Otthon ilyenkor beáll a Tisza,
jégpáncél alatt futnak a halak.
Nagy csendek fonják át a réteket
s a csüggeteg, méla partokat,
Lágy hóterhétől remeg a faág,
a gát felett vad fácán-pár repül,
a hunyó Nap, a Körös-toroknál,
a sima jégen némán elterül.
Túl az erdőn víg csárdást jár a szél
s két marokkal szór havat, jeget.
Egy partra-vont, ó halász ladiknak,
a kintfelejtett varsa integet.
S itt, ahol élek, szinte tél van;
arcomba mar az orgoványi szél,
Izsák felől gyűrűzik az este
hangtalanul s holló feketén.
A vetések hó alatt pihennek,
a csapáson át halk ember megyen
s találgatja, hogy bent a városban
kisfiának ugyan mit vegyen?
Úgy elnézem e téli világot
s eszembe jut Kedvesem, Anyám:
szívemen oly meleg fény suhan át,
mint nyáron fenn, ott észak csillagán.
Kecskemét, 1957.I. hó
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 34. sz. 1957. február 10.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése