Láttam
az arcából, kedves barátom, hogy nem hitte el, amikor az én nagy
temetkezésemről beszéltem, általában észrevettem, hogy a férfiak állandóan
hajlamosak az ilyesmire: nem hinni az asszonyi beszédeknek. Sem a nemnek, sem
az igennek, ha az asszony szája széléről szakad le. Vagy pedig hisznek benne,
de ez a hit akkor nem az asszonyból nőtt ki, de ez a hit akkor nem az
asszonyból nőtt ki, hanem a saját kevély férfiasságukból. „Átvetítem az
asszonyba nagy akaratomat, a magam tüzét, erejét és visszaveszem tőle
édességgel megtelítve” – így gondolják. – Mert édes tud lenni az asszony, ez a
legfőbb jója… ez kell az asszonyból… a többi mind azután következik.
Eleinte
természetesen másképp gondolja ezt a nőféle.
„Urember”…
asszonyember… egyforma ember… a lélekkel telített edény és több efféle ábránd…
Az út elején álomlátásuk az egymásba átömlő lélekről, versbe tűzdelt
káprázatok… szivárványhíd, hold ezüstje, virágméz, égi harmat… Eleinte… A végén
azután eljön a nap, amikor csak a sár marad az egészből. Pocsolya… Akkor el
kell menni. Belefektetni az élő húst a tüzes koporsóba…
…
Eljöttem magától, kedves barátom. Nem elérhetetlen a távolság, hanem azért elég
messze. Százesztendős tölgy az udvar végében, mindjárt a fonott sövény mellett.
A sövényen túl keskeny erdei út. Az út közepén megáporodott a nyári eső vize. Zöldes
pille úszik a víz tetején és bévül, a fenekén három béka lakik. Estefelé ki
szoktak ülni a zöldes lé szélére és onnan zengik a dicsérő éneket.
Én
tudom, hogy én is ott ültem valamikor a pocsolya szélén. Hittem, hogy a zöldes
lé rózsa levelével illatosított kristálytiszta víz. Hittem, hogy csak egy
békalépést kell lépnem és nyakig ülök az alkonyati naptól vízre festett égő
bíborban, aranykádban… Ha most visszanézek arra a békafiókra, amint ott
lapított ugrásra nyújtóztatva kicsi testét!... Azt gondolta, hogy elég egyetlen
mozdulás és mindjárt ott lesz a nyárfa tetején. Azontúl majd neki rezegnek az
összes levelek…
Milyen
nevetséges! Nagy vadászatot tartok a színes szavakra. El sem kezdtem és máris
összehordtam nap aranyát, hold ezüstjét. Égő bíbor, rózsalevél,
elefántcsonttorony. Észak és dél, keresztülszáguldoztam a fél világot – pedig
koporsóban vagyok itt, ugye? Hiszen azért jöttem: szépen meghalni. De üzenni
akarok előbb, tisztázni egyet-mást, magyarázni, elrendezni, kibogozni és
összeszőni. Amíg ott voltam a polipkarok közé fonódva, rátapadva az élet
mellére minden porcikámmal, azt hittem, hogy egy mozdulattal leválhatok róla.
Egyformán szorítottak a polipkarok minden irányból, ezért nem éreztem, milyen
fájdalmas-erősen tapasztanak oda. Most már érzem, amikor egyenként szakadoznak
le a parányi részecskék.
Meghalni
sem lehet, csak úgy, egyszerűen. A haldoklót visszarántja ez és az. Szép halott
akarok lenni. Fájni akarok, amikor már nem vagyok. Megértetni, hogy az igen
mindig „igen” volt és a nem is „nem”… A békaporonty komolyan gondolta a nyírfa
tetejét…
Mindezt
csak messziről lehet. Nem is a messzeség, hanem inkább kívül állni a körön.
Én
addig is láttam, de most még inkább. Én mindig tudtam, hogy lesz majd
üzennivalóm. Meg fogom mondani az összes igaz szavakat. Az is lehet, hogy csak
az én asszonyi eszemnek vélt igaza ez… Vélt igazság, vagy pedig valóságos
igazság… Mindez csak szó, köd, pára. Az összes rekeszbe szorított, páncélba
rakott állítólagos igazságok…
Hagyjuk…
messze mentem. Újból a pocsolya szélén ül a békaporonty és azt hiszi, hogy az
egész világ az ő kuruttyolását várja…
Asszonyügyek…
Van ilyen, csakugyan. Külön asszonyügyek. A másik, a férfi sejt belőle valamit,
rátapint néha vaktában, de föl nem foghatja, át nem láthatja, együtt nem
érezheti soha. „Meg nem értett asszony…” Milyen útszéli mondás és mégis való.
Férfi és asszony. Mintha élet és halál lenne egymás mellé akasztva. Nem úgy
értem: élet mind a kettő, de olyan áthidalhatatlanul messze vannak egymástól.
Honnan tudhatja az élő, hogy mi van a másik oldalon? Mit tud a férfi arról,
amit nem mondki az asszony? Pedig mennyit kell neki elhallgatnia. Sokkal
egyszerűbben is meg tudom magyarázni, hogyan gondolom ezt. Az udvarunkban az
eperfához ki van kötve egy pár csirke. A Mariska nevezetű kapásné kakasa és
jércéje.
Húzzák
a zsineget, bogarásznak közben, összeakaszkodnak hol dühösen, hol szerelmesen,
de mit tud azért az a kakas arról a jércéről? A zsinegről, fáról, szemről,
kapásnéról, amíg rángatózik a fa körül reggeltől estig?... Oda vannak kötve
egymás mellé. Egy kakas… egy jérce… Magot kell szedni, kapargálni és szeretniök
egymást, mert a kapásnénak tojásra van szüksége…
Kedves
barátom, látom most a maga férfias, szép barna fejét. Megcsóválta, azt
gondolja, hogy az túl erős. Gondolja meg, én a körön kívül helyeztem magamat,
éppen azért, hogy megmondhassak némely dolgokat. Tartozom ezzel – magamnak is.
Oh,
a maga szép feje! Tudja, hogy szerettem! A szemét, mert mosolyogni tudott és
tiszta tudott maradni. A homlokát, mert okos volt és becsületes. Az arc
formáját, mert kicsit szív alakú volt és szerettem, halálosan szerettem a
száját. Jó volt csókolni, jó volt…
De
ezt nem mertem bevallani soha. Arra tanítottak, mikor leány voltam és később
is. Tisztességes asszony és a szerelem édes titkai, fortélyai. Oh, ez a kettő…
ugye, erről nem is szabad beszélni? És a többi, amiről hallgatni kell…
Mikor
fiatal leány voltam? Fiatal asszony koromban – látja – voltak olyan
gondolataim, mint most, az út végén. A szerelemmel való első találkozásom után
éreztem, hogy némely dolgokról beszélni kellene. Egész bizonyos, hogy
magyarázatra vártam. Azután sokáig úgy tettem, mintha nem látnám, és nem tudnám
mindazt, ami valamikor fenékig kavart föl. Elmúlt az ifjúság lázas szenvedélye.
Már nem hittem többé, hogy én küldettem ezt megváltani, az asszonyok külön
igazságát…
Ideálok
– és a mindennapi szerelem…
A
fiatal asszonyból asszonyság lesz és él, ahogyan a többi. Este sóhajt és
belefekszik, havonta kétszer-háromszor tisztába öltöztetett ágyába.
…
Különös, hogy most mégis csak el kellett búcsúznunk, kedves barátom. Egészen
másképp képzeltük. És nekem ma mégis menekülnöm kellett…
Elárulom
most, miből támadott föl hogyan kezdődött, növekedett ilyen nagyra. Esztendeje
is elmúlt már, azonban lehet több is vagy kevesebb. Egy szó volt az egész,
egyetlen kicsi szó. Maga odadobta, láttam, tudom, úgy, ahogyan a fiatal
csikónak a cukordarabkát, hogy magához juhászítsa. Ennyi volt magának – nekem
az első lelkem fenekéig hasító ráeszmélés…
Ott
ültünk a város fölött, a kerti vendéglőben. Tavaszi est, május hava. Május…
május… Hársfák, orgonák, gyöngyvirágok. Maga hátrahajolt a széken, oldalról
nézte azt a fekete lányt, a szomszédját és azt súgta neki:
„Aranybogár”…
Aranybogár… Mi ez? Becéző szó… Talán nem is úgy gondolta… Talán…
De
nekem is ezt mondotta az első csók után…
Abban
a pillanatban vonaglott át először a szívemen, hogy már nem messze az idő,
amikor el fogok tűnni az életéből… Akkor nyílt ketté a föld a szívünk között…
Ma már ott nyugszik szerelmünk a mélységben: fejfájára írva „Aranybogár”…
Elolvastam,
amit írtam. Nincs benne semmi rendszer, de mért is volna? Csak a tudósok
elméleteiben van rendszer, ezeknek azonban többnyire semmi közül az élethez.
Máskülönben: nem vette észre, kedves barátom, hogy mi is nagyon sokáig
hajszoltunk olyan dolgokat, amiknek semmi közül sem volt életünkhöz, közben
pedig kifolyt az élet értelme ujjaink között és ott maradt a – rendszer…
Baráti
köszöntésemmel gondolok elmúlt szépségekre…
Az asszonya.
Forrás: Képes Hét 2. évf.
59. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése