Oh, édes almak, mint ragyogtatok!
Tavasz mosolyga rólatok szivemre,
Rózsák húllának biztos enyhelyemre,
És tündöklének égi harmatok.
Ti szépek még is álmok voltatok!
Vezérim olly nagy búra gyötrelemre,
Hogy kétség szálla lángoló hitemre:
De hála, hála most már sírhatok.
Mindent vesztettem: ott nyugalmamat,
Itt lyánykám’ a’ szívbájoló szemekkel,
Amott reményzöldelte partomat.
Mindent vesztettem! – zúgom a’ szelekkel –
Minden való, szent pályafényeket,
’S most végre, kedves almok, titeket!
Forrás: Aurora 12. évf.
(1833.) / Újfolyam 2. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése