Krónika a létrontás végóráiból: Sörény és koponya
Kányádi Sándor költészetének folyamatos szemléleti gazdagodására gondolva a Sörény és koponya (1989) egyszólamúsága akár fogyatékosságnak is tűnhetne, ha az értelmező nem veszi figyelembe, hogy e könyv egy „brutális hatalom kegyetlenséggel agonizáló végóráiból küldött megrázó, döbbenetes üzenet”. Nem csupán a költő választása tehát, hogy „alig van benne másról szó, mint a kisebbségi kultúra, nyelv, ember valóságos létveszélyéről”40. E kötetben – s ennyi alakulás bízvást leszögezhető a Szürkület óta – a szülőföld mítosza mellé immár egyenrangú költői témává, sőt mitikus sugallatú alapmotívummá emelkedik a nyelv. Az anyanyelv mint a kisebbségi létmód egyik alapkonfliktusa, az anyanyelv mint a nemzetiségében fenyegetett ember érzelmeinek, gondolatainak sűrűsödési pontja. Az egyszólamúságot súlyosbítja a versek hangjának sötét, komor tónusa: „a Sörény és koponya a magyar irodalom legszomorúbb versesköteteinek egyike”41.
A kötet tónusát, hangoltságát és témájának fókuszát a költő szándéka szerint is ars poetica érvénnyel fejezi ki a Dísztelen dalok ciklus nyitóverse, a Harangfölirat. E kis epigrammatikus vers a szakrális és rituális tartalmú harangkondítással csattanószerűen állítja szembe a félrevert harangok szavát, ami Görömbei András megfigyelése szerint a kötet verseinek funkciójával azonosítható42:
azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék
Több verset is ki lehetne emelni a kötet mottójává. Alkalmi verset sugalló címe ellenére ilyen az Öreg iskola falára. A szülőföld motívuma – paradox módon – a száműzöttség léthelyzetével dúsul föl: „nyelvünk magányos / márvány-tenger partján / milliom rodostóban / zágont”43 – s a tárgyragot a vers alapmotívuma hívja elő: „halálunkig halljuk a csengőt”. A Márvány-tenger, Rodostó konkrét tárgyiságával megérzékített bujdosás, száműzöttség várható ellenpárját, az otthont a Kányádi korábbi verseiből ismerős csengettyűhang, ez egyszerre biblikus és folklórmotívum képviseli; a tengerhez kapcsolható hallásképzet, a zúgás, morajlás ellentéteként kicsinysége, lágysága egyszerre utal az otthon, a szülőföld iránti érzelmek szűk körére és bensőségességére. E kis versben, mint az egész kötetben, „a közösség létgondja a lírai személyiség legsúlyosabb egzisztenciális dilemmájaként jelenik meg”44.
Áttételekkel, ám annál nagyobb szuggesztivitással, példázatos érvénnyel szól a közösség fenyegetettségéről a „Dél-amerikai véreimnek szeretettel” ajánlású Dél keresztje alatt ciklus. Már az Invokáció nyilvánvalóvá teszi a „Nagyasszonyunk hazánk reményé”-hez intézett könyörgéssel a példázat határozott irányát, a magyar nemzetre vonatkozását.45 Egyszerre kér támogatást a közössége és az érte szóló költő számára: „segítsd a nyelvben bujdosókat / s vezesd a vándorénekest”. A folyók közt hat shakespeare-i szonettje – tizenkét keresztrímes sorra következik a „ráütő” két párrímes sor – az eredendő idegenség és az otthonra találás ellentétei közé fogja a kis ciklusnyi verset. A „nem olyan mint az otthoni / füvek fát nevét nem tudom” alapérzése hívja elő a jellegzetes kányádis motívumot: az embert, akinek halottai vannak a tájon, ahol jár (Sárga kankalin, Halottak napja Bécsben) – ez a felismert otthonlét, valahova tartozás érzését erősíti46 –, illetve ennek inverzét: „úgy állok itt e délbarokk / éjszakában mint akinek / már halottai sincsenek”. A 6-os számú szonett az (itthoni változat) alcímmel hangsúlyozza a hazatalálást, s otthon és szakralitás kapcsolatát emeli ki a felcím: 1985 Karácsony. Már a nyitósorok is e kettősséget ismétlik metaforikusan: „fehér pillangók függönye / öleli körül a tüzet”, a pillangó a Szentlélek, a tűz pedig a tűzhely, otthon toposzaként szemantizálódik. A reménytelenségbe hajló erőtlenségen – „káromkodáshoz nincs erőm / imádkozáshoz nincs imám” – a tisztaság, ártatlanság („fekszem patyolat lepedőn / mint édesanyám oldalán”), a legszorosabb emberi kötődés felidézése lesz úrrá; a visszanyert remény az otthon melegségében nyíló álmok újjászületés-sugallatában nyilvánul meg: „valahol mintha valami nyilna / virága csönd álom a szirma”. Az e keret közé foglalt szakaszok a vívódás, töprengés stációin vezetnek végig. A 2-es jelzetű szonett egzisztenciális kétségei a 3-asban már ismeretelméleti kételyekkel egészülnek ki. A „vereség- és veszteségtudatot erősíti, a helytállás hiábavalóságát, a szenvedés értelmetlenségét sugallja”47 a szonett zárlata – a ciklus középpontján –, ahol egy remek oxymoron-szerű mozaikrím emeli ki a közösségéért cselekvő, áldozatot hozó ember örök kételyét: „hiába minden áldozat ha / kiszemeltél a kárhozatra”. Innen köt át a 4-es számú darab a (kisebbségi) közösség legégetőbb problémájához, a nyelvhez, a nyelv szabad használatáért és megmaradásáért vívott küzdelemhez. Erőteljes lírai dinamizmust eredményez a központozás hiánya, az áthajlások által megbontott grammatikai logika, amelynek helyébe lépve a „textust újratagoló gondolati logika a szöveget újraértelmezve válik energikusan kifejezővé, s ezáltal a nyelvi (kommunikációs) szabadság hordozójává”48. A vers dinamikus gondolatmenetéből következik, hogy e szonettben a költői én már a kárhozatot is inkább vállalja, mint – s itt lép a képbe konkrétan a dél-amerikaiság – az anyanyelvüket feledett indiánok sorsát49. Erős fokozó szerkezet vezet idáig, a természeti képen alapuló analógiától a csonkítás brutalitásán át a megbélyegzett marha önlealacsonyító képéig, amikor azért fohászkodik, hogy a nyelvet
ne rostálják ki mint a konkolyt
a szemenszedettek közül
adj rá reményt mint a lecsonkolt
testrész szemétre nem kerül
én látom itt mi minden sorvadt
el néhány évszázad alatt
bélyegét az elkárhozóknak
süsd rám semmint a hódolat
igájában mint nyelve-volt
indián legyek hódolód
Szintén a nyelv kérdését tematizálja a Bogotai bagatellek 1-es számú darabja. Az epikus jellegű vers egy sajátos – az idegen nyelv használata kiváltotta – rendőrségi igazoltatás története – Bogotában, de lehetnénk akár valamelyik erdélyi városban is. A felező nyolcasok pattogó, dalszerű ritmusa ellenpontot képez az elbeszélt történet prózaiságával, sőt – a félrímek játékossága révén – némi ironikus-humoros fényt kap az eset.50 A nemzeti öntudat is csúfondáros módon nyilvánul meg: „ráütöttem a kezükre / ha szükségük van két rabra / ne a nyelvünk – öltöttem ki / a csuklónkat verjék vasba // s káromkodtam egy huszárost”. A kolumbiai rendőrök eljárását az áldozatokkal rokonszenvezve figyeli a helyi kisebbség. A történet rendkívül finom, közbevetéssel is késleltetett csattanója sem hagyja, hogy komoran záródjék a valójában komoly, ám humorérzékkel fogadott eset:
az indián szőlőárus
tanúja a jelenetnek
ráadott a font szőlőre
ingyen még egy szép gerezdet
A 2-es számú bagatell a hispán pompával fölaranyozott katedrális Jézusát szólítja az utcán didergő indián asszonyhoz. A vers az utolsó két sor poénjától épül föl az olvasó tudatában még egyszer, mintegy visszafelé. A „drágakőből rakva / benne az istálló / színarany a jászol” sorok kifejezte pompa innen minősül végképp talmivá, céltalanná, hivalkodóvá – s válik, a didergés ellenére, otthonossá a templom eresze alatti zug:
s térdelj ki a templom
eresze alá a
poncsóban didergő
indián vénasszony
alkalmi kis tüze
mellé melegedni
A záró- és címadó vers, a Dél keresztje alatt mintegy összefoglalója az egész ciklusnak. A vers- és cikluscím a földi passiójárás és az Égi Bárány egyidejű szimbóluma”51. Indián és néger bennszülöttek sorsa szolgál analógiaként a földi és égi hierarchiában hasonló szintre kényszerített hargitai pásztor léthelyzetéhez – aki éppúgy üldözött, kisemmizett, a jézusi passiót is megjárt természeti ember52: „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön föl este / fölöttünk a dél keresztje”. A provincialitás létgondját úgy emeli versbe Kányádi ebben a ciklusban, hogy az „indián sorsmotívum, indián szimbolika használatával (…) egyfajta világirodalmi metanyelvre is rátalál”; az indián rezervátumlét versbe emelése egyszerre mítoszrombolás és „érthető világirodalmi metanyelv (ahogy a holokauszt is): a lét szakrális botrányának érzékletes és érvényes kifejezésére válik alkalmassá”53.
A Sörény és koponya egyik legerősebb szövésű, rendkívüli intenzitású versciklusa a Vannak vidékek. A ciklus anaphorikus vezérmotívuma a „vannak vidékek (ahol)”. A nyitóvers a fölösleges kutya- s macskakölykök sorsát példázatos érvényűvé emeli anélkül, hogy megnevezne bármi azon túlit; egyedül a „de” kötőszó utalhat arra, hogy másokra (emberekre) esetleg sanyarúbb sors vár.54 A kis vers épp akkor emelkedik megdöbbentő létdokumentummá, amikor a „de”-vel bevezetett ellentétes mellékmondatot kis szünet (sorkihagyás) után megismétli a költő: az ismétlés tiltakozássá válik, tiltakozássá az ellen, hogy a kutya- s macskakölyköknek kijáró kíméletes halál esélyét nem mindenki kapja meg:
vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
E végtelenül illúziótlan léthelyzet-ábrázolás ellenpontjaként olvasható az Előhang: himnusz a fölnevelő, a lélekben gyökerező szülőföldhöz. A kötet többi verse e két végpont között ingadozik, a közös sors sanyarúságáról szólván felmutatva a helytállás, a hűség példáját is. Az Előhang gyöngéd melegsége ismétlődik a Csoóri Sándornak ajánlott Alázuhanó diólevélre című versben is. Rendkívül érzékeny megfigyelés a vers képi alapja, a későnyári reggeleken is előforduló deresedést emeli szimbolikus jelentésűvé:
vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
A „vannak vidékek” sohasem olvasható panaszos felkiáltásként: szeretet és büszkeség rejlik mögötte, a valahova tartozás öntudata még akkor is, amikor a természeti ember szokásjoga, szakrális törvénye sérül meg, mint a nyitóversben55. Itt is a „hosszú kemény” telek, a nagy megpróbáltatások vidékéről van szó. Az alázuhanó diólevél szimbóluma azonban – amely egyszersmind Csoóri Sándor nemzeti ügyeinket firtató nagy hatású esszéjének, a Tenger és diólevélnek alapmotívuma – a nehéz körülmények közötti helytállás eszméjét fejezi ki. Hisz bár alázuhan, „s férfi vállára / nehezül”, a vers zárószava – „szárnyul” – az egész lefelé tartó mozgást megfordítja.
Az egyén közösségi meghatározottságát már az Előhang aláhúzza: „tavaszok nyarak őszeim / maradékaim s őseim / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül”. E tájakon a hagyomány megtartó erő: „a viseltes szóknak is hamva van” (Viseltes szókkal). A hagyomány életben tartása ha nyilvánosan nem lehetséges, az emberi lélek legbensőbb rejtekében él tovább: „vannak vidékek / ahol az ének / kiment szokásból / (…) pedig csak védett / helyen az ének / valahol mélyen / szunnyad a lélek / legjobban féltett / gyönge csücskében” (Indián ének). Az utóbbi három vers – és a ciklus darabjainak többsége – a dal műfajához sorolható, a szabályos ütemhangsúlyok zsolozsma-, imaszerű ritmust adnak nekik, joggal nevezhetők siratóknak56, a Cáfolat kivételével (ez a közhivatalok műfaját idézi nyelvében is, s a kötet ironikus hangvételű verseihez tartozik, találttárgy-szerűségében pedig a Vannak vidékek című nyitóvers rokona). A Metszet helyzetképe, az Illyés Gyula pontos metszésű zsánereire emlékeztető rajza is siratóba fordul át a vers végére. Az áradó sodrású, az öltözékkel és a gesztusokkal jellemző első rész magaspontja e döbbenetes erejű két sor: „térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük”. Párja az Éjfél utáni nyelv, e Dsida Jenő Nagycsütörtökéig vissza-, s Baka István Átutazóként című verséig előremutató vers. A züllés, az alvilágiság, a tagolatlan szótagokra, szitkokra és hörgésekre szorítkozó kommunikáció világa – Kányádi szimbolikussá magasodó metaforájával: az „éjfél utáni nyelv” – a Nagycsütörtököt „újraszituáló”57 sorban: „se péter se máté csak jános van jelen” billen át apokaliptikus forgatagba, haláltánc-látomásba. Még a csecsemő-krisztus is valamiképp ördögi jelzőkkel fölruházva jelenik meg58: „bozontos, busa / és nagyétvágyú”, s úgy szívja a tejet, „mintha szeszt”. Nyilvánvaló a kilátástalanság, az újjászületés amorf volta. „Az Éjfél utáni nyelv negatív utópiájában az apokalipszis úgy válik teljessé, hogy minden lefelé, az animalitás irányába mozog: a civilizáltság barbárságba, a szakralitás szentséggyalázásba, a nyelvi-etnikai identitás kaotikus felismerhetetlenségbe, a valamikori minőség ijesztő silányságba, az üdvtörténet pozitivitása pedig az Istentől elhagyott megvált(hat)atlanság antikrisztusi világába torkollik.”59
Az Örmény sírkövek a már-már apokaliptikus zárlat ellenére – a sírok moháján oltják szomjukat a madarak – a remény hangjaival zárul: „a gaz-felverte mohos sírra száll / iszik s hálából mikor égre kel / a holtakért a madár énekel”. Az „örmény-kert zsidó-sor magyar-telek” felsorolásában megtestesülő sorsközösség a jeltelen temetőkkel érzékeltetett teljes pusztulásban ragadható meg. A látomásból sugárzó sivár kilátástalanság véglegességét oldja, hogy a természeti lény, a madár révén „mégis megtörténik valamiféle metafizikai beteljesülés”60.
A votják költőnő emlékét idéző Oki Asalcsi balladája a kisebbségi sorsközösség újabb változatát beszéli el. A votják és magyar sors közössége az őshitek kietlen vidékébe vész ugyan, „ahová utak nem visznek”, a hagyományok őrizőiben és átadóiban ott élnek:
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan
csángónál is csángóbb éren
oki asalcsi nővérem
A „köldök-néző Európa” teszi világossá a „vannak vidékek” oppozíciós természetét, provincia-létét.61 E kis eldugott (por)fészkek fenyegetettségük, végveszélybe sodródásuk ellenére is otthont jelentenek, ezt is kiáltják a versek az anaphorikus felütéssel. S kiáltják Oki Asalcsi helytállását, sorsvállalását, ami legalább a szájhagyomány, a családnak mesélés útján fennmarad:
életén át hallgatással
szembeszáll az elnyomással
csángónál is csángóbb áron
oki asalcsi nővérem
két fényképed csokor versed
ennyid maradt rám s a merszed
hogy legalább a családnak
elmondjam a balladádat
A Vannak vidékek szorosan kapcsolódik a Dél keresztje alatt ciklushoz. Egyrészt ellenpontja, amennyiben a provincia-lét tárgyi-érzelmi megelevenítése a központi magja, míg ott az idegenségben megértett másság és azonosság szervezi a gondolatmenetet. Ám a Dél keresztje alatt egy fontos felismerése, az indiánlét egyetemes értékű példa volta átszínezi a Vannak vidékek verseit is. A lét peremén, leszorítottságban, illegalitásban élők kommunikációja kapcsolja össze az Indián énekben az erdélyi magyarság sorsát az indiánokéval: „vannak vidékek / ahol a népek / csöndben az ágak / jelekkel élnek / beszélni félnek”. A Metszet – és az egész ciklus is – ezért zárulhat e keserű felismeréssel: „indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk”.
Szintén világirodalmi metanyelvnek számíthat a haiku. Még akkor is, ha Kányádi körömversei – ahogy ő hívja őket – nemegyszer, s éppen a leghatásosabb darabokban, távol esnek a japán műfaj természeti képekbe oltott filozófiájától.62 Epigrammatikus tömörségük révén azonban – a helyi színek mellőzésével, a gondolatiság villanófénybe állításával – kiválóan alkalmasak arra, hogy a provinciális léthelyzet részleteiben nem járatos olvasó tudatába is beleégessék az erdélyi létmód, tágabb értelemben a trianoni magyarság legfontosabb gondjait. Így mutatja meg egy rövid dialógusban az otthonmaradás, a helytállás magatartásának legfőbb indítékát az egyik körömvers:
Szél veri a fát.
– Fuss az erdőbe, bolond!
– Fészek van rajtam.
A kritikusok szinte kivétel nélkül rámutattak arra, hogy a Sörény és koponya a képviseleti költészet problematikusságával is számot vet. A poétikai megfontolások éppúgy erre késztették, mint a közösség küzdelmének több versben is kifejezett hiábavalóság-tudata. A romantikus költői szerep, a heroikus küldetéstudat, sőt a vers és a költői nyelv demitizálása azonban nem ingatja meg a költőt a közösségi ügyekért szólás jogába és felelősségébe vetett hitében: szereptudatának „gyakran fölbukkanó színváltozata a költői-emberi önirónia, a kesernyés-szomorú önmegítélés”, ám a szerepek hiteltelenné válása idején sem feledi a közösségéért felelős költő kötelességét: „Vállalni a kisebbségi sorsot, azonosulni nemzeti-nemzetiségi közösségével, egyetemessé emelni a vers segítségével a csonkítottság, a magukra hagyottság, a megtiportság, elnyomottság kelet-európai változatát ma is annyit tesz: vállalni a mindennapi lét nyomorúságát, szégyenét, az önbecsülést sebesítő félelmeket, a kiszolgáltatottság szégyellnivaló reflexeit, a fennköltségtől megfosztott, lelkében lemeztelenített embert.”63 E felelősség poétikus megfogalmazása e kis körömvers: „Nyeld le a nyelved! / Egyszerre jóllakhatsz vele: / egyetlen egyszer.” A 'nyelv' poliszemantikájára, „egyszerre” és „egyszer” paranomasiájára épül e haiku hatásszerkezete. Egy másik körömvers még dísztelenebbül, a „torok” metonimikus egységébe foglalva költőt és papot, politikust és parasztot stb. fogalmazza meg ugyanezt: „Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?!”
Kányádi a haiku három sorának megkétszerezésével, háromszorozásával új – az eredeti háromsorosnál differenciáltabb, teherbíróbb – műfajt teremtett. A Két körömre írt Krónika a nyelvért vívott küzdelmet a törökök elleni várvédő harcokkal vonja egybe. E metaforikus párhuzamnak az ad sajátos iróniát, hogy a török veszély viszonyítója – „a hosszú hangzók: / janicsárulnak” – részben egy szimpla nyelvhasználati átalakulás: a hosszú hangzók elharapása, lerövidülése a henye beszédben (részben persze szintén komolyan veendő veszély: külföldre szakadt hazánkfiai veszítik el nevükről az ékezetet, lásd Márai Sándor versét). S az is komikus paradoxon, hogy az egri várvédők viszonyítói török eredetű hangzók: a csé és a gyé.
A Tömegsír-vers egyenesen a hosszú hangzók temetését vizionálja. A haikuban még tetten érhető játékosság helyébe itt a végzet tudatát alig hárítani képes szándékolt köznyelvies körülményesség lép, a vers második felében azonban ez is átadja helyét a visszavonhatatlanság és az Istentől elhagyottság lakonikus nyelvi kifejezésének:
a zsoltárt már csak magukban
dúdolhatták a kivégzett hosszú
hangzók hozzájuk tartozói
az isten háttal állt
E végzet onnan válik – parodisztikusból, hisz magánhangzókat temetnek – egyetemessé, hogy a történelmi idő patinája vonja be, s a napi krónikás hang is zsoltárosra vált: „mert ezer esztendő előtte annyi / mint a tegnapnak ő elmúlása / és egy rövid éj átvigyázása”.
A hivatali nyelv (meg)idézésével fogalmazza meg a szülőföldjén is rabként élő ember passióját a Gyülekezési szabadság zárójelekkel. A (talált) szöveg a zárójeles közbevetések, a tipográfiai kiemelés és a zárlatban ismétlődő szó kétértelműsége által válik műalkotássá. A színház, templom, temető fokozatos sora válik a szabadság/rabság terepévé, hogy aztán a zárlat iróniája végképp lerombolja a látszatszabadságot is:
MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS
elmehetnek elmehetnek
A Sörény és koponya egynemű hangja műfaji gazdagsággal párosul. „A dedikáció és az invokáció, a cáfolat, a metszet, a könyvjelző, a bagatell, a románc (…), a haiku, az előhang, a ballada, a mese, a tagoló vers, a rondó, a passió, a fohász, a krónikás ének megjelölés még kiegészíthető más (…) megnevezésekkel. A Dachaui képeslapokra Radnóti razglednicáit idézi, a Pergamentekercsekre a fáraók írnokának feljegyzéseit, az Örmény sírkövek a sírfelirat-irodalmat. Másutt harangfölirat az elnevezés; A prédikátorok könyve önmagáért beszél. „Bár Márkus Béla szerint a „műfajok rovancsolása” is ironikus, „hamiskás-huncut mosollyal megy végbe”64, s ez igaz a kötetnyitó Reggeli rapszódia felől olvasva a verseket, figyelemre méltó Görömbei András megállapítása, miszerint Kányádi „hangsúlyos szándékkal viszi át az erdélyi magyarság létszituációját műveinek esztétikai karakterére is: poétikai minősítései sorra eme kifordítottságot jelölik. Dísztelen daloknak, szürke szonetteknek, krónikás énekeknek nevezi önnön verseit, a költői pozíció pedig a látleletkészítőé, dokumentálóé, vándorénekesé, a hihetetlennek tetsző dolgokról, tényekről hírt hozóé, a bujdosni se tudó szegénylegényé. A közösségével azonos költői személyiség önnön sorsát a kiszemelt áldozatokkal rokoníthatja, félelem, kiszolgáltatottság, pusztulásra ítéltség, archaikus emlékké kényszerülés, szétvertség, kínzás helyzetei ismétlődnek a versekben.”65 Ez az értelmezés különösen igaz a Históriás énekek odaátra című ciklusra.
A ciklus nyitó darabja, az Ady Endre nótájára jegyzett A bujdosni se tudó szegénylegény éneke szerepvers: nyelvi kompetenciájában egy egyszerű szegénylegény panasza, utalásaiban, konnotációiban viszont egyszerre a költő és a közösségéért szóló felelős ember zsörtölődése. Az indítás a szegénylegény-szerepet exponálja: „kelendő a burkus / minket még egy rongyos / forintra se taksál / senki emberboltos”, ám már az „emberboltos” metaforája a közösség fogyatkozását asszociálja. S a közösség nyelve elleni vétekről szól a negyedik versszak: „hitted volna-e hogy / nyelvpecérnek álljon / a valamikori / kenyerespajtásom”. A „nemkellésekbe / beleszomorodtam” hangulata járja át a sorokat, s hiába a megszólítottal – „D. G. barátomnak mondom” – vállalt testvérközösség, a kilátástalanságban, a végső lemondásban is közös a sorsuk:
kelendő a burkus
hát vigyék ha adják
várjuk mint a holtak
az ítélet napját
Bár a szülőföld hajdan megénekelt idillje itt is fölvillan néhány sorban – a Zahariu Stancu emlékére írt Örök pásztor című versben –, a Jékely Zoltánnak – odaátra írt Krónikás ének csak a hiány tudatosítása végett ismétli szinte imaként a „házsongárd” bűvszavát. Annyiban azonban fordulatot hoz ez a vers, s messze előremutat Kányádi tíz évvel későbbi versei felé, hogy a betétversként idézett Rilke-vers a hullás, az enyészet véglegességével szemben fölmutatja az egyetemes, transzcendens vigasz lehetőségét. Ez már – Rilkén átszűrve – a Valaki jár a fák hegyén és Felemás őszi versek Kányádija, aki a Fenn-valóban leli meg a reményt és vigaszt:
Mi mind lehullunk. Nézd emitt a kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.
Ez azonban itt még, e ciklusban csak intermezzo „az ég már a szekértábor is” mindent elborító, pusztító tüzéhez képest. Az Illyés Gyulának – odaátra írt Krónikás ének e felütést a remény megvonásával teszi még véglegesebbé: „remény sincs fölmentő seregre”. A „végállapot krónikája” az erdélyi magyarságot, paradox módon, „végső helytállásra szólítja”66. A drámai helyzetképet úgy emeli általánosan magyar történelmi léttapasztalattá, hogy a magyar irodalom számtalan motívumát villantja föl: „Illyés híres programja, Ady Krónikás ének 1918-ból című verse, József Attila és Tompa Mihály költeményei, a Biblia és Petőfi utolsó szavai”67 alkotják a vers intertextuális szövetét. A vers Petőfit a legenda szerinti utolsó szavának lekicsinylő gesztusával – „potomság” – idézi meg68:
ég már a szekértábor is
ég már a szekértábor is
a föld is ég
füstje a kék
egekbe tova ködlik
potomság
Bár „a költő elszántsága Petőfiéhez fogható, (…) ezzel együtt komorlik föl sötéten a sorspárhuzam is, az ismétlődés, a »majdani« és a »hajdani« egymásra rímelése”69, ismét csak Petőfit, ezúttal utolsó versét, a Szörnyű időt idézve fel a maga teljességében: a jövendő krónikása iránti kételyt, a mese hihetetlenségét is exponálva a „megírja ha megírja más” lemondással teljes gondolatával.
Az itt még töredék, s majd a Felemás őszi versekben hosszú verssé kiteljesedő Sörény és koponya ugyan újra a legkomorabb sötétbe borítja az egész kötet anyagát, a Kacsó Sándor búcsúztatójául írt Visszafojtott szavak a Házsongárdban históriás, zsoltáros éneke újra a transzcendencia vigaszához fordul a „leáldozott a mindenség süket / a harangok lenyelték nyelvüket” kilátástalanságából. Ismét a csengő egyszerre biblikus és a költő gyermekkorát idéző motívuma, valamint a túlvilágot hírelő gyertyafény jelent ellenpontot:
csupán a bárány rázza az akol
sötétjében csengőjét valahol
a gyermekkor gyönyörű kék egén
pillog föl milliom gyertyafény
Mintha bezárulna a kör, amely Kányádi Sándor ötvenes évek közepén, hatvanas évek elején írt verseiben kezdett kirajzolódni. Akkor a gyermekkor emlékeiben föltáruló otthonosság, idillikus nosztalgia felől értelmezte a transzszilvanizmustól örökölt szülőföldmítoszt, hogy aztán a Szürkület verseiben a közösségi fenyegetettség a provincializmus tudatos vállalását tegye meg egyetemes igényű programmá. Ez a program a Sörény és koponyában a látlelet, a krónika nem hősi, de felelősségteljes gesztusával reagál a mind teljesebb kiszolgáltatottságra, a nyelvében és otthonában egyaránt brutálisan fenyegetett közösség létállapotára. Itt sem mutatva föl más esélyt, mint a helybenmaradás, helytállás, a közös hagyományok, az anyanyelv őrzésének erkölcsi parancsát, amit ekkor még csak halványan színez át a transzcendenciába vetett hit.
*
40 Pécsi Gy. i. m. 137.
41 Görömbei András: Sörény és koponya. Kányádi Sándor új versei = uő: A szavak értelme, Püski Kiadó, Budapest, 1996. 174.
42 Uo.
43 Ködöböcz Gábor mutatott rá, hogy Kányádi itt „Mikes Kelemen egyik góbés-székelyes mondását is idézi: »úgy szeretem már rodostót, hogy el nem felejthetem zágont«” (Mikes Kelemen: Törökországi levelek = Mikes Kelemen Összes Művei I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 55.). Ködöböcz G. i. m. 167.
44 Uo. 166.
45 Vö. „…a vers első sora szó szerint emeli be a csíksomlyói zarándokok Mária-énekét”. Pécsi Gy. i. m. 156.
46 Vö: „A »saját halottak«, a temetők fontos motívumok Kányádi lírájában, a szülőföldhöz való tartozás folytonosságát jelzik.” Uo. 157.
47 Ködöböcz G. i. m. 172.
48 Uo.
49 Nem csak az aztékok, mayák, inkák, kecsuák történelmére, de olyan mai indián törzsek sorsára is gondolhatunk itt, mint a macsigengák: vö. Mario Vargas Llosa A beszélő című regényével.
50 Vö: Kányádi a „műfaji szabályokhoz, a mintaszerűség követelményeihez nem alkalmazkodni óhajt tehát – egy új klasszicizmus sürgetőjeként –, hanem az alkalmazhatóságukat teszi próbára. A bagatellét, hogy elbírja-e a nyelvi veszélyeztetettség kifejezésének nem jelentéktelen, nem csekély súlyú gondját.” Márkus Béla: ? „irodalom csak játék az egész” ? Kányádi Sándor újabb verseiről = uő: A betokosodott kudarc, 26.
51 Ködöböcz G. i. m. 170.
52 Vö. Pécsi Gy. i. m. 155.
53 Uo.
54 Pécsi Györgyi szerint már a „vízbe ölik” s az „elevenen eltemetik” képeit az emberi történelemre vonatkoztatja az olvasó: „látjuk Petőfit, a II. világháború brutális kivégzéseit”. Uo. 161.
55 Vö. „Műfajukat tekintve jobb híján versszociográfiáknak is nevezhetők (de talán közelebb állnak a siratókhoz)…” Uo. 160.
56 Vö. „Műfajukat tekintve jobb híján versszociográfiáknak is nevezhetők (de talán közelebb állnak a siratókhoz)…” Uo. 160.
57 Uo. 163.
58 Vö. Ködöböcz G. i. m. 178–179.
59 Uo. 179.
60 Pécsi Gy. i. m. 164.
61 Vö. uo. 161.
62 S cáfolja azt a prekoncepciót, „hogy a népi, a konzervatív, a hagyományos, a nemzeti eleve nem tud mit kezdeni azzal a formával, amely nincs benne a »nemzeti« irodalmi kánonban”. Pécsi Gy. i. m. 151. Márkus Béla ugyanakkor összekapcsolja e körömverseket „a Kosztolányi-féle bökverseknek, fricskáknak, ujjgyakorlatoknak, rímjátékoknak, továbbá a József Attila kedvelte rögtönzéseknek, tréfáknak, személyes érdekű apróságoknak” a hagyományával. Márkus B.: ? „irodalom csak játék az egész” ?, 26.
63 Cs. Nagy Ibolya: Önfelmutatás és harangzúgás (Kányádi Sándor: Sörény és koponya) = uő: Kérdez az idő, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 142–143.
64 Márkus B.: ? „irodalom csak játék az egész” ?, 25.
65 Görömbei A.: Sörény és koponya. Kányádi Sándor új versei, 175.
66 Uo. 180.
67 Uo.
68 Vö. Görömbei András: Kányádi Sándor Krónikás éneke = uő: A szavak értelme, 188.
69 Uo.
*
