Egy
kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek talán,
szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem
kell neki tanulni.
Nohát,
szerettem volna, ha tegnap látta volna az a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam,
hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecske anya kiparancsolta a
fiókáit a fészekből a tornác párkányára.
Úgy
gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolásgyerekek a padban. Fecske apa pedig
kiült az eperfára és onnan parancsolgatott:
-
Gyertek csak csicseri! Bátran csak ficseri!
Hárman
szót is fogadtak és átlibbentek fecske apához. Hanem a negyedik buksi csak
lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak
visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való
tudomány.
-
Nem szégyenled magad? – koppantotta meg fecske anya a fejebúbját. És taszított
rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak
szárnyra kapott a buksi.
-
Messze, messze, messze? – kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben
bukdácsolt.
-
Erre, erre, erre! – biztatták az apja, meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer
tették meg egy délelőtt a kis fecskék az utat a tornácról az eperfáig, meg
vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra.
Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a
szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint náluk.
Azt
is láttam már, amikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre
a békával a csőrében, a fia meg utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt,
akkor az anyamadár feljebb röppent és kiejtette csőréből a békát. A
gólyafiaknak röptében kellett azt elkapni. Ha nem sikerült nekik, akkor az
anyja megbúbozta.
Tyúkanyónak
is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a
kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.
Bizony-bizony,
mindenkinek tanulnia kell, ha tudni akar!
Forrás: Népújság XI. évf. 211. sz. 1956. szept. 7. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése