Hogy szeretem a völgy ölében
Sötéten
Pompázó szép szárnyát az ében
Monostornak, mit fény fereszt!
Mellette birtok, hol a báró
Immár ő
Kastélyán van egy csókra-váró
Szenteltvíztartó és kereszt!
Ükei a hegyek hegyének,
Az ének
Titeket énekel, ti vének,
Szikár, komor emlékeink,
A menny kövét hiába ontja,
A csonka,
Ledőlt hegyláncok csorba csontja
Vagytok, agg templomok, ti mind.
Szeretem, hogyha tornyotokban
Kilobban
A villám-fény s elül titokban,
Szeretem lépcsőtök sorát,
Mely mélyen kanyarog a falbán
S ha dal van
A templomban, elhúzza halkan
Az oszlop és pillér tovább.
Ó, amikor üvölt morogván
Az orkán
S tépi a hegy haját mogorván,
Mely őszies és sárga már,
Hogy szeretem a vad kesergőt,
Az erdőt
S a tornyot, ezt az ősi cserőt,
Mely mint egy gránit-szálfa áll.
És szeretem vecsernye-tájon,
Hogy fájón
Vérzik az alkony és az álom,
Zárdák aranyrózsás nyilát!
A gót oszlopsorok merengnek
És lentebb
A jó, öreg atléta-szentek
Érettünk mondanak imát!
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése