Itt állok előttetek
s erőtlen, két kezemmel
felmutatom
három évtized
sárnehéz terheit.
És most, hogy ím, így
jó magasra emeltem a terheket,
hogy mindenki lássa,
- ó, nem szánalmat akarok
erőszakolni tőletek,
és nem is a hetyke gőg miatt
emelem magasra terhemet…
azt kérditek, miért teszem?
Én nem tudom,
de oly jó
vallani néktek, Barátaim,
e síró, őszi estén,
oly jó
a szívet kitárni,
tisztító nézéstek
fényében állni!
Harminc év tele edzett,
harminc nyár
lehelte lelkembe
tűnő illatát,
harmincszor köszönt
ma rám e bánatos,
magános ősz barát…
Szélesre tárt kapu szívem
e furcsa estén…
Hatéves se voltam még,
mikor a forgószél-emelte
szárlevél után vágytam
felrepülni,
a nyári rét
titokkal teli rejtekén,
és tízéves is alig múltam,
az élet gyilkos foga már
megrágta inas éveim
könnyteli perceit.
Aztán a bomba,
mi házunkat döntötte romba,
aztán Apám arcán a könny,
mikor kórházba vitték Anyámat,
aztán a sűrű csalódás,
a teniszezők távoli kacagása,
a lányok közönye,
suhancok durvasága,
és annyi más még, annyi más…
Azt kérditek, mért tárom
lelkem most elétek?
Én nem tudom,
de oly jó,
szemetek lángolásán
melengve
égni, derülni,
értetek,
én nem tudom,
de ó,
úgy vágyok arra,
hogy szeressetek,
úgy kell lelkemnek
a baráti jel,
arcok meleg mosolyán
szállni magasra,
csókos, haragos,
százszínű, úszó felhők közé,
úgy kell nekem
erős kezetekbe fogózni,
hessegetni kínt előletek,
úgy kell,
hogy lobogó lelketek
tüzét
egyetlen hatalmas
lángcsokorba fogjam
magamnak,
mert ó, úgy kell,
hogy szeressek, s szeressetek!
Itt állok előttetek…
Mit ér a szó,
ha ég, lángol a lélek,
mit tudhat a száj,
mit tudhat, mondjátok,
mondani,
ha elég a lélek a lángtól?
Itt állok előttetek,
- a fejem lehajtom.
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 234. sz. 1957. október 6.
vasárnap
