Nagyanyám
sürgött-forgott a konyhában. A dikón heverésző macskát háromszor is leseperte a
kövezetre, amit máskor hét világért sem tett volna meg. Most nem sajnálta a
keservesen nyávogó jószágot,mert gazdag életének méltó megünneplése villódzott
az agyában és szerető, liliomfehér álmokat dédelgető szívében, s ilyenkor mi
másra gondolhat egy áldott lelkű feleség, mint az ezüsthajú szerelemre.
Én
a húslevest rotyogtató konyhában üldögéltem és olvastam a kalendáriumot.
Nagymamát még a művelődést szolgáló kényelem is zavarta munkájában. Felém-felém
pillogott, észreveszem-e vajon, hogy puszta jelenlétem is idegesíti nagy ünnepi
igyekezetében. Sejtettem, hogy ilyesvalami gondolatok mocorognak benne, de
engem is érdekel az aranylakodalom módos előkészítése. Nagyanyám egyénisége és
szorgoskodása nem mindennapian érdekes jelenség. Megfogadtam hát magamban, hogy
egy tapodtat sem teszek, amíg ki nem tessékel ebből az ízeknek és illatoknak
csodás világából. Nem kellett sokáig várnom a „tudlak most nélkülözni”
felhívásra, s kissé sértődötten, de kikecmeregtem a konyhából.
Egyedül
az a semmibe vevés fájt nekem, hogy nagymama figyelmen kívül hagyta az én
mindent szemügyre vételező képességeimet, jelen pillanatban olyan esetet, ami
csak egyszer fordul elő az ember tovasuhanó életében. Ők megérték azt a szép
napot, hogy aranylakodalmukat is megünnepelhessek, holott én talán még az
ezüstöt is csak mesékből fogom ismerni. Így van ez. Úgy látszik, ha az ember
nagyon boldog, akkor a legkegyetlenebb. Ezt meg kell szoknia minden földi
halandónak.
Ezzel
a megalkuvó gondolattal toppantam be a nagyszobába. Vállamra terítettem a
kabátot, s kibandukoltam az utcára. Delet kongatott a vastag szavú kálvinista
harang, mire hazaértem. Ekkorára már összejött a család apraja s nagyja.
Tett-vett nagyapám négy szép lánya s mindegyik azon iparkodott, hogy ő lássék a
legügyesebbnek. Hiába! Ezt megköveteli a mamák törvényszerű hiúsága.
A
vejek koszorúja pedig a felnőtté érett unokákat vizslatta, hogy melyik a
legszebb, legcsinosabb, nem utolsó sorban a legokosabb. Most éppen olyan
kedvesek és tisztelettudóak voltak nagyapával szemben, mint akkor hajdanában,
amikor először jöttek háztűznézőbe, s bámulatra méltó kecses testtartással
szendéskedtek, pirongtak, udvariaskodtak, hogy bebizonyítsák. még egy ilyen
férjet, mint ők, lámpással sem lehet találni egész Magyarországon.
Egyszóval
summa-summárum tizenhatan vártuk az aranylakodalom szívszorongató pillanatait.
A hat unoka, mind fiú. Az egyik orvos, a másik tanár, a harmadik újságíró, s a
hátralévő kicsik még legénységi állományba tartoznak, ugyanis diákok. Az
apróbbak ekkor kérdezték meg életükben először, hogy a „tisztikar”, mármint a
felnőtt unokák, megengedik-e, hogy továbbra is tegezzenek minket. Milyen
érdekes, legalábbis egy családi ünnep szükséges ahhoz, hogy a tiszteletadás
fogalma egyáltalában felmerülhessék. – Tegezzetek csak nyugodtan – válaszolta a
basszus -, mert holnapra már úgyis elfelejtitek a bácsizásra esküdő ígéreteiteket.
Így hát megmaradtunk a régi formulák között.
Az
asszonyok szemrevalóan megterítettek, s az aranyló húsleves illata egyszerre
eszünkbe juttatta: milyen éhesek vagyunk. A nagy asztalt körbeültük.
Nagyszüleink egymás mellé telepedtek, s oly irulva-pirulva néztek egymásra,m
int első lakodalmukon. Nagyapám megcirógatta hitvese párnás ujjait, s lelki
szemei előtt pillanatok alatt leperegtek a küzdelmes éves. S ebbe a boldog
visszaemlékezésbe szorosan beletartozott első lányának születésétől kezdve
minden, a legkisebb unokáig. S mi sírig tartó tisztelettel csodáltuk az öreg
hetvenhat esztendős néptanítót, a család koronázatlan fejedelmét.
Nagymama
pedig a ringó bölcsőkre gondolt, amelyekbe belevetette drága édesanyámék
becsületes, tiszta életét.
Ünnepélyes
udvariassággal lestük, melyikünk lesz az a bátor ember, aki először meri
megérinteni, majd kezébe venni az éhségtompító leveses kanalat. A kurázsi
elpártolt tőlünk, s ha nincs ott a legfiatalabb unoka, Géza, akkor talán estig
is várakoztunk volna a délebéd elfogyasztásával. Ő aztán se szó, se beszéd,
kezébe ragadta a kanalat, s kiszedett egy öblöstányér levest magának. Mi az
orgonasíp nagyságú gyámoltalanok magunkba fojtott üdvrivalgással fogadtuk öcsénk
hőstettét, s egy mázsás gondot gurítottunk le vállunkról. Végtére is az egész
család hozzálátott. Géza kománk bele-beleszürcsölt a leves forrójába, édesanyja
ilyenkor rászólt az etikett parancsai szerint: - Ne szürcsölj, emeld fel a
kezed, ne repülj a könyököddel! Szerencsére már minket nem kellett kioktatni az
evéshez is szükséges illemmódra, mert mire ránk kerítette volna édesanyánk a
sort, régen elfelejtettük, hogy leves is gőzölgött a kövérhasú tálban.
A
második fogás paprikás csirke volt nokedlival és hajdúsági ecetes uborkával.
Ahogy nagyanyámék letették az asztalra, helyet foglaltak, nagyapám felállt,
kezébe vette aranyszélű, karcsú poharát, s így szólt: „Még mielőtt tovább
folytatnánk az evés hagyományát, nem árt, ha negyven cseppet iszunk a család
örömére.” Bögyig megtöltöttük a boroskupákat, s a koccintások üvegcsengését
követték a jókívánságok: - Isten éltesse drága nagyszüleinket!
S
nagyapa, aki hamar elérzékenyedik, nagy csontos öklével kidörzsölte szeme
szarkából a könnyek gyöngyeit, majd odasimult nagymamához, magához ölelte, s a
két szerelmes tölgy árnyékában pityeregtünk mindannyian.
Harmadik
fogásként négy hatalmas torta nyújtózkodott az asztalon. A legcirádásabbikon
ötven gyertyaszál égett, s a hajladozó lángok olyanok voltak, mint az őszi
fákon csilingelő, libegő levelek.
A
délebéd végeztével nagypapa felolvasta végrendeletüknek másolatát. A zord,
kíméletlen búcsúzás hallatára mindannyian megszeppentünk és tudomásul kellett
vennünk, hogy az élet sem végtelen, s bármennyire is kínosan hangzik, a lélek
azt temeti el legfájdalmasabban, akit a legjobban szeretett.
És
ezek után nagyapánk elmesélte házaséletük ötven kemény esztendejének
történetét. Majd levéltárcájából kihalászta a legdrágább kincseket, unokáinak
gyermekkori fényképeit.
-
Tudjátok, fiaim! – kezdte mondókáját. – A nagyapák és nagymamák második
szerelmét már ti jelentitek. Nagyanyó a megmondhatója, hogy saját gyermekeimnek
sem örültem jobban, mint első unokámnak. Amikor már totyogott, a nyakamba
ültettem, és vittem magammal a Pityeri szőlőskertbe rigófüttyöt hallgatni.
-
Ha, ha – mondogatta, s picinyke mutatóujjának felkiáltójele engemet is csendre
parancsolt.
És
így szép sorjában mindegyikőnk gyermekkoráról elsuttogta legszebb álmait.
Kíváncsi gyermekké varázsolt bennünket glóriásan szövődő, csordul meséje.
S
ha most visszagondolok az aranylakodalomra, a szemem könnybe lábad, s megsiratom
a titokban távozni készülőket.
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 34. sz. 1957. február 10. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése