2019. nov. 13.

Bajza József: Egy lyánka sírján




Nyúgodj csendes föld alatt,
Nyúgodj szép leány;
Bájid elhervadtanak
Élted hajnalán.

Boldog, még nem ismerél
Gyászt, gyötrelmi bút:
Lépteidnek nyiltan ált
A szép rózsaút.

Arany képzelet veté
Nyugpárnáidat,
Zöld remények hajnala
Kelté álmodat.

Mint regényes táj felett
Csendes éji hold,
Földi pályád tiszta fény
S égi álom volt.

Most halottan alszanak
Tündér vágyaid,
S rád enyészet lengett
Gyász fuvalmait.

Néma könnyet önt a lyány
Látva halmodat,
S reszkető kézzel szakaszt
Emlékszálakat,

S sóhajt: „Csendes föld alatt
Nyúgodj bájalak!
Szép tavaszvirág valál
S mint én hervatag!”

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Vörösmarty Mihály: Salamon (1832)




"Átok reád, magyarok hazája,
Átok rád, te pártos büszke nép!
Ingadozzon fejed koronája,
S mint az árnyék, légyen oly setét.
Mint kemény kard, oly kemény sziveddel
Meg ne békélj soha ten feleddel.

És te, isten! aki fölkenettél,
Hogy viselném földön képedet,
Elfelejts, ha meg nem védelmeztél,
Nem kivánom több kegyelmedet.
Salamonnak nincs hol maradása,
Földön nyugta, égre vágyódása."

A lesujtott angyalként imígyen
Átkozódik a futó király;
Tört sisakja, pajzsát elvetette,
S kardja csorba, csonka vasból áll;
Vért piroslik hősi arculatja,
Honfivért a kardnak markolatja.

Teste dúlt, de lelke még dulottabb;
Tátog a seb véres oldalán,
De nagyobb az, jobban ég szivében,
Melyet érez vesztett koronán.
Futva fut; de bármi gyors futása,
Vele száguld keble óriása.

S már folyók és rónaság vidéki,
Bércek, völgyek elmaradtanak,
S a határnál a futó elébe
Egy vad erdő lombi hajlanak:
Ott elvész a bús lovag pályája,
Ráborúlván rengeteg homálya.

És az év jár; sárga koszorúját
Veszti váltja a komor vadon,
Felzendűl az elholt dal koronként
A virúló ifju lombokon,
Agg a szarvas, feje ágozatján
Éve számát büszkén mutogatván.

És az évek múltán a vadonban
Domb alatt, hol forrás csörgedez,
Melyhez a vad csörtető robajjal
Jár, ha hévtől szomjan epedez:
Egy jámbornak áll kis kápolnája,
Nyílt, födetlen, ég mosolyg le rája.

Egy letűzött kard a szent kereszt ott,
És az oltár isten-adta föld,
Térdepelve éjt-napot hosszában
A remete ott ahítva tölt;
És ragyogva ömlik el szakála:
Mindenik szál lelki béke szála.

Kebelében szenvedély hatalmi
Rég nyugatra csillapodtanak,
Arcain vad indulat vonási
Lágy-szelídre elsimúltanak;
Egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája
"Boldogúljon a magyar hazája!"

S elhal a nagy átok, messze tűnvén
A királynak gőgös álmai,
És az ember jobb természetének
Visszatérvén aggodalmai:
"Légy szerencsés, rokonim hazája!
S a szerencsét ön erőd táplálja!"

Így ohajt, és teste romladékán
A halálnak gyilkos karja győz
Összeroskad, s hervadó levéllel
Eltakarja őt a sárga ősz.
S a királynak puszta sírhazája
Most vadaknak ordító tanyája.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Kölcsey Ferenc: A köny




Csendes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán.
Száll föléje nyögdelő szelecske,
S bíbor ajkán végig elsuhanván,
Tiszta csöppet harmatoz-le hűsen.

Honnan, honnan, nyögdelő szelecske!
Nem derűl most hajnal rózsaszínben,
Esti fény sem bíboroz tetőket;
Lángfolyamban úszik a nap ott fenn,
De hevétől rekken a meleg táj,
S szárnyad,, íme, tiszta csöpp ezüstjét
Harmatozva lebben-el körűlem.

És felelt a nyögdelő szelecske:
„Mentem én keresni dél hevében
Rózsabokrot balzam-ernyejével,
És alatta leltem gyönge lyánykát,
Gyönge lyánykát ülve könnyel áztan:
Szánakozva röpdezék föléje,
S megfürödtem könnye tengerében.”

Szóla s ment a nyögdelő szelecske,
És az ifju szíve kezd dobogni
S bíbor ajkán a csöpp égni kezdett,
Égni kezdett bár leszállta hűsen.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Csaba: A haldokló




Kedves lányka, ha sírhelyemet meglátni jövendesz,
Szőke hajadból egy fürt legyen áldozatod;
Holttól egy fürtöt nem fogsz kímélni; míg éltem,
Hű szived és ajakid csókjai voltak enyém.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.