnyen
hozzáférhetővé tétessék, aki költészetünk iránt mélyebben érdeklődik. Főleg a
fiatalság gondolkozó része mennyi tanulságot meríthetne ebből a különös
olvasmányból. Látná, hogy mily drága áron szerezte Petőfi a babért, mely
homlokát övezi, és hogy tulajdonképen ez a babér okozta a költő korai halálát.
Föltárulna előtte, hogy egy-egy kiadói irodalmi üzér hogyan aknázza ki
anyagilag a költői tehetséget, és hogy lapoknak üzleti versenye s egymás ellen
való rút agyarkodása hogyan válik egyszerre csak személyeskedő hajszává – a
költő ellen, aki az egyik lapnak segédszerkesztője. Hogyan törnek elő az
irodalomnak leghétköznapibb, vásári alakjai, hogy kritika czimén lesajnálják,
nagyképüen kioktassák avagy megrágalmazzák az egyre fényesebben bontakozó
lángelmét. A háttérben pedig mily sanda szemmel nézi a hivatalos irodalom, hogy
íme egy ismeretlen vándorszinész jövevény hogyan ostromolja meg tisztán a maga
erejéből a Parnassust, hogyan merészkedik a klikk segitsége és beleegyezése
nélkül, tisztán hivatottságánál fogva a halhatatlanok közé emelkedni. Hát lehet
ezt valaha megbocsájtani? Én azt hiszem, hogy soha.
Az
a kő- és sárhalmaz, melylyel az egykori kritika Petőfit megdobálta, az idők
folyamán az ő dicsőségének legszebb emlékoszlopává lett. Mert aki az értelmetlenségnek
és rosszhiszemüségnek ezt az irodalomtörténeti obeliszkjét szemléli, egyszerre
megérti, - jobban mint száz fényesen megirt aesthetikai értekezésből, - hogy
tüneményes léleknek, kivételesen nagy ujitó szellemnek kellett annak lennie,
akin a korlátoltság s az irigy féltékenység igy meg tud botránkozni. És ki
tudja, nem tornyosult volna-e még magasabbra ama kő- és sárhalmaz, ha az
irodalmi csatazajt el nem nyeli egy komolyabb háború förgetege, s a kritikai
hangzavar bel énem enyészik puskák ropogásába és ágyúk bömbölésébe. Ki tudja,
hogy ha a költő túléli vala szabadságharczunk bukását, nem ujult volna-e ki
ellene fokozódó dühvel a régi irodalmi gyülölködés? Hogy ez nem hiú kérdés, azt
mindenki érzi, aki Petőfi egyéniségét ismeri, és tudja, hogy ő utóbb mennyire
elszakadt már barátaitól, s mily rettentő meghasonlás küszöbén állott saját
nemzetével szemben. A költő, aki határt nem ismert elvi hajthatatlanságában,
képes lett volna – jobban mint Byron – hazáját maga ellen lázitani! De a
Gondviselés nem engedte meg, hogy az a tragikum, mely Petőfi lényében
lappangott, teljesen kifejlődhessék. paradoxonnak látszik, pedig valóság, hogy
a korai halál óvta meg Petőfit tragikai végzetének beteljesedésétől. A halál
szabadította ki egy mindeneknél súlyosabb lelki válságból… S mire a forradalmi
vérzivatar elvonult, ő már a csillagokból vigasztalóan tekinthetett alá
balsorsú nemzetére.
A
megdicsőülttel szemben természetesen végkép el kellett némulnia miden becsmérlő
kritikának és elkövetkezhetett az istenités, majd meg a komolyabb aesthetikai
méltatás korszaka. Ámde nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy most már megszünt
az a kancsal féltékenység, melylyel az egykorú kritika mérlegelte volt a
tüneményes jövevényt. Ez a féltékenység csak mélyebbre húzódott, hogy a tökéletes
tudományos tárgyiasság talárjába burkolódzva annál hathatósabban homályosítsa
el azt, ami Petőfi valódi nagyságát alkotja. Csak a hivatalos kritikáról szólok
itten s távol állok attól, hogy az elfogulatlan Petőfi-búvárok és kritikusok
lelkes rajának érdemeire árnyékét boritani akarnék; ámde mi tűrés-tagadás: az
ujabb kritika is csak azon a nyomon indult tovább minden elismerésével és
dicsőitésével, amelyre őt az egykorú Petőfi-kritika ócsárlásai terelték volt!
Mert mi ellen támadt az egykorú kritika Petőfi költészetében? Nemde
„népiessége” ellen. És az ujabb kritika mit magasztalt benne? Megint
népiességét. Kétségtelenül örvendetes haladás rejlett abban, hogy az ujabb
kritika lelkesedni kezdett azért a népiességért, mely ellen régebbi kontár és
émelygős lantpengetők vagy zugirók föllázadtak volt: ámde nagy kérdés, hogy kik
homályositották el jobban a rendkivüli ujitást, mely Petőfi költészetének igazi
dicsősége: azok-e, akik népiességét szidalmazták, vagy azok-e, akik népiességét
magasztalták? Én azt hiszem, hogy az utóbbiak. Mert amig ízetlen irodalmi
illem- s tánczmesterek (mint pl. Császár Ferencz) megfeledkezve az illem- s
táncztan minden szabályairól, vak dühvel támadtak neki a Petőfi népiességének,
addig mindenki érezhette, hogy csodálatos uj ember jelentkezett irodalmunkban,
aki maga ellen lázit minden vizenyős, conventionális divatbábot. De mikor a
hivatalos kritika tudálékosan elismerte Petőfi költészetének népies elemeit s
egyre terjengősebben fejtegette, hogy régibb költők, valamint a népköltészet
tudós ismerői és gyüjtői, továbbá a korszellemnek demokrata irányban való
átalakulása miként készitették elő a népies elem diadalát költészetünkben:
egyre kétesebbé vált, hogy voltaképen ujitó volt-e Petőfi és hogy miben rejlett
az ő tisztán egyéni szellemének varázsa, melylyel nemcsak a magyarságot, de a
művelt Európát is megigézte. Szabaduljunk tehát végre amaz egyoldalú, félszeg
irodalmi jelszavak hatása alól, melyekkel Petőfi ellenfelei és álbarátai
egyéniségét elhomályositani iparkodtak. A kérdés az, hogy mi teszi Petőfit
nemcsak a magyar, de a világirodalomban
is egyetlen jelenséggé, vagyis hogy mi az ő páratlan eredetiségének titka? Ez
az a kérdés, melyre felelnünk kell, ha Petőfi művészetét jellemezni akarjuk;
mert nyilvánvaló, hogy a „népies” és a („volkstümlich-national” mintájára
gyúrt) „nép-nemzeti” általános szólamokkal Petőfi eredetiségét valósággal megivlágitani
nem lehet.
2.
Petőfi
művészlelkét vizsgálva, az ember mindenek előtt azon akad fönn, hogy a lirai
múzsának különös kegyeltje fejlődésének első szakában semmiért a világon sem
lángol oly hevesen, mint a szinészetért. Azt vallja, hogy ugyan „a művészetek
egyike sem követelhet magának elsőbbséget a másik fölött, de a szinészet
kivételt szenved, mert ez a művészetek összege s mint ilyen a többiek fölött
áll”. Sőt Szinészdalában (1844) egyenesen igy apostrophálja a szinművészetet:
„Minden művészetek fején a korona”. És tudjuk, nagyon is tudjuk, hogy ez a hit
szive mélyéből forrott, hiszen úgy megszenvedett érette, hogy majdnem belepusztult.
Semmi kétség, hogy határtalanul dicsőségszomjas lelkének első álma a
dicsőségről – szinészálom volt. Már tizenegy éves korában el kellett venni
Pestről a gyereket, mert a szinházak körül ólálkodott. Az aszódi gimnáziumból
is – pedig kitünő tanuló volt -, bizton a szinészek után szökik, ha derék,
szigorú tanára, Koren István a szinésztársulat távozása napján csukva nem
tartja. Ismeretes, hogy a szinész-szenvedély tériti le-le diákpályájáról és
hihetetlen nélkülözések s a legsúlyosabb benső vivódások közt hánykolódva
háromszor is elcsábitja a szinpadért rajongó ifjúi szerelme. Hivja a költészet,
óvja az anyai esdeklés, gyötri a
lelkifurdalás, fenyegeti nyomor, betegség és a végső tönk: de ha a magasabb
hivatás szózatja föltámad lelkében, akkor ellenállhatatlan vágyódás
vissza-visszasodorja a – szinészi pályára.
„Hat
esztendeig voltam – igy irja ő maga az Úti
levelek-ben -, istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt
két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? ifjuságom
kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve,
tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig”. (XI. levél 1847.) De mi okozta
sorsának ezt a kegyetlen mostohaságát? Bizony nagy szerencsétlenség volt, hogy
szüleinek szerény vagyoni helyzete éppen akkor jut válságba, mikor a serdülő
ifjú legjobban rászorult volna tanulmányainak támogatására: de azért az igazi
veszedelmet nem az anyagi baj, hanem a furcsa szinészábránd zúdította a
költőifjura. És mily nehezen tudott megválni ettől az ábrándtól, mily meghatóan
panaszolja még 1844-ben is:
Apám kibékült; volt is rája ok:
Hiszen szinész már többé nem vagyok.
Örül ő – de olyasmit érzek én,
Mit a paradicsomnak küszöbén
Almát-evett ősünk érezhetett,
Midőn belőle kikergettetett.
ott éltem volna én a szinpadon,
Kín és gyönyör közt… hirben… szabadon…
Dicső álom volt. Volt! Már elmula.
Boruljon rá felejtés fátyola…
(Kerényi Frigyeshez)
Azt
mindenki érti, hogy olyan drámairó, mint Shakespeare, Hamletjében a művészetről
való általános elmélkedését a szinészethez köti, de hogy akit az istenek is
lantos költőnek szemeltek ki, a szinészetben lássa a művészetek művészetét s
hat esztendőn keresztül, vagyis pályafutásának egész első felében
élethivatásának nagy dilemmáját a „szinésznek lenni vagy nem lenni” kérdésében
élezze ki, arra ugyancsak nem mutat példát a történelem. Megvallom, hogy e
furcsaságon sokat töprengtem és hogy már évek hosszú sora előtt, valahányszor
Petőfivel foglalkoztam, mindannyiszor az a kérdés vetődött föl bennem: vajjon
miféle kapcsolat állhat elé a lirai és a szinészi ihlet között, miképen
olvadhat át a szinész láza a dalnokéba?És e kérdés annál inkább izgatott, mert
Petőfi költészetének nagyszerü lirai hullámverésén keresztül akárhányszor
érezni véltem az alakitó szinészi ihlet párhuzamos munkálódását is.
