Forró nyár tovatűnt… Nincs ragyogás, varázs,
tobzódás, a sugár lágyra simult halkan…
Erdők csarnoka most nem labirint, sötét,
börtönrács-leveles, bús katakomba. Fény,
gazdag fény ezerét engedi át a gally.
Gyertek, langy sugarak, ritkul a lombja már!
Hurrá! Látom a fát, s véle sudár-izom
erdőt, mind az egészet! Tágul a láthatár!
Mily pompásak a törzs barnaeres, csodás
fölnyúló, egyenes testei! Élnek ők!
bátor megmaradás hős amazonjai mind!
Szemmel átölelem, simogatom, enyém
az erdő! Hol a lomb? Pőre, ruhátlan áll,
büszkén tárja magát: Látod-e? Szép vagyok!
S bodzán túl, az a rét? Merre virága, hol?
Pázsit szőnyege színt nem mutató, fakult…
Mint kóbor kutya rőt szőre az éhezés
közben, pontosan úgy állnak a fűcsomók.
színük rozsdavörös, barna között, talán
van még sárga, s a zöld ritka. Nehéz lehet
nyers színt dönteni itt. Vedlik a fű nagyon.
Ám szép így is a táj! Érdekes, kellemes.
Nézd csak! Kis kutya fut, hempereg ott! Csupa
kedv! Lám, nyelve se lóg. Őszre szavazna, mert
önző. Néki a nyár csak lihegésre jó.
Almát majszol a lány, pöttöm a lelkem, úgy
négy éves ha lehet. Tart a kezében is
többet. Sorra kerül majd. A fa gazdagon
terhelt ágain dús, bő rakomány…Föntebb
méltóságteli pók száll fonalán tovább.
Hosszan nézi a lány, nézi csak egyre és
apró szája megáll. Ez mi lehet? Mi hát?
Mélán úszik a pók, mint az idő, s a vágy…
Ősz van, ősz…Sose bánd! Mennyi gyönyört kínál
csókos, víg szüretünk! Mustja de édes, a
csípős murcija forr! Tűzerejű a lé,
mit bágyadt sugarán érlel az őszi Nap…
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 246. sz. 1957. október 20.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése