Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára a nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésének az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.
Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a SZEGÉNY EMBEREK (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1851-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.
Miután Szibériából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát FELJEGYZÉSEK A HOLTAK HÁZÁBÓL (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1861; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az EGY ÍRÓ NAPLÓJÁ-ban (Dnevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).
A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először FELJEGYZÉSEK AZ EGÉRLYUKBÓL (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazta meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett BŰN ÉS BŰNJŐDÉS (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A BŰN ÉS BŰNHŐDÉS a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttség-érzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettség-érzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik – mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”
Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a BŰN ÉS BŰNHŐDÉS lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.
Az ember belső kettőssége önállósul A FÉLKEGYELMŰ-ben (Igyiot, 1868; magyarul: Makai Imre fordításában, 1981), ahol a regény hősnőjét, az erkölcsi szépség (Miskin) és az érzékek szabadsága (Rogozsin) között hányódó Nasztaszja Filippovnát döntésre képtelensége sodorja a pusztulásba.
Raszkolnyikov lázadásának motívumai fokozatosan elmélyülnek Dosztojevszkij későbbi regényeiben. Az ÖRDÖGÖK (Beszi, 1872; magyarul: Makai Imre fordításában, 1983) bűnösségükben is heroikus forradalmárai egy történelmi gondolat segítségével, A KAMASZ (Podrosztok, 1875; magyarul: Szőllősy Klára fordításában, 1982) hőse vagyonával próbálja megszerezni magának a hatalom tudatát, meghódítani a szabadságot. Rendkívüli hősei egy eszme, az érzékek vagy éppen az ideált jelentő erkölcsi lét megszállottjai, akik körül a normális világ, azaz középszerű őrültek keringenek.
Ez az írói módszer és emberlátás utolsó regényében, A KARAMAZOV TESTVÉREK-ben (Bratyja Karamazovi, 1880; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) kapja végső, érett formáját. Története egy „kollektív” apagyilkosság körül forog, amelyért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, de felelős Dmitrij is, a legidősebb fiú, aki kívánta apja halálát, s még inkább Ivan, a középső, aki kieszelte, szuggerálta a gyilkosságot. A „minden megengedett” elvének pszichikai és filozófiai háttere és következményei foglalkoztatják Dosztojevszkijt, s egyáltalán Isten létének kérdése, ami „egész életében gyötörte”, s ami átfűti a negyedik, a legfiatalabb testvér, a „szent” Aljosa és Ivan beszélgetéseit is. A testvérekben az író magát az embert állítja elénk, az embert mint többszörös lényt, ösztönei (Dmitrij), esze (Ivan) és mély lelkisége, hite (Aljosa) szerint.
Dosztojevszkij jelentősége és hatása rendkívüli. A világirodalomban Flaubert-rel és vele kezdődik a klasszikus regénytípus bomlása. Nélküle elképzelhetetlen a lélektani és esszéisztikus irányzatok, általában az analitikus és asszociatív próza kifejlődése. Hatott a francia Gide-re a jellem többértelműségének, a pszichikum következetlenségének ábrázolásával, Kafkára, aki – a nyugati regényben először – bűn és bűntudat viszonyából vezeti le az emberi létezés képletét. Merített Dosztojevszkijből Thomas Mann és Faulkner is, de világához leginkább mégis a francia egzisztencializmus irodalma áll a legközelebb: életfilozófiájának hatásával találkozunk Sartre, Beauvoir és Camus műveiben. Ide kívánkozik, mint érdekesség, Mikszáth megjegyzése, aki azt mondta, hogy másként alakult volna pályája, ha előbb olvassa Dosztojevszkijt és csak utána Dickenst és Jókait.
BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
Raszkolnyikov baltát akaszt felöltője alá, s elindul, hogy meggyilkoljon egy uzsorásasszonyt. Régóta koplal, egyetemi tanulmányait abbahagyta, rongyokban jár, s félévi szobabérrel tartozik. Semmi reménysége, hogy törvényes úton evickéljen ki a nyomorúságból.
A főpróbát már megejtette egy látogatással; néhány értéktárgyat vitt elzálogosítani a vénasszonyhoz. Terepszemlét tartott. A terv készen volt, csak a bátorító erő hiányzott még: az elmélet, amely nem igazibb fegyver a baltánál. Vívódik, nem tudja elszánni magát, mert az elméletet még csak lelke mélyén dédelgeti, mint valami homályos szörnyűséget. Ki is kellene mondani, de ahhoz nincs bátorsága.
Ilyenkor kínálja fel magát a „véletlen”, amit, ha jobban megnéz, sorsszerűnek kell éreznie. Még a habozás idején, amikor a vendéglőket rótta nagy terhével, akaratlanul fültanúja lett egy beszélgetésnek: két idegen, valami diák meg egy tiszt vitatkozott a szomszéd asztalnál. „- Ha én azt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, biztosítlak, semmi lelkiismeret-furdalást nem éreznék – mondta a diák. – Senkinek semmi haszna belőle, sőt mindenkinek csak árt, maga sem tudja, minek él, és holnap talán úgyis elpatkol... Másrészt ott a sok fiatal erő, ami elkallódik támogatás nélkül... Ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, soktucatnyi családot megmenthetnénk a nyomorúságból, züllésből, pusztulásból... Öld meg az öregasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát szolgáld vele... mit jelent az egésznek a mérlegén egy ilyen hektikás, buta, komisz vénasszony élete?”
Raszkolnyikovot hallatlanul felkavarja a vita. Nincs kibúvó. Ha eddig aggályoskodott, s nem tudta elszánni magát, a sors félreérthetetlenül rámutatott az egyetlen útra. Már tudta, miért volt neki mindig olyan ellenszenves az öregasszony!
Becsenget a vénasszony lakásába. Agyában világít e „véletlen” adta ördögi világosság. Mégis úgy remeg, mintha neki kellene meghalnia: szánalomra méltóbb, mint a leendő áldozat.
az uzsorásasszony, foglalkozásához híven, gyanakvó természetű, s ezzel is megnehezíti a dolgot. Míg a „zálogtárgyat” bontogatja – amely csupán egy jól becsomagolt kis fadarab -, Raszkolnyikovot már csak erejének utolsó maradéka hajtja. Nem tétovázhat tovább. Mintegy lázálomban felemeli a baltát, s erőtlenül a vénasszony tarkójára ejti. Az áldozat összerogy, a gyilkos ereje visszatér. Másodszor is lesújt a vénasszonyra. Aztán értéktárgyak, pénz után kutat.
De amire nem számított: váratlanul betoppan Lizaveta, a meggyilkolt vénasszony húga.
Őt is meg kell ölnie. Úgy látszik, az eleven élet mindig megcsúfolja az ész konstrukcióit; a valóságban minden másképpen sül el, mint ahogy elképzeltük. Raszkolnyikov megrémül, mély undor fogja el. Úgy-ahogy lemossa magáról a vért, s menekülni akar.
De látogatók jönnek, a vénasszony ügyfelei. Hasztalan rángatják a csengőt, az ajtó nem nyílik, pedig belülről zárták be. A gyilkos ott áll az előszobában, kezében a baltával. Remeg, de mindenre kész.
Szerencséje van: a két látogató lemegy a házmesterhez, hogy bejelentse a dolgot; közben ő kisurran a lakásból. Egy emelettel lejjebb el kell rejtőznie, mert amazok már jönnek fölfelé. Nem veszik észre, sikerül kijutnia az utcára.
A rablott pénzt és ékszert azonban nem használja fel, noha nagy szüksége lenne rá: hisz voltaképpen ezért gyilkolt! Elássa egy néptelen udvarban, s követ hengerít föléje. A zsákmány nem is olyan sok, nyolcszáz rubelt ér mindössze.
Raszkolnyikov próbája – s egyben az élet próbája – most kezdődik. Szabad-e ölni, s főként: kinek szabd? Tudja- elvállalni tettének következményeit önmaga előtt? Napóleon a példaképe.
A gyilkosság után megbetegszik, idegláz tör ki rajta. Szörnyű álmai vannak. Napokig hever odújában, nem eszik, nem szól senkihez. S ha mégis felkel, úgy jár Pétervár utcáin, mint valami holdkóros, szemében a valóság víziókkal keveredik.
A jóságos és nyílt Razumihin veszi kézbe: orvost hívat, eteti, gondozza, lelket akar verni belé. Fogalma sincs, mi baja barátjának. Ő pedig meghökkenti környezetét furcsa viselkedésével s még furcsább kijelentéseivel. Néha álmában is beszél. Az orvos, de még Razumihin is attól fél, hogy Raszkolnyikov megbolondult.
Ismerősei körében gyakori beszédtéma a gyilkosság. Raszkolnyikov élénk figyelemmel hallgatja a híreket, barátai nem győznek csodálkozni, miért kíséri olyan nagy érdeklődéssel a rendőrség munkáját, s általában miért törődik annyit az egész üggyel.
Környezetét egyelőre félre tudja vezetni, önmagát azonban már nem. Lelkiismeret-furdalása egyre erősebb. Az elmélet nem vált volna be? Vagy ő nem alkalmas az elmélet megvalósítására? Néha vakmerő dolgokat művel. Elmegy a tett színhelyére, becsenget a lakásba, s furcsa kérdéseket tesz föl az ott dolgozó embereknek: „- Felmosták a padlót? Újrafestik? A vér nincs már ott? Egész tócsa volt itt.”
A rendőrség balfogásait kigúnyolja, de közben szörnyű rettegésben él, hogy mindenki tud mindent, tudják, hogy ő a gyilkos; barátai különös gyengédségét is ennek tulajdonítja. Már-már jelentkezik a rendőrségen, mert láthatatlan hurok fojtogatja. Pedig csak a lelkiismeret gyötri nekiszabadult képzeletét. Raszkolnyikov egyelőre nem a rendőrség, hanem a saját hálójában vergődik. „Magamat öltem meg, nem azt az anyókát.”
Olykor cinikussá válik, vakmerő játékba kezd a veszedelemmel: Zamjotovot, a rendőrségi fogalmazót egy vendéglői beszélgetés során valósággal megkínozza azzal, hogy látszólag bevallja neki a gyilkosságot.
Raszkolnyikovot lelke mélyén a vallomás vágya ösztönzi erre a veszélyes játékra: minden bűnös kísértésbe esik, hogy elmondja a titkát valakinek.
Egyelőre szabad. De nagyon furcsa ez a „szabadság”: csupán annyit jelent, hogy szabadon jár-kel az utcán,egyébként a saját csapdájában vergődik. A bűn jóvátehetetlenül megtörtént, most már a bűnhődés veszi kezdetét, a sanyargattatott lélek vesszőfutása. „Az igazi uralkodó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt, félmillió embert pazarol a moszkvai hadjáratra, és Vilnában egy szójátékkal lerázza az egészet! Őt piedesztálra emelik a halála után – tehát mindent szabad volt neki!” Raszkolnyikov nem tudott átlépni a korlátokon. „Csak ölni tudtam, más semmit” – állapítja meg elkeseredetten. A nagy embernek nincs lelkiismerete, s így bűne sincs, nem tekintet hátrafelé, nem aggályoskodik. Raszkolnyikov nem szabd ember, mert megtorpant – ölni sem volt tehát joga.
Az összeroppanást ez okozza. Csalódott önmagában! Nem állta meg a próbát: reszkető, bujkáló kis gyilkos, semmi egyéb. Csak a bűntudat maradt számára. Néha úgy érzi, nagyobb büntetés így egyedül cipelni a bűn terhét – a fegyház megváltást, megkönnyebbülést hozna. A vezeklés békességet, nyugalmat ad, s talán a lelkiismeret-furdalás is megszűnik.
Szeretne kiállni az emberek elé, hogy ingét megtépve bűnbánatot tartson. Erre biztatja Szonya is, a szerencsétlen és szomorú utcalány, akit szintén a nyomorúság hajszolt a bűnbe, s akivel a gyilkosság után ismerkedett meg Raszkolnyikov. „- Menj... állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg előbb a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, mind a mégy égtáj felél, s mondd fennhangon mindenkinek: Öltem! Akkor az Isten új életet ad neked – mondja a lány, amikor Raszkolnyikov bevallja neki a gyilkosságot. – Vállalni kell a szenvedést s ezzel megváltani magad.”
Raszkolnyikov azonban gőgös és hiú. Fél, hogy a rendőrségen nem értik meg őt. „- Öltem, de a pénzt nem mertem elvinni, s egy kő alá dugtam! Hisz akkor kiröhögnek, s azt mondják: bolond vagy, miért nem vetted el? Egy árva szót sem értenének az egészből. Nem is méltók arra, hogy megértsék!...
Nem a pénz volt a fontos, Szonya... most már tudom. Azt kellett megtudnom... hogy tetű vagyok-e én is, mint a többi, vagy ember? Át merem-e hágni a törvényt, vagy nem? Le merek-e hajolni a hatalomért, vagy nem? Remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom van... Amikor odamentem az öregasszonyhoz, csak ki akartam próbálni magamat...”
Szonya egyelőre nem tudja rábeszélni, hogy jelentkezzék a rendőrségen. „- Még harcolhatok velük” – mondja gőgös mosollyal Raszkolnyikov.
Nemes vadnak érzi magát, nem akar akármilyen vadász zsákmánya lenni. Porfirijt érzi az igazi ellenfélnek, egyedül ő az, akitől tart.
Porfirij vizsgálóbíró kedélyes, tréfálkozó, fecsegő kis ember, sosem tudni, mikor beszél komolyan. Raszkolnyikov inkább barátságban van vele, társaságban ismerkedtek meg, s nem hivatalos érintkezésben. De ha együtt vannak, mégis állandóan a gyilkosságról, a tettesről beszélnek, ez örökös témájuk. Raszkolnyikov gyanakszik, hogy Porfirij tud valamit: a vizsgálóbíró locsogásában folyton célzásokat vél felfedezni. Megfeszíti az agyát, s éberen ügyel, hogy el ne árulja magát valamivel. Retteg, hogy Porfirij lépre csalja, szeretné tudni, sejt-e valamit a másik. Miközben hangosan gúnyolja módszereit, s igyekszik éppoly vidám, könnyed s nyugodt lenni, mint Porfirij, érzi, hogy amaz szövi körülötte a hálót, de még nem csap le rá, kínozza, hogy végül összeroppanjon s kiszolgáltassa magát.
Első összecsapásukra egy cikk ad alkalmat, Raszkolnyikov írta, még jóval a gyilkosság elkövetése előtt. Címe: A bűnről. Porfirij felfedezte a cikket, a téma nagyon érdekli, de a szerzője is. A vitát arra használja fel, hogy körültapogassa Raszkolnyikovot.
„- Raszkolnyikov úr kétfelé osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönséges ember legyen engedelmes, annak nincs joga áthágni a törvényt... A nem közönséges viszont joggal elkövethet mindenféle bűnt, s így is, úgy is megszegheti a törvényt, éppen, mert nem közönséges... Így mondja, igaz?
Raszkolnyikov védi a cikkét:
- Én nem egészen így mondom ott... Én csak felvetem a gondolatot, hogy a nem közönséges embernek joga van... lelkére venni, hogy átlépjen bizonyos akadályokon... ha gondolatát, talán az egész emberiség számára üdvös gondolatát másképpen megvalósítani nem tudja... Igen figyelemreméltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői mind egytől egyik törvényszegők voltak...
Porfirij:
- De hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől? Mert... ha tévedés történik, és az egyik fajtához tartozó egyén a másikhoz számítja magát, és kezd „átlépni” az akadályokon... akkor ugye...
Raszkolnyikov:
- Ebben nincs különösebb veszedelem... az ilyenek sose jutnak messzire. Nem árt néha megvesszőzni őket az elrugaszkodásért és eszükbe idézni, hol a helyük... Még csak nem is kell másnak végrehajtani a büntetést, elintézik ők maguk, amilyen jámbor erkölcsűek... és van, aki önnönmagát vesszőzi meg. A nyilvános vezeklés különféle módjait szabják ki magukra... Szóval, nincs miért nyugtalankodni.
Razumihin, a jó barát, szörnyülködik:
- Szerinted jó lelkiismerettel lehet vért ontani?
- Hát aztán? A társadalom jól körülbástyázta magát: van Szibéria, börtön, vizsgálóbíró, kényszermunka... Fogjátok meg a tolvajt!
Porfirij:
- No, de a lelkiismerete?
Raszkolnyikov:
- Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett.
- Engedjen meg, uram, ha összeszid is – szól Porfirij -, mégsem állhatom meg... jelentéktelen kis ötlet... Amikor ön a cikket írta, ugyebár... he-he-he... szinte lehetetlen,hogy önmagát is oda ne számította volna... a „nem közönségesekhez...”
- Könnyen meglehet – feleli Raszkolnyikov megvetően.
- Viszont ha így van, akkor ön is rá tudná szánni magát... mondjuk... életbe vágó balsikerek hatása alatt... szorult helyzetben... vagy az emberiség javának előmozdítása érdekében... hogy átlépjen az akadályokon... például öljön, raboljon? Nos?
- Nem tatom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak... – szól Raszkolnyikov – így hát nem is adhatok önnek kielégítő felvilágosítást arról, hogy mit tennék az ő helyükben.
- Ugyan kérem – vágja rá szinte félelmesen bizalmas hangon Porfirij -, ki nem tartja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?
Porfirijjal való találkozásai és vitái mindig ilyen rosszul végződnek, rettegés, nyugtalanság fogja el Raszkolnyikovot: tudja-e a vizsgálóbíró, vagy nem? Porfirij nagy komédiás, nem lehet kiismerni. Lehet, hogy sejt valamit, de ez csak feltevés, pszichologizálás, bizonyítékai nincsenek, s ha ügyel magára, megmenekülhet tőle. De ha együtt vannak, Raszkolnyikov minden alkalommal ingerült lesz, Porfirij végeérhetetlen és értelmetlen locsogása kihozza a sodrából: a vizsgálóbíró gúnyolódik, célzásokat tesz erre-arra, s beszél, beszél minden oda nem tartozó dologról.
A cikk fölötti vitát követő napon Raszkolnyikov megint Porfirijnél jár, még a vénasszonynál zálogba tett órája ügyében. Megfogadja, hogy leküzdi indulatosságát Porfirij előtt. Noha remeg, s elönti a düh, amiért fél a vizsgálóbírótól, lélekben felkészül a párviadalra.
Porfirij a szokásos vidám bőbeszédűséggel fogadja látogatóját, összehord hetet-havat. Raszkolnyikov megint elveszti önuralmát. Nem bírja tovább, mert Porfirij célzásai, amelyeket elhint szavai zuhatagában, már félreérthetetlenek.
„- Porfirij Petrovics, most már tisztán látom, hogy ön határozottan gyanúsít az öregasszony és a húga meggyilkolásával... Én viszont kijelentem, hogy megelégeltem ezt... Ha azt hiszi, hogy joga van a törvény nevében eljárnia ellenem... tartóztasson le, de hogy a szemembe röhögjenek és gyötörjenek, azt nem tűröm!”
Porfirij „őszintén” megijed, csillapítja Raszkolnyikovot. S legalább olyan bőbeszédűséggel, mint eddig, most visszatáncol, el akarja altatni a fiatalember gyanúját afelől, hogy tud valamit. De megint elejt néhány mondatot Raszkolnyikov gyanús viselkedéséről: az öregasszony házában tett látogatásáról, a vérfoltok emlegetéséről, mondván: ezzel okot adott Raszkolnyikov arra, hogy ő, Porfirij eljátszogasson a gondolattal, ami mindjárt félreérthető... De hát ugye, Raszkolnyikov úr beteg volt, s ez sok mindent megmagyaráz...
„- Hazudik! – csattan fel Raszkolnyikov. – Nem tudom, mit akar, de folyvást hazudik!... Tudni akarom, felment-e minden gyanú alól véglegesen, vagy nem?! Nem tűrhetem tovább ezt a...
- Mit kérem? – szakítja félbe Porfirij. – A bizonytalanságot?
- Ne ingereljen! Nem akarom! Nem tűröm, és nem bírom tovább! Hallja! Hallja!””
Igen, Porfirij vetése szép lassan beérik. Sikerült teljesen megzavarnia a másikat azzal, hogy teljes bizonytalanságban tartja, nem nyúl hozzá, csak kínozza, ám nyugodtan engedi szabadon járni: ismeri az emberét, tudja, hogy Raszkolnyikov előbb-utóbb összeroppan. Hadd járjon-keljen terhével, menekülni úgysem tud. Ezt meg is mondja Raszkolnyikovnak, amikor „úgy általában” beszélgetnek a tettesről. „- Látott már lepkét a gyertya körül keringeni? Hát úgy kering majd ő is körülöttem... Nem lesz neki édes a szabadság... magamagát bonyolítja a hálóba... kering körülöttem, mind kisebb sugarú körben, míg egyszer csak – zsupsz! a számba repül, és lenyelem. Az aztán öröm lesz, hehehe! Nem hisz?”
Raszkolnyikov megrémül. De a körülmények úgy adódnak, hogy fellélegezhet egy időre. Váratlan fordulatot vesz az ügy: Mikolkára terelődik a gyanú, egy fiatal szobafestőre, aki a gyilkosság napján abban a házban dolgozott, egy emelettel lejjebb. Mikolka furcsa dolgokat mível, attól a naptól fogva inni kezd, majd el is tűnik, s egy fogadósné öngyilkossági kísérleten éri. Bekerül a rendőrségre.
Egy ideig tagad, aztán hirtelen bevallja, hogy ő a gyilkos. Porfirij vereséget szenved, kénytelen bocsánatot kérni Raszkolnyikovtól „otromba” viselkedéséért. Mikolka vallomása látszólag őt is meghökkenti, s úgy tesz, mint aki nem számított erre.
Raszkolnyikov újra reménykedni kezd: van kivezető út, hiszen Mikolka... De ugyanakkor igazat ad Szonyának... ilyen teherrel a lelkén, egyedül, nem élhet tovább. S néha el sem hiszi, hogy Porfirij valóban Mikolkát tartja gyilkosnak. A közte és Porfirij között lejátszódott jelenetnek nem lehet más értelmes magyarázata, csak egyetlenegy. Olyan határkövekig jutottak el, hogy Mikolka már nem ingathatta meg Porfirij meggyőződését.
De miért akarta Porfirij Mikolkára terelni a gyanút? Valamit kieszelt megint, kétségtelen... sok idő telt el azóta a délelőtt óta... és Poririj még csak életjelt sem adott... Annál rosszabb.
Raszkolnyikovban olyan gyűlölet árad el hirtelen, hogy meg tudná ölni Porfirijt... ha most nem is, de egyszer még olyan lelkiállapotba kerül, hogy meg tudja tenni...
Éppen indulni akar hazulról, amikor beleütközik Porfirijba. A vizsgálóbíró kedélyesen nevet, mentegetőzéssel kezdi, bocsánatot kér a múltkori éles összetűzésért. De hangja megint gunyoros, s ismét aggasztóan bőbeszédű. Raszkolnyikov nyugtalanul hallgatja. Porfirij fejtegetésekbe kezd a fiatalember jelleméről, magyarázza saját viselkedését is: nem tehet róla, hogy így történt, de Raszkolnyikov alapos gyanúra adott okot furcsa tetteivel; ezek a cselekedetek idővel láncot alkottak az ő képzeletében, s arra kellett gondolnia, hogy Raszkolnyikov a tettes. Annyira, hogy nem hitt Mikolkának sem, amikor az a lábaihoz borult.
„ – Mikolka fantaszta... Előkerült a Biblia. Nekem az a gyanúm, hogy Mikolka is vállalni akarja a szenvedést... Egyébként – majd jön ő még hozzám... és visszatáncol... Óráról órára várom, hogy visszavonja beismerését. Nem ért, nem tud semmit... Nem, bátyuska, dehogyis Mikolka volt!... Itt valaki könyveken táplálta az álmait... ölt, két embert megölt, elméleti alapon. Gyilkolt, de a pénzt elvenni nem tudta, és ami keveset felmarkolt, azt elásta egy kő alá... aztán még elmegy az üres lakásba, félig önkívületben, hogy újra végigfusson a hátán a hideg. Hát jó, betegség, de hogy magyarázza ezt: gyilkolt, de azért becsületes embernek hiszi magát, megveti az embereket, úgy jár-kel közöttük, mint egy sápadt arcú angyal – nem, galambom, ez nem Mikolka, dehogyis Mikolka!”
És Raszkolnyikov remegő kérdésére Porfirij végre kimondj:
„- Ön, Rogyion Romanovics, ön a gyilkos!”
Raszkolnyikov egy darabig tagad, védekezik, de Porfirij logikája összezúzza.
„- Mikor szándékozik letartóztatni?
- Másfél vagy két napocskát még adhatok.
- No és ha megszököm?
- Nem szökik meg, dehogyis... Ön már nem hisz az elméletében... s nélkülünk már nem tud meglenni... Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést... ne nevessen ki: a szenvedésben nagy eszme van. Nem is bolond az a Mikolka.
- Ne higgye, hogy bármit is beismertem ma... Kíváncsiságból hallgattam végig.”
Porfirij azonban már nyeregben van, s magabiztosan távozik. Még megkéri Raszkolnyikovot, hogy ha „valami fantasztikus módon kezet emelne magára, akkor hagyjon hátra egy rövid, de velős kis feljegyzést, két sort mindössze...” – vagyis a tett beismerését.
Raszkolnyikov ellátogat Szonyához, de nem engedi, hogy a lány elkísérje a rendőrségre. ott azonban megint gyávaság fogja el, nincs ereje a vallomáshoz. Dolgavégezetlenül támolyog ki az udvarra. Nem messze a lépcsőház aljától sápadtan és kővé meredve áll Szonya, s rémülten néz rá. Raszkonyikov megáll előtte,, fájdalmas és elkínzott, szinte kétségbeesett arckifejezéssel. Szonya összecsapja a kezét. A lány megértette, hogy Raszkolnyikov gyáván megfutamodott.
Nézik egymást néhány pillanatig. Aztán Raszkolnyikov mosolyogva megfordul, és felmegy újra, vissza a rendőrségre. Szonya tekintete legyőzte lelkében félelmet, az állat szákölését, rábírta, hogy a lelki szabadulás útjára lépjen.,
Odafönn majdnem rosszul lesz. Vizet adnak neki. Eltolja a poharat, és halkan, meg-megállva, de érthetően elkezdi a vallomását.
A hivatalnok eltátja a száját. Mindenünnen odaszaladnak.
Minden gyötrelme, kínja megoldódott egyetlen mondattal. A beismerés lezárta a szenvedés korszakát, az őrjítő magányt, amikor egyedül volt a bűnnel – ezt a bűnt az ő lelke nem tudta elviselni: nem arra termett. A vallomás nemcsak a bukást jelentette, hanem egyúttal a megváltást is.
Elítélik. Szibériába kerül. Szonya, aki a legerősebben ragaszkodott hozzá minden ismerőse közül, aki igazán értette őt, és a legközelebb tudott férkőzni a lelkéhez, Szonya, a szerencsétlen és szomorú prostituált, követi Raszkolnyikovot a száműzetésre. Közelében akar lenni, hogy tarthassa benne a lelket, ott akarja megvárni Raszkolnyikov szabadulását.
A bűnös alázattal és türelmesen viseli a rámért büntetést. Nem zúgolódik hiszen tudja, hogy ez a szenvedés tisztítótűz, és utána már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, fokozatos újjászületésének története. Ahogyan átmegy egyik világból a másik világba, megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ezúj elbeszélés témája lehetne – de a mostani itt véget ér.
TÖRÖK ENDRE
(Forrás: 111 híres külföldi regény I. kötet 302-312. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése